Új Szó, 2014. augusztus (67. évfolyam, 176-200. szám)

2014-08-23 / 195. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. AUGUSZTUS 23. __________________________________ Szombati vendég 9

Molnár Levente: „A forgatás előtt mindent megbeszéltünk, munka közben már nem volt szükségünk elméletekre, ott már csak konkrét dolgokra figyeltünk..."

Csapást vágott Kolozsvár és Budapest között

Három szerepe van Molnár Leventének a Kolozsvári Állami Magyar Színházban Bohumil Hrabal Őfelsége pincére voltam című kisregényének színpadi változatában. Ő a nagykövet, majd Tichota úr, a Csendesség Szálloda kerekes székes főnök ura, a végén pedig egy vad erejű Gestapo-tiszt.

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Három szerep, három mesterien megfestett portré egy jeles színész gazdag színpadi arcképcsarnokából. Tichota úr egy váratlan pillanatban feláll a tolókocsiból. Egyenes tartással, büszkén kisétál a színről, elhagyva tisztes társaságát egyetlen szó nélkül azt sugallja: „Jobb, ha én most távozom!” Ez a momentum nincs a regényben. A színpadi változatban sem. Ezt ő találta ki, a próbák sűrűjében. Molnár Levente ugyanis gondolkodó színész. Elképesztő gyorsasággal forog az agya. Úgy ötletei, mintha csak erre született volna. Rendezőjének, partnerének százféle megoldást kínál. Nem pusztán végrehajt - hozzátesz, kiegészít, megspékel, színesít. Színészi ötlettára vakító aranybánya.

Erdélyi magyar és román filmekben többször szerepelt, mint magyarországi rendezők munkáiban. Most viszont ismét Budapesten forgatott. Nemes Jeles László első játékfilmjében, a második világháború végén, egy koncentrációs tábor végnapjaiban játszódó Saul fiában kiemelkedő szerepet kapott. A film forgatókönyve a cannes-i fesztivál Résidence programja keretében jött létre, a 2012-es szarajevói filmes mustrán pedig a Living Pictures elnevezésű díjjal jutalmazták.

Érzi a filmes távolságot Kolozsvár és Budapest között?

Hogy azért hívnak bennünket olyan ritkán, mert messze vagyunk? Hajdanában, még a színművészeti egyetemről, diákként jártunk le Bukarestbe, próbafelvételekre. Ott láttam a román kollégákon valami olyat, ami belőlem hiányzik. Őrülten, vadul akartak Bukarestbe kerülni. Azóta többször is elgondolkoztam azon, én vajon miért nem vágyom ugyanilyen hevességgel Budapestre. Én azt nem hátrányként élem meg, hogy Budapest és Bukarest között vagyunk. Nekem ez előnyös helyzet. Nagyon jól beszélek románul is, több mint húsz év köt Kolozsvárhoz, és jól érzem itt magam. Ez sokkal változatosabb hely, mint Bukarest. Itt egyetemisták vannak, és nemcsak székelyek, hanem franciák, olaszok és németek is. Nálunk olcsóbb az egyetem, és elismerik az itt szerzett diplomát. Nagyrészt orvosira jönnek a külföldiek, de már népszerű a műszaki egyetem is. Szeretnek itt a fiatalok. Ez tényleg jó hely. Az erdélyi színházakat is nagyon szeretem. Eddig Gyergyószent- miklóson a Figurát próbáltam ki, nagyon közel áll hozzám a

sepsiszentgyörgyi színház is, de a szívem már Kolozsvárhoz köt. Bukarest a másik kedvenc városom, mert ott is rengeteg oxigént érzek a levegőben, bár ott koszosabban pezseg az élet. Nem vagyok Balkán-ellenes erdélyi magyar. Barmok mindenütt vannak, Bukarestet többségében nyitott emberek lakják.

Nemes Jeles László hogyan bukkant Molnár Leventére?

Mi már közelebbről ismertük egymást. Van egy rövidfilmje, a Két férfi a völgyből. Annak a forgatása kapcsán találkoztunk Kolozsváron, amikor helyszíneket és embereket keresett a filmhez. Segítettem neki. Fél órája ismertük egymást, amikor a producere lettem ennek a történetnek. Később aztán elveszítettük egymást, és most, amikor megkeresett, hogy ebben a filmben is dolgozzunk együtt, megkérdeztem tőle, hogy megint a szamár a ködben effektus fog beállni köztünk? Megnyugtatott, hogy nem, a korábbi történeten nagyot nevettünk, és onnantól kezdve elkezdtünk dolgozni. Aztán bekértek rólam pár fotót, és egy bemutatkozó videót, a próbafelvételen pedig már csak azt nézte, ki kivel hogyan működik a vásznon.

AtörténetAuschwitzban játszódik és a Sonderkommando tagjairól szól, azokról a zsidókról, akikkel bizonyos kiváltságok ellenében a nácik a legembertelenebb munkát végeztették el. Ez volt ugyanis az egyetlen esélyük a túlélésre.

