Új Szó, 2014. szeptember (67. évfolyam, 201-224. szám)
2014-09-06 / 205. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. SZEPTEMBER 6. _______________________________ _____________________________________________________________ SZOMBATI VENDÉG 9 H ullán Zsuzsa: „Nem kell mindent bepakolni a zsákba, amiről azt hiszed, hogy anélkül lehetetlen élni, simán ki lehet dobni egy csomó mindent..." Könyvet írt negyvenkilenc napos zarándokútjáról Vígszínházi kollégáival készített interjúkötete után újabb könyvvel jelentkezett Hullán Zsuzsa. Színésznő ír. Volt, és bizonyára lesz is még ilyen. Csakhogy ő úgy ír, ahogy nagyon kevesen. SZABÓ G. LÁSZLÓ Negyvenkilenc évesen, negyvenkilenc napon át majdnem ezer kilométert tett meg. Élete minden egyes évéért egy-egy napot gyalogolt az El Caminón. Zarándokolt. Ment hegyen-völgyön, erdőn-réten át, puha ösvényeken és durva aszfaltutakon, csodálva tájakat, templomokat, embereket, menekülve hőség, szakadó eső és kellemetlen zarándoktársak elől. Mindeközben pedig egyre közelebb került önmagához, legbelsőbb énjéhez, újraélve negyvenkilenc éve meghatározó emlékeit, eseményeit, széttört álmait. Sok mindenről szól a Bakancskoptató. De amíg a színésznő „koptat”, addig az olvasóra rengeteg szépség, felemelő érzés tapad. S kezében e nem mindennapi útikalauzzal vagy ha úgy tetszik, élménybeszámolóval, jövőre akár útnak is indulhat. Hogyan született meg a könyv anyaga? Minden áldott nap jegyzetelt? írt, ha megpihent, írt, mielőtt este, a szálláshelyeken aludni ment volna? Nem gondoltam én még akkor könyvre. Csak jegyzeteltem. Szerettem volna mindent megőrizni abból, ami az Úton történik velem. Elég jó a memóriám, sok esetben azt mondhatnám: sajnos! Nagyon jól emlékszem dolgokra. Az alatt a negyvenkilenc nap alatt pedig csak hagynom kellett, hogy bármi megtörténjen velem, s ami megtörtént, azt nem akartam elfelejteni. Egyébként nem is tudtam volna, hiszen ha az ember nagyon erősen benne van valamiben, akkor azzal átitatódik. Nincs, ami kimossa a fejéből, mivel nem érik másfajta ingerek. Ezért este vagy délután, amikor megérkeztem egy szállásra, az aznapi összes élményt könnyű volt leírni. Még azokat is, amelyek csak jelzésértékkel bírtak. S amikor elhatároztam, hogy ebből könyv lesz, akkor már egyáltalán nem okozott gondot a feljegyzett mondatok alapján előhívni mindazt, ami az Úton megtörtént velem. Mi adta az utolsó nagy lökést az induláshoz? Amikor azt mondta: már nem tarthat vissza semmi és senki. Először is végigolvastam Shirley MacLaine könyvét az El Ca- minóról. Az volt az origó. Egy csomó mindent ugyan nem szerettem benne, egy csomó dolog viszont kíváncsivá tett. Onnantól kezdve egyetlen másodpercig nem volt bennem kérdés, hogy én ezen az Úton egyszer végigmegyek. Ott pedig az ember nem csinál mást, csak gyalogol. Hagyja, hogy megtörténjen vele mindaz, ami a hétköznapjaiban vagy abban a világban, amelyben él, nem történhet meg. Közben eltelt tíz év, ami alatt lélekben folyamatosan készültem. Evidens volt, hogy elmegyek, mint ahogy az is, hogy a cseresznyevirágból egy idő után érett gyümölcsszem lesz. Bizonytalanság nem volt bennem, én valóban elszántam magam az Útra, csak ki kellett vámom, hogy eljöjjön a nyár, amikor negyvenídlenc éves leszek. Megható fejezete a könyvnek, ahogy feleleveníti a találkozását Jánossal, a mostani párjával, aki támogatta elhatározásában. „Olyanok voltunk, mint akik hosszú idő után újra találkoznak. Szó nélkül öleltük egymást. Nem akartam elengedni, ő sem engem. Hosszú percekig álltunk így, miközben elmúlt minden kétely. Az aggódást felváltotta a bizonyosság, hogy mi ketten egymáshoz tartozunk.” Szerintem az Úttal is így „ölelkezett”. Igen, pontosan így. Hány kilót cipelt a hátán? Nem tudom. Nem mertem lemérni. Függött ez nyilván attól is, hogy a bakancs a lábamon volt vagy a zsákban, vagy hogy mennyi ruha volt rajtam és a hátamon. Egy