Új Szó, 2014. október (67. évfolyam, 225-251. szám)
2014-10-18 / 240. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. OKTÓBER 18. Szalon 21 Perjovschi mémjei könnyedén beépülnek a tömegmédia véráramába - dinamikusan illeszkedneknek a tweetek és posztok uralta hipertérhez A szarkazmus szignatúrái a zsolnai zsinagógában Az őszi szezon nyitányaként egy igazán jól csengő nevű alkotó látogatott el a fokozatosan épülő-szépü- lő zsolnai műcsarnokba. Az egykori zsinagóga tereiben a román Dán Perjovschi - megkockáztathatjuk, egy valódi kortárs (poszt-kortárs) sztárművész- munkáit láthatjuk. Az ürességtől kongó, bunkerszerű épület falain, bármerre néz is az ember, szomorúan szellemes, rajzolt kommentárok sorakoznak: a EUROPE felirat kefeszerű E betűje Putyin bácsi lábtörlőjeként üzemel, az 1989-ben szabadságáért tüntető polgár, aki annak idején magasba emelte a karját, most ugyanazzal a mozdulattal szelfit készít magáról. A sarló-kalapács pedig, amely a rendszer- váltás előtt még a görnyedt figura hátába fúródott, 2014-ben már a pólóján díszeleg. CSANDA AAÁTÉ Perjovschi persze képzőművész, de legalább annyira riporter és karikaturista is: időről időre belopja magát egy kiállítótérbe, ahol aztán mindenfajta finomkodás nélkül nekiesik a fehér falnak, és egyenesen a vakolatra firkálja fel filctollas rajzocskáit. Szatírával teli üzenetei egytől egyig leleményes pik- togramok, a globalizáció túlkapásain, a turbókapitalizmus ideáljain, társadalmi szélsőségeken, a videokrácia, a fogyasztás, a profitnövelés és területmaximalizálás imperatívuszain, a reklám- és kultúraipar anomáliám ékelődő képi számonkérések. A plebejus egyszerűségű, rendszetkritikus fricskák mindegyike elsőrangú karikatúra: minimális eszközökkel, pár vonalból felépítve összetett dilemmákat, keserű tanulságokat és komoly elméleti összefüggéseket képes kibontani. A végletekig puritán vizuális epigrammafelhők szándékoltan személytelen, antivirtuóz szignatúrákból állnak: ami játékba lendíti őket, az éppen a falfirkákat és gyermekrajzokat idéző univerzalista nyelv. A graffiti nyelve mint kritikai médium. A művész, úgy tűnik, nem is a maga nevében szól - mintha inkább mások felhatalmazásából beszélne, egy alulról szerveződő, arctalan, hallható hang és társadalmi befolyás nélküli tömeg pozíciójából, a kritikus ellenzékiség vagy a prekariátus szószólójaként artikulálva csípős és gunyoros gegjeit. Perjovschi ahelyett, hogy nehezen dekódolható, enigmatikus vagy túlságosan szofisztikáit üzenetekben mutatna rá a problémákra, egy mindenki számára érthető nyelvet választ - kerüli az elit megszólalási formáit és a jólneveltség retorikáját. Talán csak tudatosítja, hogy a megfePeijovschi mindenki számára érthető nyelvet választ: kerüli az elit megszólalási formáit és a jólneveltségretorikáját. lelő (osztály)ízlés valójában hatalmi kategória, kulcs egy társadalmi réteg szimbolikus javaihoz való hozzáféréshez, u- gyanakkor éles választóvonal is: hiánya igen könnyen a közös szociális térből való kirekesztés okává válhat. Persze, tegyük hozzá, hogy a személyes kézjegy messzemenő hiánya, a kollektivista kézírás, a szálkás vonalrajzokba foglalt „stílus” következetes használata, paradox mód mára valósággal a művész védjegyévé vált. A fekete csíkokból összeálló „egypercesek” alapvetően efemer, parazita, erősen narratív, toldaA rendszerkritikus fricskák mindegyike elsőrangú karikatúra Ä Hí a lékszerű gesztusok - érezhetően elzárkóznak attól, hogy az alkotói praxis eredményeként mint művek és objektumok jelenjenek meg. Az is eldönthetetlen, hogy vajon melyik közeg a rajzok elsődleges élőhelye: a múzeumi white cube steril falai vagy a virtuális felhasználói felületek végeláthatatlan csatornái. A Perjovschi produkálta mérnek ugyanis könnyedén beépülnek a tömegmédia véráramába - dinamikusan illeszkednek a tweetek és posztok uralta hipertér mediális követelményeihez. A kognitív kapitalizmus logikájának engedelmes- kedve az információ is termékként (áruként) viselkedik, a figyelem piacán az információk is folytonos versenyben állnak egymással (miközben mindennapi kommunikációnkat és vitakultúránkat is egyre inkább az imágók uralják: a közösségi oldalak felületein képekkel üzenünk és képekben válaszolunk, a legelemibb diskurzív műveleteket is emotikonokkal própbál- juk helyettesíteni). Ebbe a versenybe száll be Perjovschi is a maga ízig-vérig „köztéri művészetével” - hiszen akámilyen sziszüfoszi munkának tűnjék is, a cél a nyilvánosság (minden digitális protézisünk ellenére egyre szűkülő és uniformizálódó) szférájának újraosztása, refragmentálása. Az „üzenőfal” ilyen értelemben korántsem csupán a művészi önkifejezés terepe: Perjovschi nem egy ego- fil ősteremtőként viselkedik, sokkal inkább az aktivista, közvetítő és copyright-birtokos szerepéből beszél, aki e képlékeny és heterogén tér aktőreként rendkívül pontos és éles, globális kontextusban is jól olvasható (és disztribuálható) kódokat termel. Mintha egy napilap karikaturistája lenne, aki, miután kiábrándult a maga közegéből, újabban galériákra utazik - amelyekhez szintén a nyilvánosság, a reflexió, a kritikai éberség és a véleménybeli pluralitás sérülékeny tereiként közelít. Közben mintha nagyon is tudná, hogy csakúgy, mint a kilóra megvásárolható lapkiadók, a múzeumok sem a szakmaiság és a kontempláció légüres térben lebegő, érinthetetlen szentélyei, hanem igenis, gyakran korrupt, konfliktusokkal terhelt, kompromisszumokra utalt, ilyen-olyan érdekeket le- gitimáló-nobilitáló - és tartós konkurenciaharcnak kitett - színterek. Perjovschi művelete tehát reakció a galériák által képviselt, kulturálisan meghatározott erőtérre is. A fricskák (Képarchívum címzettje a mindenkori hatalom: a tőke absztrakt hatalma, a zsebdiktátorok, a populista pártemberek, a spektákulum által kínált illúziók és a privát- szféra minden zugába betüremkedő marketingnyelv szub- verzív hatalma. De legalább ennyire címzett a múzeum is, ez a heterotopikus, már-már szakrális közeg, amely szűrőként működve mintegy beárazza az exponátumokat, kánonokat szilárdít meg és rombol le, kulturális javakat termel és valorizál, gazdasági tőkévé konvertál ar- tefaktumokat, és ahol nap mint nap, szemünk láttára megy végbe a legprofánabb objektumok szimbolikus megdicsőülése. A firkálós partizánstratégia így egyben a kiállítás médiumának reflexív kritikája is. Az egymás hegyén-hátán ágaskodó karikatúra-stigmákat látva a múze- um/galéria mint erősen hierar- chizált, liturgikus tér, illetve a neutrális hordozónak tetsző, sérthetetlen fehér fal is a történet aktív szereplőjévé válik. A zsolnai zsinagóga félig romos, sebhelyekkel teli beltere nyilván más szemantikai keretbe helyezi Perjovschi betoldásait, mint mondjuk egy konvencionális kiállítóhely - a félkész, fokozatosan épülő és tisztuló enteriőr, a művész számára elkülönített, fehérre festett mezők és zegzugok (melyekről a vendégszereplés után lekopnak a szerző üzenetei is, akárcsak egy halott weboldal tartalma) szépen szemléltetik Perjovschi anarcho-gesztusainak illékony és performatív jellegét. Akár még az is kiolvasható belőlük, hogy a traumákkal terhelt múlt talaján az újrakezdés, a polgári nekiveselkedés és a civil kurázsi első, friss és üde tüneteivel állunk szemben. Dán Perjovschi Vybrané správy című intervenciója december 5-ig látható a zsolnai zsinagógában (Kunsthalle Žilina). A szálkás vonalrajzokba foglalt „stílus“ következetes használata mára Dán Perjovschi védjegyévé vált NÉZŐPONT Marko Brecelj szerb művész installációja a Ludwig Múzeumban (MTI-felvétel) Anarchia. Utópia. Forradalom. AJÁNLÓ Budapest. Anarchia. Utópia. Forradalom. A címben megfogalmazott jelenségeket igyekszik megragadni a közép-európai művészet 80-as évektől máig tartó időszakában a budapesti Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum napokban megnyílt kiállítása. „A következő nagy forradalom nem az utcán zajlik majd, hanem a művészetből jön” - állítja a Ludwigban is kiállító Jonathan Meese. A vasfüggöny lebontásának 25. évfordulójára megrendezett tárlat éppen azt vizsgálja, hogy képes-e a művészet nagy társadalmi változások elindítására, vagy csupán reagál rájuk. A fent idézett Meese a kortárs német művészet fenegyereke, festményei, fotókollázsai, szobrai jellegzetes anarchista attitűdjének lenyomatai. A tárlat alkotóinak jelentős része tagadja a műalkotás egyediségét: Martin Kippenberger a művészeten keresztül új funkciót igyekszik adni a tárgyaknak, Jörg Schlick pedig gyakran hétköznapi embereket kért fel, hogy fessenek az ő nevében. Egy neve eltitkolását kérő szíriai művész az elmúlt két évben helyi gyerekek rajzait gyűjtötte, melyeken megrázó őszinteséggel tárulnak fel a polgárháború borzalmai. A Jugoszláviából elmenekült drMáriás korai képei a tragikumot banális tárgyakban megfogalmazva teszik túlélhe- tővé, friss sorozatán politikusok, egykori és mai államférfiak bukkannak fel festői parafrázisokon. A szlovén Marko Brecelj egész szobát elfoglaló installációja egy kis tengerparti város, Koper (Capodistria) önkormányzati kampányát idézi fel. A kiállítás 2015. január 4-ig tart nyitva. (MTI) SZALON Szerkeszti: Lakatos Krisztina. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
