Új Szó, 2014. szeptember (67. évfolyam, 201-224. szám)
2014-09-13 / 211. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. SZEPTEMBER 13. Vélemény És háttér 7 A spanyol kormányfő megfenyegette Skóciát: megvétózná felvételét az Európai Unióba Skót döntés, katalán düh Finisei a skót függetlenségi népszavazás kampánya, ahol - az ellenkező sajtóhírek ellenére is - a lakossági véleménymérések szerint szolid többségben vannak az elszakadást ellenzők. RAVASZ ÁBEL 2014-ben az általam megtalált 56 közvélemény-kutatás közül csupán egyben látszottak többségben a függetlenségpártiak, bőven a hibahatáron belüli 2 százalékkal, és az elemzést végző cég korábbi és későbbi mérései is lojalista többséget mutattak. Persze a mérés az mérés, a valóság az urnáknál derül kijövő csütörtökön. A végeredménytől függetlenül érdekes, hogy ekkora ereje van annak a csoportnak, amely a maradást preferálja, a nemzeti függetlenséggel szemben. Vajon felhígult volna a skót vér? Korántsem, a kérdést provokációnak szántam. A helyzet ugyanis az, hogy ha egy ország vagy régió lakossága lehetőséget kap arra, hogy maga döntsön fontos társadalmi kérdésekről, akkor a korábban potenciálisan poláris és eldurvuló vita nagyon gyorsan mérsékeltté válik, és az addigiaknál nagyobb szerepet kapnak az észérvek, megnyitva az utat a békés, társadalmilag hasznos megoldások elfogadásának irányába. Különösen igaz ez a stabil demokráciákban, ahol a választások és népszavazások nem csak szűk rétegek passziói, hanem a demokratikus véleménynyilvánítás bevett, jól ismert és tisztelt formái. A kontraszt Spanyolországgal nem is lehetne egyértelműbb, ahol a katalán autono- mista törekvések a kasztíliai (spanyol) elitek határozott ellenállásába ütköznek. Kataló- niában 2009/10-ben egy nem hivatalos, 27 százalékos részvétellel tartott népszavazáson 95 százaléknyian voksoltak az elszakadásra. A katalán vezetők most hivatalos népszavazás kihirdetésére törekednek, részben a skót példa által inspirálva. Hatalmas, a híradások szerint kétmilliós tüntetéssel bizonyították, hogy a helyi közösségek mögöttük állnak. David Cameron brit és Mariano Rajoy spanyol miniszterelnök stratégiája nem is lehetne eltérőbb. Rajoy rugalmatlanul elzárkózik a katalán kezdeményezésektől, sőt, még a skótokat is megfenyegette, hogy a spanyolok nem engedik őket vissza az EU-ba, ha függetlenné válnak. Cameron viszont ügyes politikusnak mutatkozott akkor, amikor nemhogy megengedte, de szinte kiprovokálta a mostani skót népszavazást. Rajoy lépései növelik a feszültséget, Cameronnak viszont sikerült kiengednie a gőzt és számára kedvező mederbe terelni a brit jövőről szóló vitát. Akármi is lesz jövő héten az eredmény - bár szerintem a maradás mellett döntenek a skótok -, Cameron minimalizálta a veszteségeit, hiszen még egy önálló Skócia sem London ellenében, hanem a közreműködésével jönne létre, arról nem is beszélve, hogy az együttmaradásról szóló döntés tartós és erősebb Nagy-Britan- niát hozhat létre. Ez pedig hosszú távon is stabilizálja a viszonyokat a Brit-szigeteken, miközben Ibéria egy sokkal nehezebb és veszélyekkel teli jövő felé robog. Hallottad, hogy az oroszok ránk zárják a gázcsapot? (Peter Gossčmyi rajza) JEGYZET Elveszve Rozsnyón PUHA JÓZSEF Régen történt, még a méčiari