Új Szó, 2014. szeptember (67. évfolyam, 201-224. szám)
2014-09-27 / 222. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. SZEPTEMBER 27. Szalon 21 Baráth Katalin 1914 forró júliusából egyenesen 1868 csontfagyasztó decemberébe viszi az olvasót Akiért a kakas szól... Hiszem és vallom, hogy nem kell feltétlenül importon borzongania a magyar embernek és olvasni szerető gyerekének, van elég olyan téma a magyar történelemben, irodalomban, amelytől úgyszintén simán ideglelést lehet kapni. Forró ólom a fülbe, tüzes trónon égetés, ló után köttetés és megcsonkítás, várfalba falazás - csak hogy a „top témákat” említsem. Mégsem voltam túl lelkes, mikor a legújabb Dávid Veron-könyvbeharangozójában azt olvastam, hogy Az arany cimbalom történéseibe a régi betyárvilág legendás alakjai és gaztettei is bele-belejátszanak. B. MÁNYA ÁGNES Baráth Katalin hőse, a talpraesett egykori boltoskisasszony és zsurnálhölgy, Dávid Verőn a sorozat első három részében nyomozott már hazai terepen, a bácskai Ókanizsán, de messzi, idegen vizekre is kievezett, nevezetesen a Balatonra és az Adriára. Inkább az ízlésem szerint való lett volna, ha ezt a hagyományt folytatva az 1914 fullasztó júliusában kezdődő legújabb kötetben - mondjuk - az egy hónappal azelőtt történt szarajevói merénylet szemtanújaként eredményesen segít a gyilkosság körülményeinek felgöngyölítésében, és ez ügyben vizitál még az agg császár és király hofbur- gi csillogó rezidenciáján is. Baráth Katalin A fekete zongora, A türkizkék hegedű és A borostyán hárfa utáni negyedik Dávid Veron-sztoriban, Az arany cimbalomban azonban nem használja ki ezt a kézenfekvő, bár - lássuk be - olcsó és a kortárs történelmi krimikre oly jellemző megoldást. Megtudjuk ugyan, hogy a meggyilkolt trónörököspárt már eltemették, a Monarchia belgrádi Veronból csak erős sokkhatás alatt bukhatott elő olyan néwari- áns, amely őt az urafüg- gelékeként mutatja be. nagykövete pedig egyre türelmetlenebbül várja, hogy Szerbia válaszoljon az ultimátumra, ám a szerző innentől a háborút megelőző napok történéseit szinte csak kulisszaszintre süllyeszti, és merész elhatározással valami teljesen másba fog: 1914 kétszeresen is forró júliusából egyenesen 1868 csontfagyasztó decemberébe viszi az olvasót. A könyvajánlót, ismertetőt írók örökös dilemmája - különösen, ha krimiről van szó, mint ebben az esetben -, miként és mennyit adagoljanak a történetből ahhoz, hogy felkeltsék ugyan a majdani olvasó érdeklődését, de ne leplezzenek le olyan titkokat, amelyek miatt aztán csökken a könyv „élvezeti értéke”. Nézzük tehát: Dávid Verőn már mint férjes asszony, Remete Pistáné figurái a regényben, ő maga mutatkozik be így, igaz, vészhelyzetben. Az öntudatos és büszke Veronból ugyanis csak erős sokkhatás alatt bukhatott elő olyan névvariáns, amely őt, a hites feleséget az ura függelékeként mutatja be. A lány - pardon: férjes asszony-ezúttal nem mozoghat, kószálhat szabadon, kétszeresen is rab. No nem a férjéé: a mérnökember Remete Pista jól ismeri a felesége lobbanékony természetét, nem is próbálja őt betörni, és még akkor sem nyugtalankodik olyan nagyon, amikor asszonya (akivel reggel egy látszólag csekélységnek tűnő dolog miatt összeszólalkoztak) estére sem ér haza. A lány távolmaradásának viszont nyomós oka van: Verőn egy valódi haramia karmai közé kerül, és ezúttal nem az események aktív alakítójaként, hanem inkább - a szó szoros értelmében - elszenve- dőjeként van jelen. Bár Veront a lélekjelenléte most sem hagyja el, a történéseket szépen, lassan kibontó szerzőnek köszönhetően az olvasó szinte a könyv utolsó lapjáig agyonaggódhatja magát miatta. Merthogy Verőn már nem a régi: az esze ugyan vág, mint a beretva, de a fiatalasszony rendkívül nehezen mozog, megváltozott testének rabja... de csitt! Az aktív nyomozás ezúttal a férfiakra - a férjre, Remete Pistára, Verőn öccsére, Jóskára és apjára, az öreg Dávid