Új Szó, 2014. augusztus (67. évfolyam, 176-200. szám)
2014-08-30 / 200. szám, szombat
www.ujszo.com UJSZO 2014. AUGUSZTUS 30. Szalon 9 A két bécsi döntésért még nem kellett hadba szállni, ám a Délvidék egy részének visszaszerzéséért már háborúba lépést követelt Hitler Magyar szemmel: a másodszor elbukott évszázad A magyar honvédség bevonulása Párkányba 1938 novemberében. A revíziós törekvések háborús kényszerpályára állították a politikai elitet. (Képarchívum) A második világháború gyakorlatilag ugyanolyan tragikusan érintette a magyarságot, mint az első. Pedig egy ideig úgy tűnt, okos és szemfüles politikával eredményeket is el lehet érni. MÓZES SZABOLCS Magyarország viszonylag későn kapcsolódott be a fegyveres konfliktusba. 1941-ben már egy sor állam meg volt szállva vagy részt vett más országok megszállásában. A dél-szlovákiai és észak-erdélyi területekkel kiegészült Magyar Királyság viszont senkinek sem üzent még hadat, lakosai pedig csak az újságokból tudhattak arról, hogy máshol már tízezrek estek el a harcokban. A két bécsi döntésért még nem kellett hadba szállni, ám a Délvidék egy részének visszaszerzéséért már hadba lépést követelt Hitler a széteső és a németek által lerohant Jugoszlávia ellen. Az akció miatt Teleki Pál miniszterelnök öngyilkos lett - bő negyedévvel korábban ugyanis a németbarát jugoszláv kormánnyal örök barátsági szerződést kötött. „Szószegők lettünk, gyávaságból... Hullarablók lettünk, a legpocsékabb nemzet” - írta búcsúlevelében a kormányfő. Az első hiba Ám nem ez a viszonylag kis konfliktus volt a döntő a későbbi végkimenetel szempontjából. 1941 júniusában minden megváltozott - ez volt a két döntő momentum közül az egyik. Kassa bombázása után - máig nem tisztázott, melyik légierő volt a támadó - a politikai vezetés hagyta magát belerángatni a háborúba. Ezt főként a katonaság és az erős katonai lobbi akarta, ugyanakkor a kezdeti német sikerek miatt a politikai elit körében is sokan úgy vélték, ezúttal a későbbi győzteshez csatlakozunk - nem úgy, mint negyedszázaddal korábban. Tévedték, ezzel a lépéssel ugyanis Magyarország az ideológiai szempontból (is) kétfron- tossá váló háborúban a vesztes oldalán kötelezte el magát. Ráadásul „éltanuló” is volt. Például az önálló Szlovákia, amely már 1939-től részt vett a háborúban, jóval kevesebb katonát küldött a frontpkra, mint a két évvel később belépő Magyarország. A szovjet harcmezőkön honvédek százezrei haltak hősi halált, további százezrek estek hadifogságba. A lakosság számához mérten Magyarországnak viszonylag nagy katonai emberveszteségei voltak. Nem beszélve a civil veszteségekről, s itt ne csak az ország felszabadítása (és szovjet megszállása) során elhunytakra gondoljunk, hanem a haláltáborokba elhurcolt több százezer magyarra is. Ha a Magyar Királyság nem lép be a háborúba, nagyobb esély lett volna zsidó lakosságának a megmentésére. Persze kérdéses, távol maradhattunk volna-e végig? Ez minden bizonnyal a történelem örök eldöntetlen kérdései közé tartozik. Az viszont biztos, hogy 1941-ben Hitlernek nem volt szüksége a magyar egységekre (amelyek viszonylag gyengén felszereltek voltak), nem is számolt velük a Barba- rossa-terv kivitelezése során. A második szög a koporsóba Ám még így sem kellett volna Magyarországnak abszolút vesztessé válnia. A második kulcsmomentum az elrontott kiugrás volt - az, ami például a románoknak tökéletesen összejött. Ezt a lépést sokkal nehezebb volt jól levezényelni, mint nem belépni a háborúba. A- ránytalanul gyengébb félként a kiugrás és a szembefordulás a domináns (volt) szövetségessel csak akkor lehetséges, amikor a frontvonal nincs túl messze (ellenkező esetben a kísérlet rövid időn belül felszámolható), valamint ha sikerül olyan ügyesen megszervezni, hogy az elhagyandó partnert felkészületlenül érje, és