időkben. Két korosodó asszonyság fejcsóválva figyelte a Pozsony belvárosában hangoskodó, jókedvű angol fiatalokat. Aztán egyikük megjegyezte, hogy ha Szlovákiába jönnek, előtte megtanulhatnának szlovákul. Szerinte illetlenség külföldiül beszélni a hazájában, mert nem érti őket, még az is lehet, hogy rajta nevetgélnek, ő a turisták jókedvének tárgya. Azóta sok víz lefolyt a Dunán. A helyzet sokat javult, de nem eleget. A szlovákok többsége büszke az ország nevezetességeire, látnivalóira, de a turistákat nem nagyon csípi, és nem tudatosítja, hogy a jól működő turizmus az ország fontos bevételi forrása lehet. Vagy ha tudatosítja is, legyint egyet, mondván, neki ebből mi haszna. Maga az ország sincs kellőképpen felkészülve a turisták fogadására, talán csak a főváros és a Tátra. Nemrég Rozsnyón jártunk. Először azon lepődtünk meg, hogy alig-alig hallunk magyar szót. Aztán azon csodálkoztunk, hogy a város látszólag nem is számol a turistákkal. Sok időbe telt, amíg feljutottunk a főtéren álló kilátótoronyba, amely egykor őrtoronyként szolgált. Az épület ajtaja mindig zárva volt, sehol egy tábla, tájékoztató, hogyan lehet bejutni. Több járókelőtől is érdeklődtünk, sikertelenül. Csak azt tudták, hogy látogatható, mert néha látni fent embereket. A harmadik napon megoldódott a rejtély. A főtérre érve egy fiatal párt pillantottunk meg a toronyban. Bizonyára jól érezték magukat fent, édes kettesben, vagy nem tudtak betelni a csodás panorámával, mert nem nagyon akartak lejönni. Már kezdtük azt hinni, hogy ott születtek, amikor végre elindultak lefelé. Tőlük tudtuk meg, hogy az épület kulcsát a főtéren levő turisztikai iroda alkalmazottjától kaphatjuk meg, miután kifizetünk fejenként két és fél eurót. A következő döbbenet az irodában ért. A fiatal srác kedvesen fogadott bennünket, de nem tudott magyarul. Megkérdeztük, mi van, ha olyan látogatók érkeznek a közeli határ túloldaláról, akik a magyaron kívül nem beszélnek más nyelvet. Ilyennel még nem találkozott - válaszolta -, csak néhány hete dolgozik az irodában, de biztosan megértenék egymást, majd hozzátette, hogy a kilátótornyot amúgy sem sűrűn keresik fel turisták. Vajon miért? - kérdeztem, de ez már költői kérdés volt. VENDEGKOMMENTAR Ismét barakk NAGY IVÁN ZSOLT Huszonötödik évfordulója volt a héten a XX. századi Magyarország egyik legbölcsebb döntésének, ráadásul a XXI. századi Magyarország egyik legotrombább hatalmi húzásának másnapján. Lassan megint barakk leszünk. Nem vidám, de Kelet-barát. Nincs illúziónk, nyilván nincs, pontosan tudjuk: amikor 1989. szeptember 10-én a Magyar Szocialista Munkáspárt, illetve az akkor még állampárti Magyarország vezetői bejelentették, hogy pár órán belül megnyílnak a határok, és sok-sok ezer keletnémet elindulhat Ausztria felé, szóval, amikor Budapest megtette a múlt század második felének egyik legnagyobb gesztusát, semmiképpen sem a saját szakállára cselekedett, és nem is kockáztatott igazán sokat. Nem Németh Miklós akkori kormányfő és Horn Gyula külügyminiszter buktatta meg az NDK-t, nem ők döntötték le a berlini falat. Még az sem következik feltétlenül a cselekedetükből, hogy demokraták lettek volna. Reálpolitikusok már inkább. Opportunisták is, mondhatnánk, és aligha tévednénk. Tettüket mégis