Szilveszterre - hárul, a kutakodást helyenként önkéntelenül bár, de nehezíti és nem segíti Ókanizsa város rendőrfőkapitánya, Duj- movics Lázó. Az ügy, amelybe Verőn ezúttal belekeveredett, valóban bonyolult: itt jönnek, illetve nyargalnak be a képbe a betyárok, élükön azzal, amelyik ö-ző nyelvjárásban beszél, és Móricz Zsigmondnál a lovát ugratja... A könyvben az idősíkokat váltakoztatva bontakozik ki a történet, így ér össze a környéken negyven évvel azelőtt történt véres betyártámadások emléke az 1914-es esztendőbeli titokzatos és hátborzongató eseményekkel. A régi és az új világ közötti kapcsolat megértéséhez kell alámerülnie a múltba Verőn nyomozásra kényszerült családtagjainak, különösen az apjának, akit mindenki csak becsületes parasztgazdának ismer. Az ügy felderítése gyorsabban haladhatna és talán kevesebb hulla maradna, ha a női megérzés, furfang és logika büszke birtokosa, Verőn is segíthetné a nyomozást, de hát ez technikailag lehetetlen. A betyárvilág megidézése a maga babonáival, az ostort és a vasvillát egyaránt jól forgató valós és kitalált alakjaival jó ötletnek bizonyult. Két betyárvezér, tudjuk, nem fér meg egy csárdában: az (esetleges) árulás miatti örökös vádaskodás és az ebből fakadó feszültség a két bandavezér és embereik között végig ott van a levegőben. Az össze-összeakadó szempárok és bajszok, az elfojtott nyers indulatok csak tovább korbácsolják az olvasó kedélyét is. És mire a csárdás Bogár Laji kakasa harmadszor szól, már meg is van a baj. Az olvasók továbbra is tobzódhatnak a régi és új szereplők külsejének aprólékos leírásában (kinek merrefelé kunko- rodik a haja, milyen színű a boA betyárvilág megidézése a maga babonáival, az ostort és a vasvillát egyaránt jól forgató alaltjaival jó ötlet. rostája és mennyire átható a tekintete), jól működnek a karakterek, sőt Verőn érzéseiről, a fejében motoszkáló gondolatokról is többet tudhatunk meg, mint eddig bármikor. Ráadásul a regény szerzőjéről is kiderül valami új: nevezetesen az, hogy abszolút tehetsége van a természetleíráshoz. Baráth Katalin a rekkenő nyári forróságot vagy a közelgő vihart annyira változatosan és érzékletesen írja le több alkalommal is, hogy ha Petőfi Sándorunk olvasná, rögvest olyan sárgára vál(ta)na az irigységtől, mint a vándorszínész Megyeri kabátja. A rafinált rejtély megold- (ód)ása ezúttal is elmagyaráz- tatik, nem direkt módon persze. A különböző indíttatású, de időközben szövetségbe ko- vácsolódott szereplők egy közös beszélgetés, ünneplés alkalmával fellebbentik a fátylat az addig homályban maradt részletekről is. (Utólag rá is csodálkoztam, mennyi elhintett utalás, jel kerülte el a figyelmemet.) Az Ady-versből vett fekete zongora, pontosabban maga a költemény szinte végig jelen volt az első Dávid Veron-törté- netben. A következő könyvek címadó hangszerei sem voltak „valódi”, megszólaltatható zeneszerszámok. A negyedik krimi arany cimbalma azonban már „hús-vér” hangszer, igaz, csak egyszer halljuk: a háborús propagandát szolgáló cigány- zenekar cimbalmosa, miközben a jobb kezével a húrokon játszik, baljában egy kolbásszal a taktust vezényli a zentai főtéren összegyűlt tömegnek. Hogy lesz-e ötödik, a címében valamilyen hangszert felvonultató Dávid Veron-könyv, az szerintem csak rajtunk, olvasókon múlik. Mindenestre a szerző, Baráth Katalin a regény legeslegutolsó soraiban hagyott Veronnak és magának is lehetőséget a folytatásra - vagy inkább az újrakezdésre. Baráth Katalin: Az arany cimbalom. Agave Könyvek, Budapest, 2014. ZENEBONA Egy kísérteties torony CSEHY ZOLTÁN A világítótorony (The Lighthouse) című kamaraopera cselekménye egy 1900- ból származó misztikus-hor- rorisztikus elbeszélésen alapul: a vizsgálóbírók előtt három tiszt áll, akik arról számolnak be, hogy a Fiáddá nevű skót világítótorony személyzete eltűnt. Le szerették volna őket váltani, de megérkezésükkor már nem voltak a