Új Szó, 2014. szeptember (67. évfolyam, 201-224. szám)
2014-09-06 / 205. szám, szombat
20 Szalon ÚJ SZÓ 2014. SZEPTEMBER 6. www.ujszo.com Az író „érzéki csalódásában" mélyről, érzelmi-eszmei késztetésként ható, mindig nyíltan vállalt antikommunizmusa is szerepet játszhatott A Kertész-affér: mi okból, mi célból, mit és kitől? Kertész Imre Szent István-renddel való kitüntetése vihart kavart a magyar közéletben, és nem jelentéktelen nemzetközi figyelmet kapott. Mennyire saját döntésből, mi célból, mit és kiktől fogadott el Kertész Imre 2014. augusztus 20-án? Az áttekintés nem haszontalan: talán segít még egyszer végiggondolni ezt a kényes ügyet. FEKETE GYÖRGY Mennyire saját döntésből cselekedett Kertész Imre? A legkényelmetlenebb kérdés. Kezdjük is ezzel. A tapintat, a nagy író iránt táplált tisztelet, no meg a magunk szemérmessége, mind-mind keresztbefek- szik itt. A kérdés mégsem kerülhető meg. Anélkül, hogy távdiagnózis felállításába bocsátkoznánk, néhány ide vonatkoztatható információ jelzése szükségesnek tűnik. Tavaly ősszel a magyar sajtó hírül adta Kertész Imre súlyos betegségét (Parkinson-kór), amely alkotómunkája befejezésére kényszeríti az írót (lásd egyebek mellett az író saját nyilatkozatát: A teljes Kertész-interjú: „Holokauszt-bohóc voltam”. Népszabadság, 2013. szeptember 14., a Die Zeit nyomán). Ezután rohamosan romolhatott egészségi állapota, legalábbis jelentősen különböző Kertész-arcot látunk a múlt év szeptemberében és az idén augusztus 20-án (a díj átadásakor) készült felvételeken. A Parkinson-kór előrehaladása - mint minden súlyos betegség elhatalmasodása - befolyásolhatja a személyiség egészét. Az író egy tőszót nem mondott a nyilvánosságnak az érdemrend ceremóniáján. (Azóta adott egy tévéinterjút Friderikusz Sándornak - a szerk. megj.) „Bár a kitüntetettek a helyszínen nem adtak interjút, Kertész Imre a közmédia érdeklődésére - felesége útján - korábban úgy fogalmazott, hogy »a konszenzus megteremtésének a vágyáról és elodázhatatlan szükségességéről szól a díj elfogadása és átvétele«” - adta hírül az MTI 2014. augusztus 20-án. Az szintén köztudottnak vélt tény, hogy Kertész e-mailjeit felesége írja-küldi. A Magvető Kiadónál most megjelent búcsúkötete, A végső kocsma nem az utóbbi időkben íródott, hanem 2001 és 2009 közötti naplójegyzetekből és egy - szintén korábbi - regénytöredékből áll (vö. Kertész Imre: Hogyan voltam képes magyarokkal élni... nol.hu, 2013. szeptember 14.) Miért fogadta el? A Kertész Imrének - adatol- hatóan és számos orgánumban - tulajdonított cél, illetve indíték bírálhatatlan. Mint „felesége útján ... fogalmazott” (lásd fent), a nemzeti konszenzus elősegítéséről van szó. Kérdés azonban, hogy döntésekor, illetve a döntéshez való ragaszkodásakor miként észlelte a konszenzus létrehozásának valós körülményeit. Lehetséges, hogy nem érzékelte a különbséget a saját visszafogadása (ne feledjük, kétszer lökte ki a magyar nemzetnek minimum a fele: először halálba deportálásakor, másodszor, amikor a No- bel-díjat kapta; a kilökés pedig nemegyszer olthatatlan visszavágyódást kelt, még ha titkoljuk is; hazaköltözött nemrég...) és az egész magyar zsidóság - mai napig meg nem történt - vissza- ölelése között. (Ez utóbbi tartalmazná a holokauszt reális, történelemhű recepciójához való kormányzati illeszkedést is.) Kertész a személye és a kormány közötti konszenzuális kapcsolatba lépést a Szent Ist- ván-rend révén - nemes vágyából fakadóan - összetévesztheti a Horthy-rendszert mosdató, a hatalmon levő kurzusban megtestesülő nacionalista politikai erők és a magyar társadalom demokratikus, tényleg polgár öntudatú része között hiányzó konszenzus létrehozásának nem talmi ígéretével. Kertész Imre „érzéki csalódásában” mélyről, érzelmi-eszmei késztetésként ható, mindig nyíltan vállalt következetes antikommunizmusa is szerepet játszhatott (lásd Kertész Imre: A stockholmi beszéd. Elhangzott 2002. december 7-én, a Svéd Akadémiaünnepi ülésén). Kiktől fogadta el? Bizony, s ez forráskritikailag ugyancsak visszakövethető, olyanoktól fogadta el ezt az életművével feloldhatatlan ellentétben álló kitüntetést, akik őt eleddig kiátkozták magyarságából. Ám a tényleges probléma nem a (közel)múlt, hanem az, hogy a kitüntetők bocsánatkérés/önkritika nélkül változtak Saulból Pállá, továbbá e pillanatban is ugyanúgy nyitottak az antiszemitizmusra (vö.: az antiszemita Nyi- rő Józsefet, Tormay Cecile-t és Wass Albertet népszerűsítő, ugyanakkor a Sorstalanság szerzőjének magyarságát elvitató, írói minőségét rendre lebecsülő Takaró Mihály irodalomtörténész elismerése a Magyar Érdemrend polgári tagozatú Lovagkeresztjével, Kertész Imre kitüntetése előtt két nappal; vajon Kertész Imre észlelte-e?), ugyanannyira nacionalisták és jogállamellenesek (vö.: Orbán illiberalizmust hirdető utolsó tusnádfürdői beszéde), mint amikor Kertész Imre - a legutóbbi években is - a hasonló megnyilvánulások miatt keserű szavakat volt kénytelen szólni nemzetéről, szülőhazájáról (lásd: Gadó Gábor: Békétlenül. Galamus, 2014. augusztus 22. és Huszár Ágnes: Egyet ide, egyet oda. uo., ugyanaznap.) Mit fogadott el? E tekintetben megint csak igen eltérnek a vélemények. Ráadásul nem pusztán a két nagy szekértábor, a nacionalista és a balliberális között van nézetkülönbség, ugyanis az utóbbit belülről is megosztják az ezzel kapcsolatos viták. Akad olyan liberális, sőt baloldali értelmezés, amely semmi kifogásolhatót nem lát abban, hogy az Orbán-kormány 2011- ben viszszaállította a Magyar Köztársaság által 1946-ban eltörölt Szent István-rendet. Legyintenek, hogy ráaggatták Göringre, Ribbentropra, hiszen más érdemtelenek is kaptak belőle (pl. Windischgrátz, Hay- nau). Nem kevesen viszont a Szent István-rend - immár másodszori - eltörlését szorgalmazzák. Fő hivatkozásuk, hogy Horthy Miklós élesztette újjá 1938-ban. Jelen cikk szerzője velük ért egyet. Nyilvánvaló, hogy Kertész Imrét (és életművét) beszennyezi az a kitüntetés, amely az ezeréves úri Hunnia, a feudális Magyarország, az idejétmúlt Regnum Marianum, a 600 ezer, zsidónak minősített polgárát legyil- koló/halálra adó Magyar Királyság, a Disznófejű Nagyúr (Ady) birodalmának szimbóluma. Úgy vélem, méltóbb lett volna, ha Kertész Imrének a Kos- suth-díj odaítélésével mondanak köszönetét. Összegzésképpen Kertész Imre életműve és közéleti tevékenysége egy olyan háromszögben lüktet, amelynek első csúcsát Magyar- országhoz mint szülőhazájához való ragaszkodása jelenti (minden, a magyarságra tett keserű megjegyzése dacára is), a második csúcs a nácizmus- és általában a nacionalizmuselle- nessége, a harmadik csúcshoz pedig következetes antikommunizmusa rendelhető. E képzeletbeli háromszögben liberalizmusa helyezkedik el, amelynek magva az individuum abszolút szuverenitása. Kertész Imre - személyisége külső és belső körülményeitől függően, végső soron aszerint, hogy milyen és mennyire erős ráhatások érik az egyes csúcsok felől - cselekedeteiben-döntéseiben sodródik a háromszög valamelyik csúcsához. így lehet legáltalánosabban értelmezni a kérdést, hogy miért vette át a holokausztirodalmat egyetemessé emelő író a Szent István- rendet, holott azt a holokausz- tért magyar részről felelős Horthy Miklós kormányzó reanimálta. Az író sokakat megdöbbentő és frusztráló cselekedetét nem lehet csak külső tényezőkkel magyarázni. Következett-e ez a lépés a „korábbi Kertész Imréből” is? A komplex közelítés elhagyhatatlan. Végre megjelent