Új Szó, 2014. augusztus (67. évfolyam, 176-200. szám)

2014-08-23 / 195. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. AUGUSZTUS 23. __________________________________ Szombati vendég 9 Molnár Levente: „A forgatás előtt mindent megbeszéltünk, munka közben már nem volt szükségünk elméletekre, ott már csak konkrét dolgokra figyeltünk..." Csapást vágott Kolozsvár és Budapest között Három szerepe van Mol­nár Leventének a Kolozs­vári Állami Magyar Szín­házban Bohumil Hrabal Őfelsége pincére voltam című kisregényének szín­padi változatában. Ő a nagykövet, majd Tichota úr, a Csendesség Szálloda kerekes székes főnök ura, a végén pedig egy vad erejű Gestapo-tiszt. SZABÓ G. LÁSZLÓ Három szerep, három mes­terien megfestett portré egy jeles színész gazdag színpadi arcképcsarnokából. Tichota úr egy váratlan pillanatban feláll a tolókocsiból. Egyenes tartással, büszkén kisétál a színről, elhagy­va tisztes társaságát egyetlen szó nélkül azt sugallja: „Jobb, ha én most távozom!” Ez a momentum nincs a regényben. A színpadi változatban sem. Ezt ő találta ki, a próbák sűrűjében. Molnár Levente ugyanis gondolkodó színész. Elképesztő gyorsasággal forog az agya. Úgy ötletei, mint­ha csak erre született volna. Ren­dezőjének, partnerének százféle megoldást kínál. Nem pusztán végrehajt - hozzátesz, kiegészít, megspékel, színesít. Színészi öt­lettára vakító aranybánya. Erdélyi magyar és román filmekben többször szerepelt, mint magyarországi rendezők munkáiban. Most viszont ismét Budapesten forgatott. Nemes Jeles László első játékfilmjében, a második világháború végén, egy koncentrációs tábor vég­napjaiban játszódó Saul fiában kiemelkedő szerepet kapott. A film forgatókönyve a cannes-i fesztivál Résidence programja keretében jött létre, a 2012-es szarajevói filmes mustrán pedig a Living Pictures elnevezésű díj­jal jutalmazták. Érzi a filmes távolságot Ko­lozsvár és Budapest között? Hogy azért hívnak bennünket olyan ritkán, mert messze va­gyunk? Hajdanában, még a szín­művészeti egyetemről, diákként jártunk le Bukarestbe, próbafel­vételekre. Ott láttam a román kollégákon valami olyat, ami belőlem hiányzik. Őrülten, va­dul akartak Bukarestbe kerülni. Azóta többször is elgondolkoz­tam azon, én vajon miért nem vágyom ugyanilyen hevességgel Budapestre. Én azt nem hátrány­ként élem meg, hogy Budapest és Bukarest között vagyunk. Ne­kem ez előnyös helyzet. Nagyon jól beszélek románul is, több mint húsz év köt Kolozsvárhoz, és jól érzem itt magam. Ez sok­kal változatosabb hely, mint Bu­karest. Itt egyetemisták vannak, és nemcsak székelyek, hanem franciák, olaszok és németek is. Nálunk olcsóbb az egyetem, és elismerik az itt szerzett diplo­mát. Nagyrészt orvosira jönnek a külföldiek, de már népszerű a műszaki egyetem is. Szeretnek itt a fiatalok. Ez tényleg jó hely. Az erdélyi színházakat is nagyon szeretem. Eddig Gyergyószent- miklóson a Figurát próbáltam ki, nagyon közel áll hozzám a sepsiszentgyörgyi színház is, de a szívem már Kolozsvárhoz köt. Bukarest a másik kedvenc váro­som, mert ott is rengeteg oxi­gént érzek a levegőben, bár ott koszosabban pezseg az élet. Nem vagyok Balkán-ellenes er­délyi magyar. Barmok