Új Szó, 2014. október (67. évfolyam, 225-251. szám)
2014-10-11 / 234. szám, szombat
Szombati vendég 9 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. OKTÓBER 11. Soňa Červená: „Hívhatnak bárhová, csomagolok és megyek. Nekem a közönséggel kell közvetlen kapcsolatban lennem, nem a falakkal..." Ötezer előadás után még mindig fékezni kell őt Nagy ívű pályán vívott életre szóló csatákat. De nem másokkal - önmagával! Ötven százalék tehetség, ötven százalék szorgalom, ötven százalék alázat. Ez kell a sikerhez, állítja Robert Wilson örökifjú dívája, Soňa Červená. SZABÓ G. LÁSZLÓ Hófehér parókában, szétnyíló köntöse alól ki-kivillanó fekete szatén kombinéban, fekete harisnyában, fekete magas sarkúban ül előttem Prágában, a Rendi Színház öltözőjében előadásra majdnem készen, nyolcvankilenc évesen. Nőiessége még mindig lenyűgöző, vitalitása ámulatba ejtő. Pedig őt sem kímélte az élet. Nem várt gyerekként hét hónapra született. „Apám csodás ember volt. Igazi művész, született bohém. Anyám, aki megjárta a ravensbrücki koncentrációs tábort, gyönyörű, intelligens asszonyként állt mellette. Színpadon csak egyszer látott, s akkor is csak a szünetig. Utána hazament. Huszonhárom éves voltam, amikor az éj leple alatt, egy kórház alagsorából, a boncasztalról loptam ki a holttestét.” Feleség három évig volt. 1945-től 48-ig. Csokoládégyáros férjének menekülnie kellett az országból. Ha marad, letartóztatják. Mehetett volna ő is vele. De sem a színházat, sem az anyját nem tudta itt hagyni. 1962- ben már nem volt vesztenivalója. Németországot választotta. Onnan költözött vissza Prágába, 1991-ben. Akkor már nagy hírű operaénekesnő volt, és egy világhírű rendező, Robert Wilson múzsája. Legfrissebb közös produkciójuknak, az első világháború kitörésének 100. évfordulója alkalmából készült 1914-nek, amelyet pár nap múlva a pozsonyi közönség is láthat, nemcsak ötletadója, hanem egyik szereplője is. Ő az Idő. Pár lépéssel a kilencven előtt van néhány idevágó, bölcs megállapítása. „Ha nem sietsz, mindenre van időd.” Vagy: „Megöregedni csak elfogadással és eleganciával szabad.” S a harmadik: „Az utolsó pillanatig mosolyogva fogom húzni a szekeret.” „Én nem is a valóságban, hanem a színházban élek” - jegyezte meg csak úgy mellékesen tegnap, amikor felkértem erre a beszélgetésre. Pedig elmondhatja: izgalmas fordulatokban, drámai pillanatokban gazdag életút, amelyet megtett. Hagyjuk a múltat, messze van tőlem! Nem szoktam hátrafelé nézni. Mi kell ehhez? Erő? Elhatározás? Önfegyelem? Koncentráció. A múltat el kell hajítani. Megtiltottam magamnak az emlékezést, amikor emigráltam. Hangosan többször is kimondtam: nem fog hiányozni semmi. Sem az ország, ahol-halálos ítéleteket hoztak, sem az emberek, akik sokakat megaláztak, megszomorítottak. Mindent Prágában hagytam, amikor elmentem, és harminc évig nem is gondoltam arra, hogy egyszer visszajövök. Melyik nap volt nehezebb az életében? Prágából Kelet- Berlinbe költözni, vagy onnan átszökni Nyugat-Berlinbe? A szökés. Az volt életem leg- szömyűbb lépése. De a legfontosabb is. A legszömyűbb, mert másodszor is mindent veszni hagyott? Egyetlen cseh nyelvű könyvet vittem magammal a ridikülöm- ben. Más nem lehetett nálam, nehogy kiderüljön, hogy végleg távozom. Minden vagyonom a torkomban volt. A hangszálaimat szerencsére nem ellenőrizték, hogy viszem-e vagy hagyom. A német nyelvvel milyen volt a viszonya? Anyám okos, előrelátó asz- szony volt. Német dajkát és német nevelőnőt rendelt mellém. Amikor aztán eljött az ideje, francia nyelvű általánosba íratott. Ez volt a nagy szerencsém. Beszéltem idegen