értékelték, manapság pedig felértékelik. Főleg Európa nyugati felében (kiváltképpen persze Németországban), és főleg mindannak fényében, ami manapság történik Magyarországon. Akkor például, amikor két nappal az említett évforduló előtt a magyar rendőrség megszállja civil szervezetek irodáit, és iratokat, számítógépeket visz el, vezetők lakására száll ki, sőt, azt akarja megtudni, kik az önkéntesek, akik ezeknek a társaságoknak segítenek. Aztán még meg is magyarázzák, hogy ezt mennyire demokratikusan tették. Arra nem térnek ki, hogy egy ideje kiderült, a kormány még feketelistákat is készít a civil szervezetekről és támogatottjaikról, mert az nyilván rendben van. Ez már sok. Erre már a Spiegel is felejti a magyarok dicséretét, inkább Magyarország putyinizálásáról ír. Arról, hogy Orbán Viktornál a civil szervezetek éppen úgy külföldi érdekeket szolgálnak ki, mint Vlagyimir Putyin Oroszországában. És nem a német hetilap az egyetlen, amely online felületén ilyeneket fogalmazott meg. Aligha véletlen, hogy az egyik frissen megnevezett európai bizottsági alelnökkel tréfálkozók, akik kamu Twitter-oldalt hoztak létre a nevében, pont arról posztoltak: ha a biztosnak emberi jogokkal kell foglalkoznia, akkor mielőbb javítania kell magyar nyelvtudását. Hát így. Itt tart a szocialista blokk egykor legvidámabb barakkja, 25 évvel a határnyitás után. Ismét egy barakkban érezhetjük magunkat, de már nemhogy a legvidámabbak nem vagyunk, igazából a vidámság szóba sem kerül. És lehet erre legyinteni, lehet káromkodni és szittya büszkeséggel kiátkozni minden nyugati politikust, illetve a hazai állapotokon kiakadt magyarországit, de ez akkor is ciki. Finoman szólva. De inkább szégyen. A szerző magyarországi publicista FIGYELŐ Az önjelölt biztos biztos befutója A ljubljanai sajtó és a szlovén politikusok többsége fenntartásokkal fogadta Alenka Bratusek távozó szlovén kormányfő kinevezését az Európai Bizottság energiaunióért felelős biztosi posztjára. A Delo című napilap rámutat, hogy gyakorlatilag bukott politikusként jutott ki Brüsszelbe. Bratusek sem az európai parlamenti választáson, sem a lemondása miatt kiírt szlovéniai előrehozott parlamenti választáson nem szerepelt jól. Ráadásul távozó kormányfőként jelölte önmagát uniós biztosnak, ami jókora visszatetszést keltett az országban. Bratusek fő bírálója Janez Jansa korábbi szlovén miniszterelnök - ő viszont egy korrupciós ügy miatt kétéves börtönbüntetését tölti. A szlovén választásokon így is a második helyet szerezte meg, és bekerült a parlamentbe. Jansa levelet írt Jean-Claude Junckemek, az Európai Bizottság elnökének, amelyben leszögezte: Bratusek volt Szlovénia legrosszabb miniszterelnöke, többször Európa-ellenes kijelentéseket tett, ezért nem lenne szabad magas funkcióhoz juttatni. Emellett több szlovén kormánypárti és ellenzéki politikus is azt javasolta az új miniszterelnöknek, Miro Ce- ramak, hogy kérvényezze Brüsszelben Bratusek biztosi jelölésének visszavonását. Bratusek ennek ellenére elnyerte a posztot, amiben nagy szerepe lehetett arinak, hogy nő. Elvárás volt ugyanis, hogy kilenc hölgy tagja legyen az Európai Bizottságnak, és szinte az utolsó pillanatig Bratusekkel együtt is csak nyolc nő volt a jelöltek között, mígnem Románia is nőt jelölt. (MTI, ú)