túrabakancs, ami hegyi terepre való, nem balerinacipő. Annak súlya van. De nem vehettem sportcipőt, mert a bokámmal már annyi minden történt, hogy vigyáznom kellett rá. Voltak viszont olyan terepek is, amelyeken a túraszandálom is nagyon jó szolgálatot tett, mert akkorára dagadt a bokám, hogy a bakancsot már fel sem tudtam húzni. Az itthoni csomagolásban a tapasztalatom segített. Én ugyanis állandóan költözöm. Lakásról lakásra. Szerintem csiga vagyok én is, ránőtt a házam a hátamra. Amióta az eszemet tudom, örökké cuccolok. Amikor pedig a nyári két hónapra Balatonalmádiba költöztünk, mindig praktikusan végiggondoltam, mire van szükségem nekem és mire a gyerekeimnek. Gyakorlatias ember vagyok. Azt sem mondta el senki, hogy az Útra mit kell vinnem. Próbáltam elképzelni, mire lesz szükségem. Amit nem tudtam nélkülözni, bepakoltam. A vitaminokat például darabra pontosan kiszámoltam, negyvenkilenc napra zacskóztam. Mindenből pont annyit vittem, amennyi kellett, de tudtam, hogy városokon is keresztülmegyek, s ha váratlanul kell valami, be tudom szerezni. Hiányzott valami a hátizsákjából? Semmi. Egyszer sem mondtam, hogy Jézus Mária, most mi lesz?! Mindent meg lehet oldani. Volt olyan pillanat, amikor úgy érezte, vége, feladja, nem búja tovább? Feladni nem akartam. Az viszont előfordult, hogy fohászkodtam, hogy eljussak a 0 kilométerkőig. Vagy hogy Úristen, csak ezt éljem túl! Olyan is volt. Nem akarok nagy szavakat használni, de még a halálközeli pillanatot is megéltem, amikor azt hittem, fel sem tudok állni a pádról, ahol megpihentem. Aztán mégis továbbvonszoltam magam. Katartikus élmény volt, hiszen azt éreztem, hogy túllendültem a fizikai teljesítő- képességem határán, s ha nem történik valami csoda, tényleg meg fogok halni. Aztán kiderült, hogy van tovább, elég egy szellő, ami hűsít, és visszahoz a holtpontról. Rádöbben az ember, hogy erősebb, sokkal többet kibú, mint gondolná. Nyilván kell ehhez egyfajta külső segítség is. Lehet, hogy furcsán fog hangzani: többször éreztem a nehezebb pillanatokban, hogy segítséget kapok. Itthonról vagy fentről. Annyi is elég volt, hogy megéreztem a gyerekeim, a párom, az anyukám, a barátaim támogatását. Hogy lélekben velem vannak. Hogy látatlanban azt kérdezik: „Ugye, minden rendben, jól vagy?” Az meg olyan, mint amikor hátulról meglök a szél. Nagyon nagy erőt tud adni, hiszen már felelős vagy értük is. Az meg sem fordult a fejemben, hogy a ki tudja, hányadik kilométer után visszafordulok és hazajövök. Mindenki drukkolt, hogy sikeresen megtegyem a távot. Nem adhattam fel. Mit mondtam volna? Hogy nem ment? Vagy hogy ez túl sok nekem? Ilyen nincs! Közelebb került magához az Út során? Erre nincs markáns válasz, még ha úgy is érzem, hogy igen. S a színészetére kihat ez az élmény? Nem tudom. A színészetre az emberség van hatással. A saját magaddal szembeni őszinteség. A kölcsönhatás működik, de az sem utalás arra, hogy a legutóbbi szerepem azért csináltam meg jól, mert végigjártam a Caminót. Vígszínházi inteijúköteté- nek sikere mekkora szerepet játszott abban, hogy megírta a Bakancskoptatót? Egyáltalán mikor jött rá arra, hogy írói vénája van? Nem én jöttem rá, hanem a párom. A megismerkedésünk során egy egész kötetnyit leveleztünk egymással. Nagyon sokat kommunikáltunk írásban. Mindenről. János mondta, hogy mindenről élvezetes stílusban és olyan láttató erővel tudok mesélni, hogy nekem ezzel foglalkoznom kellene. S akkor lendületből, ahogy a labdát visz- szarúgja az ember, azt feleltem, hogy nem. De csak nem hagyott békén. Folyamatosan mondogatta, hogy igen, igen, neked írnod kell. Es bloggolni kezdtem a Vígszínház honlapján. Apró kis úások voltak, élvezeti cikkek, amelyek a kollégáimnak is örömforrást jelentettek. Szösz- szeneteim már korábban is születtek. Elraktam őket a fiókba, és évek múlva azzal az érzéssel vettem elő, hogy de érdekes! És amikor a vígszínházas