nyelveket. Az édesapjáról mégis valahogy szívesebben beszél. Anyám két lábbal állt a földön. Zenei hallása a nullával volt egyenlő, nem is értette, miért vonz a zene és a színház, az ő számára egyik sem létezett. Soha nem értettük egymást. El kellett volna fogadnom, hogy üyen, csak annyira különbözött a természetünk, hogy egyszerűen nem tudtunk közeledni egymás felé. A művészetek iránti vonzalmamat apámtól örököltem. Anyámnak egyetlen célja volt velem: jól féijhez adni. A színházat és a magánéletet azonban nem lehet összekötni. Én sem a valóságban élek, hanem egy másik világban, amelyben sokkal jobban érzem magam. S az a három év, amíg férjnél volt, hogyan maradt meg az emlékeiben? Fiatalok voltunk, szerettük egymást, büszke is volt rá a férjem, hogy énekelni tanulok, és hogy zongorázni is tudok, de egy gyáros feleségének más volt az útja. Én is benéztem párszor a gyárba, de nem igazán érdekeltek az ottani dolgok. Még a csokoládéért sem voltam oda. De a férjemet tényleg szerettem. A baj csak az volt, hogy a színházat még nála is jobban. Igazából a színházzal kötöttem össze az életemet, és nem vele. A színház nem is csalt meg soha, és én sem voltam hűtlen társa. Ha gyengébb volt az évad, akkor tanultam, továbbképeztem magam. Nem lázadoztam. Kelet-Berlin, Staatsoper. Ott várták az első jelentős operaszerepek. Ott minden más volt, mint Csehszlovákiában. Nem kellett május elsején felvonulni, nem kellett agitációs körleveleket aláírni, csak énekelni. A legfontosabb elvárás a színpadi teljesítmény volt. Tetszett az irány, hogy mindenkitől a maximumot várták. Három évig tartott ez az örömállapot, aztán felépült a fal. Berlint kettéosztották. Tudtam, hogy tovább kell mennem, és akkor is át fogok szökni, ha többé soha nem énekelhetek. Majd kalapos leszek, vagy kesztyűket varrók, gondoltam, de akkor sem maradok. A politikai menekültek hivatalában voltam, amikor megszólalt a telefon, és kezembe nyomták a kagylót. A nyugat-berlini Operaház igazgatója volt. „Hallottam, hogy átütött, van már szerződése?” - kérdezte. Nincs, és ebben a pülanatban nem is hiszem, hogy lesz, feleltem. Mire ő: „Kérem, ne újon alá semmit. Szerződtetem.” Ez volt az első nagy ugrásom a világba. Szép volt, fiatal és kiemelkedően tehetséges énekesnő. Ennyi pluszt gyorsan kamatoztathatott volna. Értem, mire céloz. Más világ volt az, szerencsére. Ott a színpadi teljesítmény volt a fontos. Senkit sem érdekelt, milyen vagyok az ágyban. Maria Callasszal, korának leghíresebb operadívájával hol találkozott? San Franciscóban, egy étteremben. Milyennek látta? Lenyűgözőnek. Akkor már a San Franciscó-i Opera tagja voltam. Renata Tebaldival mentünk vacsorázni, Callas ott ült egy asztal mellett gyönyörű, fekete ruhában. Valósággal rátámadt Tebaldira. „Carissima, maga csodálatos volt, de keressen fel, szívesen adok magának pár órát színészetből.” Tebaldi vérig sértve távozott a lokálból, én meg ott maradtam Callasszal. Semmiben sem ismert középutat. Ha kedves volt, zavarba ejtően bájos, ha bántott valakit, valósággal belemart. Segítette valamiben ez a személyes találkozás? Segített. Csodáltam Callas színpadi kisugárzását. Mindent belevitt a szerepébe. Fantasztikus egyéniség volt, s ezt magánemberként is éreztetni tudta. Tebaldinak gyönyörű hangja volt, de ez a különös varázs, szuggesztív színpadi jelenlét hiányzott belőle. Callas még tíz évig is énekelhetett volna, ha vigyáz egy kicsit a hangszálaira. De erre az egyre nem volt képes. Greta Garbo, Ingrid Bergman, Marlene Dietrich is korábban zárták le a pályájukat, mint ahogy azt a közönség várta. Callas magánéleti