Új Szó, 2014. szeptember (67. évfolyam, 201-224. szám)
2014-09-23 / 218. szám, kedd
www.ujszo.com FOCITIPP ■ 2014. SZEPTEMBER 23. FOCI ES IRODALOM “151 Burper Barna fotóival Életünk lapjai Kezdem a lényeggel, ez a recenzens önkénye, in médiás rés: A futball ábécéje az egyik legjobb könyv a fociról, amit valaha is olvastam. Sok könyv íródott a fociról, de kevés jó könyv, tulajdonképpen csak Mándy A pálya szélén)t, Esterházy Utazása, Hornby Fociláza - s most ez. A többi: közhely és póz. Mert ahhoz, hogy alászálljunk a mélybe, az éjsötét reménytelenségbe, nem kurázsi kell, hanem elhivatottság és téboly, de nevezhetjük szerelemnek is. Ásó, kapa, nagyharang. Hősök? Azok nincsenek. Csak szomorú sorsok vannak, peremvidékek és perifériák, ahol már az is történés, ha a kocsmában óriás-műlesiklást lehet nézni a tévében, délelőtt. Manzárdszobák magánya. Kis lábaska a konyhában, pléhlavórban hideg víz, vacsorára szelet kenyér, parizer, kevéske vaj, gólszerző Ebedli és Nyilasi, volt egyszer egy magyar futball, eltemettük, megsirattuk, maradt a hiány, a nincs, mi pedig némán emlékezünk a féldecik és rumos teák fölött. „Rí a, rí a Hungária.” Elárvult, magukra hagyott szerelmesek botorkálnak a mélyben, holtomiglan- holtodiglan, a lépcsőt keresik, a kapaszkodót, hátha egyszer ők is eljutnak a napsütötte sávig, hol fútballmezük, szép arcuk világít, csorba lépcsőkön föl, a tisztaságig. De az még messze van. Addig még megisznak egy fröccsöt és egy unicumot valamelyik restiben, a pályaudvaron, a gyártelepen, a faluvégén, ahol a madár se jár, csak ilyen ütődött alakok, futballfuggők és Csempe-Pempék, valaha nekik is lehetett nevük, miért éppen nekik ne lett volna, csak aztán szétfosz- lott, elrongyolódott; biccentenek a csaposnak, emberi roncsok bóbiskolnak a langyos radiátorok mellett, egyszer úgyis leépülünk mindannyian. De egyelőre még élünk, gondolják naivan, s amíg élünk, addig bármi megtörténhet, látunk még egy jó meccset, vagy kezünkbe akad egy jó könyv, A futball ábécéje, például, s akkor két-három napig kibírjuk valahogy, olvasni fogunk szép, szomorkás irodalmat, átkelünk az alig pislákoló éjszakákon, akárha Kharón ladikján, kislámpák gyér fényénél evezünk, forgatjuk életünk lapjait, ezt a könyvet, itt. % ábécét akartam összeállítani, P mint Pusztai, K mint Kövesi, A nekem is alkohol. Illetve nekem nem alkohol, más a beállítottságunk. Beállós beállítottsága, megfertőz Sajó gondolkodása, elég, ha egy e-mailt váltunk egymással, máris ugyanúgy (ki)forgatni kezdem a szavakat. Most is elképzelem, ahogy ő is forgatja a fejében, sapkája simléderéhez (S mint sim- léder - a német Schirmlederből, ami szó szerint ernyőbőr, nyilván Sajó szerint is kéteseiből van ösz- szerakva) nyúl néha, így igazgatja a betűket. Ezen túl Sajó életének történetét csupán a történeteiből tudom, szerintem ő is az enyémet, olvassuk egymást. Régebben fociztunk is együtt, de igazi kapcsolat beállós és jobbszélső között nem alakulhat ki. Részemről azért némi tudat alatti irigység vegyült ebbe a ritkás távkapcsolatba, mert régen én is a jobb oldalon, elöl játszottam, de a rossz érzéseket azonnal kioltja Sajó lénye, amelyhez elválaszthatatlanul hozzátartozik a tar- talékság - ahogy ezt leírom, máris ott a szánkban a keserű kenyér íze. (K mint.) A leírás mindig nehéz, mert érzékenységet sért. Legutóbb Sajóval a vébé idején, nyár elején láttuk egymást, ő ment az Andrássy úton, én meg épp kiléptem az egyetem kapuján. Beszélgettünk röviden az ecuadori futball esélyeiről, kicsit elmerengtünk, hogy