Új Szó, 2014. október (67. évfolyam, 225-251. szám)
2014-10-18 / 240. szám, szombat
www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2014, OKTOBER 18. INTERJÚ 17 A színész várja, hogy felkérik a táncra Híres színészdinasztiából származik: édesapja, Jozef Kroner az Oscar-díjat is megérinthette, édesanyja, Terézia Hurbanová- Kronerová is kitűnő művész volt. A lányuk kicsi kora óta szívta magába a színház levegőjét. Gyerekként a színpad volt a játszótere, felnőttként gyermekkora játszóterén játszik ma is. Csak annyi különbséggel, hogy az szentéllyé vált számára. Zuzana Kronerová. A hogy belép a kávézóba, ahogy leül, leveszi a kabátját, az édesanyját juttatja eszembe. Abban a szerencsében volt részem, hogy személyesen ismertem Terka asszonyt, ő is természetes, közvetlen volt, mint a lánya, aki örökölt a másik részről is. A humora az édesapjáé, akit a sokat próbált, tizenkét gyermekes szegény családban a később sokszor megcsodált humora segítette túlélni a megpróbáltatásokat. A lánya is vidám, nem nagyon hallani őt panaszkodni, nyafogni, ha bántja is valami. Ha nem tetszik neki valami, inkább kerek perec kimondja. Alig jött meg Prágából, azzal kezdi, hogy délután megint autóba ül, s irány vissza. Előadás? Forgatás? Mi minden várja? Most éppen nem a színház. Három évig a prágai Nemzetiben játszottam, előtte más színházakban is, jelenleg filmezek. Épp befejeztük a Michal Viewegh regénye alapján készült Andélé všedního dne című filmet, amelyet Alice Nellis rendezett. Kitűnő volt a forgatókönyv, jó érzéssel fogtam hozzá, de hogy a film sikeres lesz-e, majd kiderül. Nekem kedves és szép, remélem, a nézőknek is tetszik majd. Nagyszerű kollégákkal dolgoztam. Megérzi a színész a forgatás során, hogy milyen sors vár a filmre? Nem, nincs közvetlen reakció, mint a színházban. Ráadásul a rendező a vágószobában még sok mindenen változtathat. A zeneszerző Michal Novinski viszont megnyugtatott, hogy ő már a kész változatot látta, az jó. A csehek mintha kisajátították volna. Úgy tűnik, az ottani rendezők kedvelnek, még ha nem is mindig főszerepet kapok. De nem panaszkodhatok, sokrétű feladatokat bíznak rám. Néha a kisebb szerepek is hálásak. Olyanokat kaptam, amelyek kifejezők, megjegyezhetők. Soha nem fogadnék el olyan forgatókönyvet, amelyik nem tetszik. Megválogatom őket, noha a szlovák filmnek talán már húsz éve is van, hogy búcsút mondtam. Azért Pozsonyban sem unatkozik, a színházban és a tévében is foglalkoztatják. A két kereskedelmi tévé új sorozataiban is lehetőséget kaptam, az egyik, a Dr. Erna már képernyőre került. Egyelőre jó a visszhang, megnyugodtam, hogy nem volt fölösleges a munka. A sztorik érdekesek, élénkek a partner- kapcsolatok problémáit boncoló párbeszédek, az én szerepem szórakoztató, élethű. Valahol úgy jellemezte a sorozatot, hogy bűzlik az élettől. Mondhatnám szebben is, de ez találóbb. Az egyes részek könnyed stílusban boncolgatják a nagyon komoly problémákat, a történetek drámai kicsengésűek, bár egyesek nem várt véget érnek, a titok, amelyre fény derül, meglepő. Az általam megtestesített alak, Dr. w Remélem, hogy visszatérnek a képernyőre a színvonalas tévéfilmek, a világ-és a hazai irodalom gyöngyszemei. Erna édesanyja humorral igyekszik oldani a feszültséget. Hasonlóval az életben is sokszor szembetaláljuk magunkat, nem találjuk a kiutat. Jó négy éven át nagyon szkeptikus voltam a tévéalkotásokkal