az őt hátba támadó egységek érzékeny- veszteségeket tudjanak neki okozni. Kérdéses, egy sikeres kiugrással Magyarország megtarthatta volna-e az 1938-1941 között visszaszerzett területeit. Több mint valószínű, hogy mindet nem, sőt, lehet, hogy szinte semmit sem. Viszont nem fejezte volna be a háborút vesztesként, Budapest és még néhány város nem lett volna szétbombázva, a zsidó lakosság egy részét sikerült volna megmenteni, s kevesebb lett volna a katonai és a civil áldozat is. Tény, hogy a magyar terület- szerzéseket lehetővé tevő bécsi döntésnek megágyazó müncheni egyezményt 1942-ben Nagy-Britannia és a francia emigráns kormány is semmisnek nyilvánította, ám egy végig semleges - esetleg a legvégén Németország ellen forduló - Magyarországtól aligha tudták volna a visszacsatolt területek nagy részét elvenni. MÉRFÖLDKÖVEK Kassa bombázása 1941. június 26-án azonosí- tatlan repülőgépek bombázták Kassaát: 32 ember meghalt, 80 megsebesült. Mivel a városban volt a repülőakadémia bázisa és laktanyája, a magyar vadászgépek hamarosan a bombázók után eredtek, de nem tudták megközelíteni a támadókat, így azok hovatartozása rejtély maradt. A bombázás után a katonai szakértők két fel nem robbant szerkezetet találtak a romok között, ezek felismerhetően a Szovjetunióból származtak. A szerkezeteket a hadsereg a továbbiakban perdöntő bizonyítékként kezelte. A politikai légkör feszült volt, Hitler négy nappal korábban indított támadást a Szovjetunió ellen, melyhez csatlakozott Románia és Szlovákia is. A Bárdossy-kormány legnagyobb félelme az volt, hogy a románok és szlovákok a segítségükért esetleg lehetőséget nyernek majd a revízió felülvizsgálatára, a bécsi döntések során elvesztett területek visszaszerzésére. Az első napok után a nácik villámgyors sikereket értek el, ezért a magyar vezérkar meg volt győződve arról, hogy a háborúban a magyar erők kockázat nélkül vállalhatnak részt. Végül a bombázást a kormány a Szovjetunió agressziójának minősítette, válaszul ellencsapást indított, így az esemény döntő módon járult hozzá Magyarország világháborús hadba lépéséhez. A bombázással kapcsolatban ma is számos elmélet él. A szovjet és a német provokáció teóriája mellett egy időben divatos volt a „magyar öntámadás” elmélete, továbbá a lehetséges forgatókönyvek között felmerült a „revíziós bosszú” is, azaz hogy szlovák, román vagy jugoszláv pilóták ültek a rejtélyes gépek fülkéjében. Manapság az a legelfogadottabb teória, hogy a támadást valóban a szovjetek követték el, de tévedésből: az akkor már hadba lépett Szlovákiához tartozó Eperjest akarták bombázni, és navigációs hiba folytán dobták le Kassára a bomba- terhüket. A 2. magyar hadsereg vége A 2. magyar hadsereg a Magyar Királyi Honvédségnek az 1941/1942-ben érvényes hadrendben nem szereplő alakulata volt, amelyet 1942-ben állítottak fel, és a keleti hadszíntérre küldték harcolni. A hadsereg 1943januárjában a Sztálingrád körzetében vívott harcok során rendkívül súlyos, megsemmisítő veszteségeket CT szenvedett. A Don-kanyarban vívott harcok a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak, honvédek ezrei szenvedtek és vesztek oda a -40 fokos orosz télben. A mintegy 200 ezer fő összlétszámú hadsereg még úgy sem felelt meg a modern harcászati követelményeknek, hogy az országban elérhető fegyverzet csaknem felét megkapta, az ország teljes gépkocsiállományának közel felét mozgósították számára. Az 1. páncéloshadosztály néhány, viszonylag korszerű német harckocsija mellett főként csehszlovák zsákmányból származó, elavult T-38-as tankokkal volt felszerelve, az 1. repülőcsoport gépeinek száma és színvonala sem volt elegendő. A gépfegyverek között is akadt, amely még a „nagy háború” idejéből származott. Á hiányosságok pótlásában a magyar vezetés a németekre számított, akik ígéretet is