a szegény embert az ág is húzza, aztán gyorsan búcsúzott, sietett tovább. Az egyetem előtti lépcsőn álldogáló diákjaim valahogy felfigyeltek vidám-szomorú kettősünkre, és mikor Sajó már távolodóban volt, megkérdezték, kivel beszélgettem. Mondtam, hogy kiváló költő, író, de láttam rajtuk, hogy ez kevés, többet látnak bele a környezetéből kirívó emberbe, ezért két történetet meséltem el nekik. (Azt vettem észre - talán még az Ezeregyéjszakában -, hogy bárkit le lehet írni két történettel. Két történet meg én magam, ez kiad egy háromszöget, s az már körbezárja a leíran- dót. H mint háromszögelés.) Olaszországban jártunk az íróválogatottal, a leggazdagabb meghívásunk volt, vendéglátóink etet- tek-itattak minket, szép pályán edzhettünk, Allahnak legyen hála, még mezeket is készíttettek nekünk, néha azóta is abban játszom. Az egyik meccsünk kora délután kezdődött, de előtte még - talán volt ebben némi ravaszság is, hiszen épp az olaszok ellen j átszőtO • / T / 1 / /T / / • bajo László abeceje A szöveg a könyv bemutatóján hangzott el 2014. szeptember 17-én Budapesten, az írók Boltjában. Sajó László; A futball ábécéje és más történetek Burger Barna fotóival Kiadó: Osiris, Budapest Kiadási év: 2014 Terjedelem: 276 oldal tunk - elvittek minket ebédelni. Illetve nem vittek, mert ők maguk nem akartak súlyos gyomorral pályára lépni, ezért inkább csak odavitettek minket az étterembe, ahol terített asztalok vártak, minden asztal közepén egy nagy üveg vörösbor. Nyilvánvaló volt, hogy nem iszunk, két óra múlva meccs, nem szabad. Vártunk a második fogásra, s közben egyszer csak Gyurgyák, a csapatkapitány észrevette, hogy Sajó asztalán az üvegben már csak negyedéig áll a bor. Mindezt hangosan, félig tréfásan, félig rosszallóan szóvá is tette. Nagy csönd lett. A csöndet aztán Sajó törte meg; csak annyit kiáltott: „Gyerekek, csoda történt!” A másik történet nem is történet, valójában csak egy mondat. Mikor egy kispályás torna eredményhirdetésére vártunk, előtte nyertünk, kikaptunk, de inkább kikaptunk, ahogy ez már lenni szokott; ültünk az árnyékban Sajóval. Már ismertük egymást néhány éve, úgyhogy meg mertem kérdezni tőle, hogy is van ez, ezzel az MTK-drukkerséggel. Hogy van az - és ezt még ma is csak óvatosan idézem fel magamban -, hogy az ő fizimiskájával, amellyel ugye valljuk be őszintén, a zsidósággal kapcsolatos sztereotípiáknak mintegy az összefoglaló képe lehetne, szóval hogy ezzel kapcsolatban megtalálják-e őt az ellenfél szurkolói? És ha igen, hogyan viseli ezt ő el - valahogy így szólt a körülményeskedő kérdés (K mint körülményeskedő szélsőjobb). Sajó csak annyit válaszolt: „Ez az én keresztem.” Mikor már egyedül ballagtam az Oktogon felé, akkor jöttem rá, hogy mindkét történet szakrális, sőt krisztusi fordulattal végződött. És rájöttem arra is, hogy ez jó. Mert Sajó történetei tulajdonképpen egytől egyig passiótörténetek. K. Dezső az ő beteg tüdejével megváltástörténeteket mond, egy olyan világban, amelyben ha valami ott van, akkor az a szenvedés, és ha valami nincs ott, akkor az a megváltás. Kocsmák, pályaudvarok, fútballpályák világa, ha a diákoknak magyaráznám Sajó művészetének elméletét, biztosan Foucault és a » Kicsit elmerengtünk, hogy a szegény embert az ág is húzza, aztán gyorsan búcsúzott, sietett tovább. heterotópiák felé térnék el, de itt most nem váltunk. (V mint vágányzár.) Maradok a futballnál, és ehhez tartozik az alázat is. Nem a szó magyar értelmében, „a futballhoz alázat szükséges”, mondta Bognár György, ennek így már rég