minden­ütt vannak, Bukarestet többsé­gében nyitott emberek lakják. Nemes Jeles László hogyan bukkant Molnár Leventére? Mi már közelebbről ismertük egymást. Van egy rövidfilmje, a Két férfi a völgyből. Annak a for­gatása kapcsán találkoztunk Ko­lozsváron, amikor helyszíneket és embereket keresett a filmhez. Segítettem neki. Fél órája ismer­tük egymást, amikor a produce­re lettem ennek a történetnek. Később aztán elveszítettük egy­mást, és most, amikor megke­resett, hogy ebben a filmben is dolgozzunk együtt, megkérdez­tem tőle, hogy megint a szamár a ködben effektus fog beállni köztünk? Megnyugtatott, hogy nem, a korábbi történeten na­gyot nevettünk, és onnantól kezdve elkezdtünk dolgozni. Az­tán bekértek rólam pár fotót, és egy bemutatkozó videót, a pró­bafelvételen pedig már csak azt nézte, ki kivel hogyan működik a vásznon. AtörténetAuschwitzban ját­szódik és a Sonderkommando tagjairól szól, azokról a zsi­dókról, akikkel bizonyos ki­váltságok ellenében a nácik a legembertelenebb munkát vé­geztették el. Ez volt ugyanis az egyetlen esélyük a túlélésre. Engem nagyon érdekel a múlt. Jó történelemtanáraim voltak, és a családban is sokat tanultam. Patriotizmusom erősen és hang­súlyozottan lokálpatriotizmus, de egész Erdélyre vonatkozóan. Jaj, de szép Kolozsvár, müyen színes hely, említettem az előbb, mert Erdélynek valóban ez volt a legvagányabb oldala. Itt elég sok nemzetiség élt együtt. Örmény, zsidó, román, magyar, német, cseh, szlovák, tatár, olasz. Ezek jól megvoltak egymással. Min­den közösség megtalálta a he­lyét. Kiegészítették egymást. A nagyszüleim Máramaroson él­tek egy kis faluban, ahol a mai napig állnak még a zsidó házak, egy domboldalon két zsidó te­mető is van, de egyeden zsidót sem ismerek onnan. Nekem hiányoznak azok, akik eltűn­tek innen. Én magyarként is azt mondom, rengeteg dolgot el kell lesnünk egymástól, és tudnunk kell, mik azok az értékek, ame­lyek mentén érdemes élnünk és építkeznünk. Van itt Kolozsvá­ron egy judaisztikai intézet, ahol én egy évig tanulmányoztam, mi történt az erdélyi zsidókkal. Nem az a mélyutazásos tudomá­nyos kutatás volt, hanem csak egyszerűen érdekelt, mi történt itt. Belső meggyőződésem, hogy minden egyes iskola történe­lemtanárának kutya kötelessége lenne buszra ülni a tizenhárom- tizennégy éves gyerekekkel, és elvinni őket Auschwitzba, hogy időben lássák, milyen kegyet­lenkedésre volt képes az ember egy bizonyos kiszemelt népcso­port ellen. A személyes érdeklő­désem tehát megvolt, izgatott a film története, kíváncsi voltam a karakterekre. A Saul fia egy konkrét személy drámája, én Abram Warszawskit játszom, aki szintén asszisztál a sajátjai megölésében, de lázadást szer­vez a haláltáborban. Tehát ő is a Sonderkom­mando tagja. Ez ott bent nem úgy zajlott, hogy az ember saját óhajára feliratkozott egy listára, hanem ez volt a melója. Erre jelölték ki. Ő is ugyanolyan zsidó volt, mint a többi, csak a németek arra kényszerítették, hogy ezt a mocskos munkát végezze. A Sonderkommando nem egy pa- ramilitáris hadsereg vagy egy gerillaosztag volt, hanem a nácik által kinevezett zsidók csoportja, akik egy kicsivel jobb ellátásban részesültek, és egy picit