kapcsolatban, nem tudtam elfogadni azt, amit felkínáltak. Remélem, hogy visszatérnek a képernyőre a színvonalas tévéfilmek, a világ- és a hazai irodalom gyöngyszemei. Továbbra is a színpad az igazi támpont az életében? Az az érzésem, hogy a hasonló ívású színészek számára amolyan ősalap, ihletforrás. Bár esténként csak néhány ember lát, szemben a televízióval, a közveden találkozás felülmúlhatatlan . Ezért az élményért állunk a színpadon, lényegében egy laboratóriumban, ahol annyi mindent ki lehet próbálni, ahol minden előadással tökéletesebbre lehet formálni az alakot. Ez a csodálatos, míg a filmen, a sorozaton, ha egyszer leforgatták, már nem lehet változtatni. A színpad munkahely, szórakozás, művészi kiteljesedés, drog vagy minden együtt? Külföldön sok a példa, hogy a nagy színészeknek nem volt szükségük a színpadra, de ezt esete válogatja. Én inkább színházi ember vagyok, a filmhez csak el-elugrom. Bár az is csodás világ, a színpad jobban vonz. A színészek nem szeretik, ha beskatulyázzák őket, hogy drámai művész, vagy komédiás. Ön mindkét műfajnak mestere. Azt szeretem, ha az általam megtestesített alakban mindkettő ötvöződik: a két ellentétes pólus erősítheti, ellensúlyozhatja, kiolthatja egymást. Erre mondják, hogy tragikomikus. Mint az élet is. Nincs csak ilyen vagy olyan oldala. Meg lehet tanulni, hogy egy művész ötvözze mindkettőt, vagy ehhez külön adottság kell? A színművészeti egyetem tanáraként azt kell mondanom, hogy a Jóistentől vagy a természettől kell valami, de aztán a tehetséget csiszolni kell, amit csak úgy lehet, ha van rá lehetőség. Alkalom híján a színész nulla, a mi sorsunkat nem mi magunk, hanem a véletlen irányítja, példa erre számos színész. Mindegyik olyan, mint a bálba induló lány: várja, hogy felkérik egy táncra. Ez néha szomorú, de ha nem is kapja meg a hőn óhajtott szerepet, kap másikat, amellyel egy jó színész mesterien megbirkózik. Ehhez persze az kell, hogy alaposan ismerje a figurát, minél többet megtudjon róla, de egyben azt is tudatosítsa, hogy mit akar vele közvetíteni a nézőknek. Édesapám mondogatta: a színjátszás nagy csalás, de szénné avatja az, hogy szórakoztatni akarja a nézőt, megnevettetni vagy megríkatni. Minden új szerep új kihívás, új fejezet egy színész életében. Általa újra- és újraszületik, másvalaki lesz, ha csak néhány órára is. Ha elhagyja a színházat, vissza tud változni önmagává? Egy kollégám mondogatta, hogy ha negatív szerepet játszik, otthon nem lehet vele kibírni. De ez nem jellemző, ha mindent magunkkal hordanánk, rövidesen pszichiátriai esetté válnánk, a színházat és a magánéletet el kell választani egymástól. Túlságosan szeretem a családomat ahhoz, hogy hazahordjam a szerep hangulatait, bár mindenből igyekszem meríteni, hogy az alak autentikus legyen. Soha nem élte meg, hogy a szülei magukkal hozták egy-egy szerep hangulatát? Túl jó szülők voltak ahhoz, hogy ezt tegyék. Bár szigorúak voltak, gyerekként minden szabadidejük csak az enyém volt. Nagyon sokban emlékeztet az édesanyjára, ő is kedves, bájos, szeretette méltó. Bár valahol azt nyilatkozta, hogy a szülők keveréke, a saját gyerekeiről viszont állítja, hogy ők „eredeti példányok”. Hála istennek. Bár nem tudom megítélni, hogy mi van bennem apámból és mi az anyámból, de a génjeimben nyilván van mindkettejükből. Apám humorából, édesanyám optimizmusából, viszont a szorgalmukat, a munka iránti