nincs jelentése. Inkább úgy, ahogy Joachim Löw használta a brazilok elleni elődöntő után: „most egy kis alázat egészen helyénvaló”. Azt mondta németül, hogy ein bisschen Demut. Nekem akkor mindegy volt, hogy a fordulatot pszichológiai trükknek szánta-e, vagy esedeg valódi hit volt mögötte. Mindegy, mert Sajóra vonatkoztatva a lényeg az, hogy benne megvan a futballal és az élettel (irodalommal) szemben a löwi értelemben vett Demut, ami nem szolgai mentalitást jelent, hanem magabiztosságot és öntudatot is, lényege inkább a másik létének elismerése, a másikra, az ellenfélre, csapattársra, élőre irányuló együttérző figyelem. (Dé-, mint műt, lásd még alázat.) Sajó figyelme eközben minden ízében (I mint izé) magyar. Legfontosabb tulajdonsága, hogy környezeteiben otthonosan mozog: magyar pályaudvaron, magyar kocsmában talán nem láttam nála otthonosabban mozgó kívülállót. Ha pedig nem lenne magyar ez a futballvilág, nem tudnám elképzelni, hogy Sajó körül nincs tömeg. Irodalmi világa olyan, hogy harminc-negyven méteres körzetben bárki személyesen megszólítható, adott esetben a pályán álló játékosok is; szinte mindegy, hogy megyekettő, NB1 vagy válogatott, itt minden világ otthonos és meghitt - ha olvasom a szövegeit, biztos vagyok benne, hogy Sajó mindenhol járt már, ez az élete. Télen is kint van a mécsesén, követi az eseményeket, olvassa a Népsportot, tudja a tartalékok összeállítását, észreveszi az ifiben a tehetséget és tudja a történeteket. Mert az életünk nemcsak elfutbal- losodik, ahogy Esterházy mondta, hanem ellegendáriumoso- dik. (B mint Beremé- nyi.) Egyre kevesebb lesz a jelenünk meg a jövőnk, és egyre növekszik a múlt: „a futball nem más, mint az emlékezés a futballra” - mondta egyszer egy német rajongó. Magyar emlékeinket álomvilágnak rendezzük be, kipárnázzuk legendákkal, legalább ott legyen helyünk. Sajó sokszor olyan, mint egy mai Krúdy, egy-egy félszava is melankolikus. Miközben az eltűnt világban körülnéz, mindenütt ma-, gát is látja, mintha folyamatosan tükörben nézné önmagát, s rajzolná körbe saját lenyomatát, amely ott ragadt valahogy a múltból. Sajó az írásaiban egyszerre mindenen túli (MTT mint Mindenen Túliak Társasága) és gyermeki. Olyan gyerek, aki a világot, ami az övé, amit kijelölt magának, mintha egészben akarná, az utolsó darabig bezárólag birtokolni. Mintha folyamatosan leltárt készítene. Van egy hőse, aki kívülről mdja a vonatokat, megáll meccs közben is és nézi őket, csak akkor tud játszani és élni, ha minden hiánytalanul megvan. Sajó minden kocsmát, minden vonatot, minden játékost látott és emlékezetébe leltározott. Könyve leltártöredék, kivonat a nagy magyar inventárium- ból. Egy szakmúzeum, amelynek gyűjtőköre a hatvanas évek elejétől napjainkig terjed. Látszik, Sajó ennek a gyűjtésnek a végére fog járni, ha addig él is. Ügy rémlik nekem, mintha írásaiban sokszor halt volna már meg, de lehet, hogy ez az egész csak egy rossz álom. Nem lehet más, csak egy rémálom ez a vergődés a pályán. Csak az álomban fordulhat elő, hogy a pálya egyszer csak volt, nincs. Almunkban üresek a pályaudvarok. Almunkban mindent túlélünk. (A mint álom, á mint ámen.) Mélyi József A szerző magyarországi művészettörténész Sajó László (1956) Déry-díjas költő, író. Sátoraljaújhelyen született, Budapesten él. Megjelent tizennégy verseskötete - köztük egy válogatott, Szünetjelek az égből -, két kisprózakötete és egy regénye (írottkő). A Magyar Narancs tárcaírója, a BEAC Old Boys csapatának rokkantnyugdíjas csatára. (Fotó: vs.hu/Kozma Zsuzsi)