szaba­dabban mozogtak, mint a társa­ik, de ugyanúgy tagjai maradtak a tábor elnyomott és megalázott zsidóságának. Karszalagot kap­tak és gumibotot, úgy irányítot­ták az elgázosítást és a hullák elégetését. Ez volt a feladatuk. Azok, akik túlélték a haláltábo­rokat, elmondták: a túlélés re­ményében ki kellett zárniuk magukat ebből a szörnyű cselek­véssorból, lélekben teljesen be­lefásultak, a felszabadulás után azonban sorra beleroppantak. Fényképek is készültek a tábo­rokban. A Sonderkommando nem egy tagja az életét kockáz­tatva próbálta megörökíteni, mire kényszerítették őket. A fényképeket aztán a tábor külön­böző pontjain elásták, hogy majd ha kikerülnek, kézzelfogható bi­zonyítékuk legyen mindenről. Warszawski a nevéből ere­dően lengyel zsidó. Baráti viszonyban van Saullal, ketten az egymásrautaltságban, a Sonderkommando tagjaként tevékenykednek. Egy adott pil­lanatban azonban, ahogy kö­zeledik a kitűzött időpont, a lázadás kirobbanása, Saul egyre inkább húz ki a dologból. A tö­rődés, az empátia is megjelenik a történetben. Saul azt állítja: felfedezte a fiát az elgázosítot- tak tetemei között. Warszawski viszont úgy tudja, neki nincs fia. De Saul szinte meggyónja neki: nem a feleségétől született a gyerek. Lehet, hogy ez már az őrület határa? Nem tudjuk eldönteni, mi igaz abból, amit állít. Nem a megérkezéstől a szabadulásig látjuk a táborlakó­kat. A lázadás megtervezésétől a végrehajtásig. Nekem nagyon tetszik, ahogy az én karakterem kikerül a filmből. Lelkileg is megterhelő lehet egy ilyen szerep. A történet drámaiságától, ke- gyedenségétől függetlenül ez nagyon szép színészi feladat. A forgatás előtt volt néhány pró­banapunk díszletben. Ott áll­tunk egy gázkamra ajtaja előtt, és arra vártunk, hogy nyíljon ki. Egy hegynyi hulla zárta el a bejá­ratot. Érzelmileg ez irgalmatla­nul megütött. A gyengeségemet azonban félre kellett tennem. Nem gondolkozhattam ezen. Dolgoznom kellett. Leblokkol­tam az érzelmeimet, mert ön­sajnálattal nem léphettem volna kamera elé. A próbák alatt per­sze végig ott volt bennem, hogy mennyire fáj, amit látok, amit játszom, amit meg kell élnem, hogy az nekem mennyire elvi­selhetetlen. Volt olyan, hogy „a legnehe­zebb jelened’? Volt. Nagyon fel kellett ké­szülni rá. Egyeden snitt, száz­húsz ember egy térbe bezár­va, közben akció, amikor a Sonderkommandót is beterelik az öltözőbe, amely a gázkamra szomszédságában állt. Ott már nincs titok, hogy mi készülődik. Ez nemcsak nekünk, színészek­nek volt nehéz feladat, hanem a rendezőnek és Erdélyi Mátyás operatőrnek is, mivel egy hely­színen több kisebb jelenetet kellett összefűzniük. A szöveget jiddisül mondtam. Segítséggel megtanultam. De beszéltem oroszul is, magyarul is, románul is a tömegjelenetekben. Holo­kauszt egyébként Romániában is volt. Nem annyira aktívan, műit Magyarországon, de volt, az tagadhatadan. Nemrég fel is fedeztek tömegsírokat, ame­lyekben a Román Királyi Kato­nai Hadsereg golyói által kivég­zettek feküdtek. Fizikálisán mit kíván egy üyen szerep a színésztől? Annyi volt a kérés, hogy fogy­jak le tíz kilót, s aztán meglát­juk, merre tovább. Nem ijedtem meg. Minden évben tavasszal egy hónapig