egy publicisztika, amelynek szerzője nekilát a kibontásnak (lásd Dalos György: A Kertész-ügy. 168 Óra, 2014. augusztus 29.). Onnan kezdve, miért fűződött elemi érdeke a Fidesznek, konkrétan az érdemi döntéseket hozó szűk Orbán- kamarillának ahhoz, hogy Magyarország első irodalmi Nobel- díjasa átvegye a neki szánt Szent István-rendet a holokauszt hetvenedik évfordulójának esztendejében, egészen odáig, miért fáradt bele Kertész Imre a támadásokba, a védekezésekbe, az ellenségeibe, sőt, valószínűleg az értelmezőibe és követőibe is. A szerző magyarországi történelemtanár, mentálpedagógus ZENEBONA Színvázlatok MELLÁR DÁVID A lélek bugyrait nem a pokol hőfokára tervezték. Rimbaud okádta magából az isteni vagy az ördögi, de semmiképp sem evilági képzetek, színek, hangok és gondolatok sokaságát. Költészete olyan, mint egy mindent felzabáló, őszinte szenvedély. Őrülten rohan előre, egyre feljebb csapnak a lángjai, utána, egyik pillanatról a másikra valaki elcsukja a gázcsapot. És vége. A legjobb esetben is csak takaréklángon égünk tovább. El sem tudnék képzelni egy öregkori Rim- baud-verset. Ebbe a fiatalkori agresszív intimitásba szivárgott be Benjamin Britten vonószenekarával, magas hangjaival és a maga érzésvilágával. Mint egy jó kapcsolatterapeuta, úgy mutatott rá a zenéje egy néma foltra, ezzel segítve a Rimbaud-val való lehetséges viszony elmélyítését. A Les Illuminations részei nála töredékes vízióként hatnak. Az egyes dalok között nem érzem a kapcsolatot és az egymásra utalást, a belső viszonyt - ami Rimbaud-nál ezzel ellentétben tisztán érzékelhető. A részletek viszont tökéletesen készek és befejezettek Brittennél is. És épp itt mutatkozik meg Britten igazi nagysága: a mű mottójaként életre kelt egy-egy olyan intim zenei motívumot, mely véglegesen összeköti a szöveget és a zenét, s olyan, mintha egyenesen Rimbaud leikéből szűrődne ki: „Ja’ai seul la clef de cette parade sauvage” (Csak én ismerem a kulcsát ennek a rettentő menetnek). A Menet (Parade) záró mondatával egyszerre kapunk kulcsot a zeneműhez, Rimhaud-hoz, és végül mindezek mögött saját magunkhoz is. Ezt a rettentő menetet egyfajta belső menetnek képzelem el, amely bennünk masíroz végig folytonos, időtlen állandósággal. E menet részei például a Menetben megjelenő kipróbált fickók, akik rossz álmok stílusában összecsapott kosztümökben játszanak sira- tókat és tragédiákat útonál- lókról és szellemdús félistenekről. Ugyanilyen érzésünk lehet Britten zenéjének hallgatása közben is: egyszerre érezzük magunkat csavargónak és félistennek. Az „O les plus violent Paradis de la grimace enragéel” (Ó, őrjöngő fintorok legizzóbb Paradicsoma!) sor igazolja számomra a leginkább, hogy a zenén elhatalmasodó fintorok nem mások, mint lélekkitörések, éltető és pusztító belső feszültségek megnyilvánulásai. A kulcsot magunkhoz, a saját menetünkhöz csak mi birtokolhatjuk (mi magunk vagyunk a kulcs). Végezetül mindenképpen említést érdemel Britten dalciklusának Indulás tétele (Dé- part). Ezzel a zárlattal egy új kezdetnek a lehetőségét is megadja a szerző. A darabnak tulajdonképpen nincs is vége, a végtelenbe mutat, akárcsak a halhatatlan lélek. A zene a teljesség és az állandó körforgás képzetét kelti. A lágyan kezelt ritmus érzékeny finomságával, háborgó belenyugvással itatja át a lelket. A végeredmény pedig: beletörődés az örökké tartó látomások, az állandó zaj (gondolatok), a tapasztalás és a javak kizsákmányolásának reménytelenségébe. Benjamin Britten: Les Illuminations. Ian Bostridge. EMI Classics. SZALON Szerkeszti: Lakatos Krisztina. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com Orbán Viktor gratulál Kertész Imrének a Szent István-rend átadása után (MTI-felvétel)