problémák miatt vonult vissza. Szerelme, Onassis, a görög olajmágnás, akinek a fiatalságát és a szépségét adta oda, egyetlen éjszaka során döntött, és nem őt, hanem Jackie Kennedyt vette feleségül. Callas számára ez óriási csapás volt. Carmen szerepét százöt- venhatszor énekelte szerte a világban. Pályája egyik legjelentősebb alakítása volt ez. Carment az érzékiség megtestesítőjeként ábrázolják, pedig ő is csak egy egyszerű nő volt, aki szerelemre vágyott. Imádtam a szerepet. De szerettem Ligeti és Bartók műveit is. A cseh szerzők közül Janáček áll hozzám a legközelebb. Csehországban sajnos nem olyan népszerű, mint a világban. Külföldön a legtöbbet játszott operaszerzők egyike. Precizitását mi sem jelzi jobban, mint hogy naplót vezetett az előadásairól. Igen, mindent feljegyeztem. Mikor, hol, mit énekeltem. Tudom, hogy hihetetlen, de ötezer előadás van mögöttem. Az opera fellegvárában, a milánói Scalában más volt énekelni, mint Münchenben, Londonban vagy Párizsban? A Scala a hagyományai révén lett híres. Én műidig mindenütt úgy énekeltem, mintha a Scala színpadán álltam volna. Robert Wilsonnal hol találkozott? Hamburgban. Nem sokkal azelőtt hagytam el az opera világát. Felhívtak a Thalia Theaterből, hogy Wilson ott rendezi a The Black Ridert, és szeretne megismerni. Elutaztam hozzá, és tíz évre ott ragadtam. Négy darabot rendezett Hamburgban, és mind a négyben dolgozhattam vele. Más az opera és egészen más a próza. Nem okozott gondot a váltás? Színház ez is, színház az is. Színészi tehetségre az operában is szükség van. Robert Wilson- nál sem elég jól énekelni. Bayreuth, Salzburg, Edinburgh operaháza másfajta hagyományokra épít, mint a párizsi Opera vagy a milánói Scala? Mindenütt a minőség a fontos. Bayreuth azért volt különleges hely számomra, mert ott ismertem meg igazán Wagner zenéjét. Utána jöttek a modemek. Alban Berg, Luigi Nono és a többiek. Tom Waits, Lou Reed. Ők nem operaszerzők. Szívesen énekeltem a zenéjüket, de ez a vonal nem az én stílusom. Az én hangszálaimat a nagy operaszerzők olajozták. Jan Hrebejkkel két filmben is dolgozott. Kellemes munka volt, mégsem lettem filmszínésznő. Én a Nemzetiben érzem otthon magam. De hívhatnak bárhová, csomagolok, és megyek. Nekem a közönséggel kell közvetlen kapcsolatban lennem, nem a falakkal. Egyéniségének ereje azonnal hat a nézőkre. Az Idő szerepében az 1914 című előadásban egyetlen szó nélkül megy végig a színpadon, de úgy, hogy valósággal viszi magával az embert. Abban a pillanatban, hogy kilépek a színpadra, Soňa Červená megszűnik létezni. Az a nő, akit a színpadon lát, nem én vagyok. „Engem fékezni kell, nem hajtani!” - szokta mondani. Még az akarata is dacol a korával. Gyakran kérdezik tőlem, hogy létezik, hogy ennyi évesen még mindig nem fáradok el. Én sem értem, honnan kapok ennyi energiát. Egyszer elájultam egy Wilson-próbán. Hosszasan világított, már vagy negyven percig álltam mozdulatlanul. Éreztem, hogy történni fog valami, hogy kimegy alólam a lábam, és már estem is össze. S akkor meghallottam Wilsont, hogy azt kiabálja: „Van, aki beáll a helyébe?” Abban a pillanatban felpattantam, és azonnal elnézést kértem tőle, hogy ne haragudjon, elzsibbadt a lábam. „A színpadon nem lábbal áll az ember - felelte -, hanem ésszel.” Ezt egy életre megjegyeztem. „Boldog vagyok, mert jól mennek a dolgaim. De azért mennek jól a dolgaim, mert boldog vagyok.” Ezek is az ön szavai. Gondolom, a washingtoni Kennedy Center életműdíja is boldogítja. Ez a legnagyobb kitüntetés, amit életem során kaptam. De még nincs vége. 2016-ig le vagyok kötve. Soňa Červená el van adva.