salátázom, hogy ledobjam a téli köpönyeget. De a forgatás előtt nyolcvanhárom kiló voltam, ami nagyon szépen helyezkedett el rajtam. A végén hatvankettőre fogytam. A ve­szélyes az volt, hogy ha gyorsan mennek le a kilók, kihal a sze­medből a fény. Az fog hiányozni belőled, amiért beválogattak. Két hónap alatt tizenhét és fél kilóval lettem könnyebb. Kizár­tam az étrendemből a kenye­ret, köszöntem szépen, de nem kértem a húst, halat hetente csak egyszer volt szabad, néha gyenge tejféleséget, rengeteg zöldséget, cukor tiltva, rengeteg víz, tea, este hat után semmi, reggel tizenöt gramm zabpe- hely kicsi tejben. És kocogtam, futottam a kutyám kíséretében. Nem csontra kellett lefogynom, hanem szálkásra, hiszen a tá­borlakók kemény fizikai munkát végeztek. És most magyarázhatja min­denkinek, hogy nem beteg. Legalábbis nem tudok róla. De hogy szép munka után va­gyok, az biztos. Nemes Jeles Lászlónak olyan nemzetközi csapatot sikerült összeállítania, hogy óriási karakterbeli különb­ségek jelennek meg a filmben. Miután kiszabadultak, a Sonderkommando tagjai ke­resték egymás társaságát? Nem nagyon, hiszen olyan mocskos titkuk volt, amit való­színűleg nem akartak minden vasárnap újraélni, elmesélni. Volt, aki le tudta gyűrni, képes volt feldolgozni magában a tör­ténteket, mások összeomlottak. A barátság, az összetartozás nem igazán volt jellemző rájuk. Bent, a táborban egészen más volt a helyzet. Emberi kapcsolat nélkül még nehezebben viselték volna a sorsukat. Ha nincs bará­tod, miután leválasztották rólad a családod, és nem tudod, kivel mi van, ki halt meg, ki van még életben, és lehet, hogy épp te égetted el a sajátjaidat - ebbe is belehalhatsz. Ez az én vélemé­nyem 2014-ben, és azt hiszem, így is lehetett. Megkönnyebbült a lelke az utolsó forgatási nap után? Milyen érzés volt kocsiba ülni azzal a tudattal, hogy vége, ki­lépett egy szörnyű történetből, és elindulhat végre vissza a sa­ját életébe, szeretett városába? Annyit utazgattam oda-vissza a forgatás során, hogy csapást vágtam Kolozsvár és Budapest között. Volt olyan is, hogy ha­zajöttem, mert előadásom volt a színházban, utána pedig már húztam is vissza a forgatásra. Kolozsvár és Budapest között nincs egyenes repülőjárat, amióta tönkrement a Malév. A vasúti síneket javítják egy hosz- szú szakaszon, ezért tíz óra az út. Kocsival egyszer négy és fél óra alatt megtettem. De tényleg csak egyszer. Többször nem si­került. Maradt az öt és fél óra. Volt időm elég rendszerezni a gondolataimat. Jó zenék mel­lett, a kutyám társaságában nagyon meg tudok rágni dolgo­kat. Kemény három hónap volt. Felkészülés, fogyás, forgatás. Az utolsó út hazafelé olyan volt, mint egy szép, sima leszállás, földet érés. A tapsot, az én tap­somat a szervezőcsapat, a gyár­tók és a kollégák kapták. Nemes Jeles László irányítása nekem nagyon fekszik. A forgatás előtt mindent megbeszéltünk, mun­ka közben már nem volt szüksé­günk elméletekre, filozófiákra, ott már csak konkrét dolgokra figyeltünk. A legfinomabb han­golásokra. Ültem a kocsiban, halál fáradt voltam, hajtottam haza az éjszakában, és a jól vég­zett munka után csak mosolyog­tam és mosolyogtam.

Next

/
Thumbnails
Contents