tettek arra, hogy korszerű fegyverekkel szerelik fel a hadsereget, ez azonban csak részben történt meg. A német hadvezetés 1942 nyarán a keleti front déli szakaszán igyekezett áttörést kierőszakolni, a távlati cél a kaukázusi olajmezők megszerzése, illetve a Volgán szállított amerikai utánpótlás blokkolása volt. A német „Dél” hadseregcsoporttól északra felvonuló német, olasz, román és magyar erők feladata a fő támadási irány balszárnyának védelme, a Don vonalának elérése és biztosítása volt. A magyar csapatokat a Don mentén védelmi állásokba rendelték; a mintegy 200 kilométer széles frontvonalat a 2. hadsereg nagyjából 80-90 ezer fős harci állományának kellett tartania. (A 200 ezres hadsereg több mint fele különféle műszaki, ellátó vagy egészségügyi alakulatoknál szolgált, és körülbelül 20 ezer munkaszolgálatos is hozzá tartozott.) A Vörös Hadsereg 1942 novemberében Sztálingrádnál ellentámadásba lendült, a hatalmas erőkkel indított offen- zíva végül csapdába ejtette Paulus csapatait. A szovjetek a fő hadszíntértől északra is újabb és újabb helyeken törték át. A magyarok által védett frontszakasz ellen az első támadás 1943. január 12-én indult meg, a Vörös Hadsereg két nappal később gyakorlatilag kettészakította a magyar arcvonalat, a hadsereget a bekerítés veszélye fenyegette. Jány Gusztáv vezérezredes, a magyar hadsereg parancsnoka visszavonulást próbált javasolni a német feletteseknek, ám a válasz az volt, hogy a „Führer döntése szerint minden körülmények között, az utolsó emberig tartani kell” az állásokat. A visszavonulási parancs végül január 17-én született meg. Azonban ekkor már majdnem teljesen késő volt: katonák tömegei gyalogosan, megfelelő ruházat és mindenféle támogatás nélkül próbáltak kijutni a gyorsan záródó gyűrűből. Ezreket kerítettek be, mások az út mellett estek össze és fagytak meg. Nem egész egy év keleti frontszolgálat alatt a hadsereg körülbelül 128 ezer embert vesztett: 50 ezren elestek, ugyanennyien sebesültek meg, 28 ezren pedig szovjet fogságba estek, közülük sokan soha nem tértek haza. A német megszállás 1943 szeptemberében az olasz Badolgio-kormány Mussolinit megkerülve bejelentette, hogy Olaszország leteszi a fegyvert. A kiugrás sokkolta a német vezetést, egyben felértékelte Románia és Magyarország „hátvédszerepét”. Ezért a német vezetés alig több mint három héttel az olasz kiugrás után kidolgozta a tervet Magyarország inváziójára, amely a Margarethe-I. fedőnevet kapta. Eközben Magyarországon a két évig regnáló Kállay-kor- mány - bár teljesítette a németek minden követelését - béketárgyalásokat kezdeményezett nyugaton. Hitler, aki egyre veszélyesebbnek ítélte a magyar próbálkozásokat, 1944. március 18-án magához rendelte Horthy Miklós kormányzót, és közölte vele az ország megszállását. A németek március 19-én hajnalban kezdték az inváziót, azonnal hajtóvadászatba kezdve a németellenességükről ismert politikusok és értelmiségiek ellen. Fokozatosan szigorították a zsidóságra vonatkozó törvényeket, Adolf Eichmann vezetésével pedig megkezdték a zsidókérdés végső megoldásának előkészületeit. A németek Kállayék helyett a Sztójay Döme volt berlini követ által vezetett kormányt állították az ország élére. Horthy 1944. októberi sikertelen kiugrási kísérlete után a nácik kikényszerítették a távozó kormányzótól Szálasi Ferenc nyilas vezér miniszterelnökségének legitimálását. Szálasi 1944. október 15-ei proklamációjában bejelentette a háború végsőkig való folytatását, és feltétlen támogatásáról biztosította Németországot. Magyarország a háborúban ragadt, és az elkövetkező hónapokban szenvedve el a legnagyobb veszteségeit: a Budapestet sújtó féléves háborús rombolást, a brutális nyilas terrort, a polgári lakosság és a „kölcsönmunkára” (azaz a biztos halálba) hurcolt zsidók mérhetetlen szenvedését, (ú)