alázatukat ellestem. Az ő nemzedékük küldetésnek tekintette a színészi hivatást, hitvallás volt számukra. Apám sokszor reggel ötkor kelt fel szöveget tanulni, édesanyám saját kezével írta át füzetkéjébe a szerepet, így köny- nyebben tanulta. Mi, idősebbek sokszor csodálkozunk, hogy a mai fiatalokból mennyire hiányzik az alázat. A kereskedelmi televízióknak köszönhetően egy este alatt híressé válnak, megszédülnek, s nem gondolnak arra, hogy ennek csalódás a vége. Az Üzlet a korzón című csehszlovák film, amelyben édesapja emlékezeteset alakított Anton Brtko szerepében, 1966-ban Oscar-díjat kapott. Milyen érzés, hogy a tavalyi évadban az Új Színpadon ebben a darabban léphetett színpadra? Közeli volt a téma, s mindig aktuális, de kicsit féltem, mert Rozálie Lautmannt csodálatosan alakította a filmben Ida Kaminská. A színpadon megdolgoztam a szereppel, de kicsit könnyített a dolgomon, hogy jó volt a szövegkönyv, a zenei betétek is megragadtak Peter Oravec rendezésében szép előadást sikerült összehozni. Eszébe jutott, hogy vajon milyen szemmel nézte volna az édesapja? Esetleg az édesanyja, ha ugyanazt a szerepet játszhatta el, amit ő? Nem játszottam anyám szerepeit, s a színpadon sosem álltunk együtt, filmben viszont igen. Érdekes és inspiráló volt, apám meg partnerként tekintett rám, nem volt előtte lámpalázam. Egyik filmszerepem után azt vettem észre, hogy édesanyámra emlékeztetnek a gesztusaim, a hanghordozásom. Volt benne egy jelenet, amikor karácsonyi ajándékot osztok a gyerekeknek, s pontosan láttam magam előtt a mamát az unokáival. Akik pedig más hivatást választottak, nem léptek be a Kroner színészdinasztiába. Sikerült lebeszélni őket, nem úgy, mint a nagyszülőknek? Hát igen, az enyéim mindent megtettek, hogy lebeszéljenek, talán épp ezért lettem színész. Mi a gyerekeinknek nem fogtuk a kezét, s arra sem kényszerítettem őket, hogy járjanak színházba, a lányom mégis szereti ezt a világot, és színháztudományt tanul Prágában. Jók a megítélései, a kritikai észrevételei, ezzel szeretne foglalkozni. A fiam hébe-korba megy színházba, amikor kedve szottyan, de mindkettejüket megmételyezte a művészet, tanulmányaik mellett zenélnek, s van is hozzá tehetségük, én pedig büszke vagyok, ha hallom őket. Említette, hogy a lányának jó a kritikai érzéke. A mamával szemben szigorú? No persze, legyen az színház, film, sorozat, szórakoztató vagy vitaműsor. A gyerekeimnek mindenre van megjegyzésük, ízekre szednek, néha lefitymálnak, hogy »nem volt nagy eresztés, nem voltál túl szellemes«, de közben csillog a szemük. Mire azt mondom nekik, hogy a nézőnek joga van saját véleményre. No, meg edzett is vagyok, annak idején engem a szüleim nem kíméltek. Lehet, hogy a gyerekei épp azt akarják édesanyjuk tudtára adni, hogy ők nem dilettánsok. Ezt nem is mondtam. A lányommal meg lehet beszélni mindent, van hozzá érzéke, sokat beszélgetünk előadásokról, zenéről, ott a fiam, aki filozófiát tanul, viszi a prímet. A férjem is hozzáértő néző, vele sok mindent meg tudok beszélni. Bár matematikus, amolyan reneszánsz egyéniség, nagy tisztelője a művészeteknek, nagyon jól rá tud érezni a lényegre, adok a véleményére. De ismétlem: nemcsak a hivatásom életem szerelme, hanem a családom is, s a kettőt nem keverem, nem viszem haza a munkát, s ha igen, valahol egy eldugott sarokba vonulva tanulom a szöveget, s nem zavarom vele a szeretteimet. Urbán Klára