helyükön. Aztán egy iszonyú vihar kellős közepén megjelennek az egykori ő- rök: Arthur álszent erénycsősz, Blazes faragatlan és nyers tengeri medve, Sandy a béke és nyugalom híve. Sandy világosan látja, hogy ha nem keresnek kompromisszumokat, elevenen falják föl egymást, mint a kalitkába zárt, kiéheztetett állatok, ezért azt javasolja, énekeljenek. Az első dal egy véres gyilkosságról, gyerekkínzásról, utcai bandákról és a nyomorról szóló ballada, melyből Blazes gyilkos jellemének sötét titkaira is fény derül. A dal főhőse megölt egy pénzes öregasszonyt, a gyilkosságért viszont az apját kötötték fel. Sandy ellenben egy túlságosan is szentimentálisnak ható dalt ad elő, egy szerelmi balladát cselló- és zongorakísérettel, mely végül bizarr és szinte trágár énekké fejlődik, és sejtetni engedi, hogy a megénekelt vágy korántsem szokványos. Arthur az üdvhadsereg egyik dalát énekli el, mely a bűn elleni agresszív fellépésről szól, valamint az aranyborjúról, azaz a bálványimádásról. Rémképek és rettenetes látomások bukkannak elő a múlt ködéből, s lényegében ezek gerjesztik a vihart. Blazes történetének agresszív szellemei is elözönlik a teret, és megjelennek Sandy sztorijának tulajdonképpeni szereplői - saját húga és iskolatársa. Arthur egy bibliai szörnyet lát, magát a megtestesült aranyborjút mint dühöngő bikát, mely rájuk akar támadni: valójában a közeledő ellátmányoshajó fényei ezek. A szellemképzeteikkel viaskodó férfiak védekezésképpen elhagyj ákatornyot. S miután a megzabolázhatat- lan állatnak hitt hajón érkező új tengerésztisztek elmennek, minden ott folytatódik, ahol abbamaradt: az emlékképek iszonytató viharánál. Kérdés, vajon mi is történt: három tiszt emlékképei és múltjuk alakjai lebegtek elénk, vagy egy kísértettör- ténet kellős közepére csöppentünk? Hús-vér alakokról van szó vagy titkolt bűneikért vezeklő, nyugtalan árnyakról? Létező figurákról vagy a tarokk megelevenedett kártyalapjairól? Maxwell Davies, aki idén ünnepelte 80. születésnapját, a misztikus horror és a pszi- chothriller eszköztárát alkalmazta az operaszínpadon. A zeneszerző egyik legizgalmasabb fogása, hogy az új és a régi őröket ugyanazok a személyek játsszák: a maszk felöltése tehát sokszorosan összetett allegóriát eredményez. Az előjáték kihallgatási jelenetében a férfiak egy kürtszóló „kérdéseire” felelnek. Ez a gesztus erőteljesen emeli ki a zene elsődlegesen narratív funkcióját. Az operában a fojtogató múlt destruktív képeijelennekmeg egy bűntudattól torz, szinte perverz fantázia világában, de a tengerészmesék titokzatos univerzuma is felidéződik. Egy önmagába zárt, a külvilágtól elszigetelt, retorikai értelemben szinte beltenyészet jellegű közösség lelki életének az irracionalitás határait súroló dokumentumaival szembesülünk. A jellemformálás kitűnő, bár a mesterkélt teatralitás tudatos alkalmazásától sem mentes. A hallucinációs jelenetek és a jelentős hangterjedelmet megkövetelő vonalvezetés próbára teszi az énekeseket. A tenger ábrázolásának sokfélesége és a kísérteties hangulat zenei festése csak Britten megoldásaihoz mérhető. A zeneszerző a darab architektúráját a tarokk-kártya Torony lapjának megfelelően A fojtogató múlt destruktív képei jelennek meg egy bűntudattól torz, szinte perverz fantázia világában. alkotta meg, hogy fokozza a mű miszticizmusát. Maxwell Davies a tenger folytonos morajlását operája alapszövetévé teszi: ez az elemi nyugtalanság a végtelenített idő szorongásosságát jelzi. A főszereplők dalai valóságos pszichológiai mélyfúrások, melyek legfőbb generálói az érzelmi léttér mindannyiukat elsodró viharainak. A mű először a Collins Classics gondozásában jelent meg 1994-ben. A BBC Philharmonic Orchestra Peter Maxwell Davies vezényletével játszik. Ugyanez a hanganyag 2014-ben a Naxos kiadásában is napvilágot látott. SZALON Szerkeszti: Lakatos Krisztina. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