könyv készült, szerettem volna megidézni azokat a művészeket, akiket ismertem, vagy személyesen nem ismertem, mások elbeszélései alapján viszont elevenen élnek bennem. Úgy éreztem, nekik is ott a helyük a könyvemben. Kitaláltam egy kerti partit, amelyre meginvitáltam az égi társulat tagjait. Lett is belőle egy jól sikerült novella. Formájában és tartalmában is érdekesnek bizonyult. Az viszont, hogy a közveden hozzátartozóim szerették, nem volt elég. Ők mindig elfogultak velem szemben. Elküldtem a novellát Vámos Miklósnak, ítélje meg, milyen. Egyeúen szót írt vissza: „Remek.” Ettől dobtam egy hátast, hiszen tudvalevő, hogy ő nem olyan udvarlós fajta. Önbizalmat adott. S amikor elkezdtem a Caminóval foglalkozni, akkor meg az volt bennem, hogy nem akarok én semminek megfelelni, de aki elolvassa, az ne csak az Útról tudjon meg valamit, hanem rólam is. Hogy müyen vagyok, hogyan látok, miképpen érzek, milyen félelmek gyötörnek. Személyes könyvet akartam, mert szeretek személyes lenni. Rengeteg kérdést kaptam nagyon kedves barátaimtól, miután hazajöttem az útról. Mindig azt feleltem, hogy ha elkezdek mesélni, pont negyvenkilenc napig tartana, amíg el tudnám mondani az egészet, egy-egy mondattal viszont nem akarok válaszolni. Felszínes lenne és méltatían a Caminóhoz. Sztorizgatni sem akartam. És akkor azt mondtam, aki tényleg kíváncsi rá, mi történt velem, olvassa el. Megúom. A konzekvenciát le kellett, hogy vonja. Hogy mit adott az Út? Most is erre a legnehezebb válaszolni, hiszen az emberek többsége summázatot vár. Azt gondolja, valamúe koronát kell tenni, és ezt egy mondattal meg lehet oldani. Nem véledenül választottam egy Lao ce-idézetet a könyv elejére: „Az út örök és téden, mégis végbe visz mindent észrevétien.” Szerintem az a legfontosabb tanulság, hogy nem kell mindent bepakolni a zsákba, amiről azt gondolod, hogy anélkül leheteden élni. Simán ki lehet dobni egy csomó mindent, nincs rá szükség. S ha semmi mással nem foglalkozol, csak azzal, amivel kell, a csodák megtörténnek veled. Nagyon intenzíven foglalkozom bizonyos kérdésekkel, amelyek ma is elbizonytalanítanak. Jó anya vagyok, jó társa az emberemnek, jó gyereke az anyukámnak? Úgy élek, ahogy kell? Nem hallgattam zenét az Úton, nem olvastam, direkt nem is vittem könyvet, csak hogy semmi ne tudjon eltérítem Hullán Zsuzsától. Vele akartam együtt lenni. Az ő kérdéseire akartam választ adni, és megérteni, megszeretni őt. Ez el is indult a negyvenkilenc nap alatt, és ennek a hatását próbálom továbbvinni azóta is, hogy itthon vagyok. Most Alföldi Róbert rendezésében, Az Őrült Nők Ketrecében játssza a konzervatív politikus feleségét. Imádom az előadást. Akkora siker az Átriumban, hogy hetekkel előre is nehéz jegyet venni. Nem mondhatom, hogy hálás szerep az enyém, de Hullán Zsuzsához méltó alakítás lett belőle. Nyilván Alföldi is tudta, hogy majd „megcsinálja”. Nagy volt az örömöm, amikor felkérést kaptam a szerepre. Ott volt a nevem Robi agyában. Első rendezésében, a Trisztán és Izoldában is játszottam annak idején. Szép előadás volt az is, szerettem. Robi aztán elment, sok műiden történt vele, és most visszajelzett, hogy: „Gyere!” S a vígszínházi új évadban mire számíthat? Csak arra, ami volt. Többre Ez is egy jel. írnia kell. Nem vagyok kesergős fajta. A Jóisten szeret engem. Hihe- teden boldogság, hogy Az Őrült Nők Ketrece olyan lett, amilyen. Tombolnak a nézők az előadás végén. Mondtam is már a tapsnál a srácoknak, hogy ezt megélni egészen elképesztő érzés, ha nem leírnék benne, nagyon irigykednék. Imádom minden pillanatát, amikor színpadon vagyok. Úgy sikerült megformálnia a karaktert, hogy az összes gyöngy fent van, a lánc hi- bátlan. Nagyon büszke vagyok arra, amit én találtam ki. Hogy nem hárommondatos karakter lett a nő, hanem nagyon jelentős figurája ennek az előadásnak. Tehát folytatja? Az úást? Hogyne! írni is piszokjó, nemcsakjátszani.