Engem nagyon érdekel a múlt. Jó történelemtanáraim voltak, és a családban is sokat tanultam. Patriotizmusom erősen és hangsúlyozottan lokálpatriotizmus, de egész Erdélyre vonatkozóan. Jaj, de szép Kolozsvár, müyen színes hely, említettem az előbb, mert Erdélynek valóban ez volt a legvagányabb oldala. Itt elég sok nemzetiség élt együtt. Örmény, zsidó, román, magyar, német, cseh, szlovák, tatár, olasz. Ezek jól megvoltak egymással. Minden közösség megtalálta a helyét. Kiegészítették egymást. A nagyszüleim Máramaroson éltek egy kis faluban, ahol a mai napig állnak még a zsidó házak, egy domboldalon két zsidó temető is van, de egyeden zsidót sem ismerek onnan. Nekem hiányoznak azok, akik eltűntek innen. Én magyarként is azt mondom, rengeteg dolgot el kell lesnünk egymástól, és tudnunk kell, mik azok az értékek, amelyek mentén érdemes élnünk és építkeznünk. Van itt Kolozsváron egy judaisztikai intézet, ahol én egy évig tanulmányoztam, mi történt az erdélyi zsidókkal. Nem az a mélyutazásos tudományos kutatás volt, hanem csak egyszerűen érdekelt, mi történt itt. Belső meggyőződésem, hogy minden egyes iskola történelemtanárának kutya kötelessége lenne buszra ülni a tizenhárom- tizennégy éves gyerekekkel, és elvinni őket Auschwitzba, hogy időben lássák, milyen kegyetlenkedésre volt képes az ember egy bizonyos kiszemelt népcsoport ellen. A személyes érdeklődésem tehát megvolt, izgatott a

film története, kíváncsi voltam a karakterekre. A Saul fia egy konkrét személy drámája, én Abram Warszawskit játszom, aki szintén asszisztál a sajátjai megölésében, de lázadást szervez a haláltáborban.

Tehát ő is a Sonderkommando tagja.

Ez ott bent nem úgy zajlott, hogy az ember saját óhajára feliratkozott egy listára, hanem ez volt a melója. Erre jelölték ki. Ő is ugyanolyan zsidó volt, mint a többi, csak a németek arra kényszerítették, hogy ezt a mocskos munkát végezze. A Sonderkommando nem egy pa- ramilitáris hadsereg vagy egy gerillaosztag volt, hanem a nácik által kinevezett zsidók csoportja, akik egy kicsivel jobb ellátásban részesültek, és egy picit szabadabban mozogtak, mint a társaik, de ugyanúgy tagjai maradtak a tábor elnyomott és megalázott zsidóságának. Karszalagot kaptak és gumibotot, úgy irányították az elgázosítást és a hullák elégetését. Ez volt a feladatuk. Azok, akik túlélték a haláltáborokat, elmondták: a túlélés reményében ki kellett zárniuk magukat ebből a szörnyű cselekvéssorból, lélekben teljesen belefásultak, a felszabadulás után azonban sorra beleroppantak. Fényképek is készültek a táborokban. A Sonderkommando nem egy tagja az életét kockáztatva próbálta megörökíteni, mire kényszerítették őket. A fényképeket aztán a tábor különböző pontjain elásták, hogy majd ha kikerülnek, kézzelfogható bizonyítékuk legyen mindenről.

Warszawski a nevéből eredően lengyel zsidó.

Baráti viszonyban van Saullal, ketten az egymásrautaltságban, a Sonderkommando tagjaként tevékenykednek. Egy adott pillanatban azonban, ahogy közeledik a kitűzött időpont, a lázadás kirobbanása, Saul egyre inkább húz ki a dologból. A törődés, az empátia is megjelenik a történetben. Saul azt állítja: felfedezte a fiát az elgázosítot- tak tetemei között. Warszawski viszont úgy tudja, neki nincs fia. De Saul szinte meggyónja neki: nem a feleségétől született a gyerek. Lehet, hogy ez már az őrület határa? Nem tudjuk eldönteni, mi igaz abból, amit állít. Nem a megérkezéstől a szabadulásig látjuk a táborlakókat. A lázadás megtervezésétől a végrehajtásig. Nekem nagyon tetszik, ahogy az én karakterem kikerül a filmből.

Lelkileg is megterhelő lehet egy ilyen szerep.

A történet drámaiságától, ke- gyedenségétől függetlenül ez nagyon szép színészi feladat. A forgatás előtt volt néhány próbanapunk díszletben. Ott álltunk egy gázkamra ajtaja előtt, és arra vártunk, hogy nyíljon ki. Egy hegynyi hulla zárta el a bejáratot. Érzelmileg ez irgalmatlanul megütött. A gyengeségemet azonban félre kellett tennem. Nem gondolkozhattam ezen. Dolgoznom kellett. Leblokkoltam az érzelmeimet, mert önsajnálattal nem léphettem volna kamera elé. A próbák alatt persze végig ott volt bennem, hogy mennyire fáj, amit látok, amit játszom, amit meg kell élnem, hogy az nekem mennyire elviselhetetlen.

Volt olyan, hogy „a legnehezebb jelened’?

Volt. Nagyon fel kellett készülni rá. Egyeden snitt, százhúsz ember egy térbe bezárva, közben akció, amikor a Sonderkommandót is beterelik az öltözőbe, amely a gázkamra szomszédságában állt. Ott már nincs titok, hogy mi készülődik. Ez nemcsak nekünk, színészeknek volt nehéz feladat, hanem a rendezőnek és Erdélyi Mátyás operatőrnek is, mivel egy helyszínen több kisebb jelenetet kellett összefűzniük. A szöveget jiddisül mondtam. Segítséggel megtanultam. De beszéltem oroszul is, magyarul is, románul is a tömegjelenetekben. Holokauszt egyébként Romániában is volt. Nem annyira aktívan, műit Magyarországon, de volt, az tagadhatadan. Nemrég fel is fedeztek tömegsírokat, amelyekben a Román Királyi Katonai Hadsereg golyói által kivégzettek feküdtek.

Fizikálisán mit kíván egy üyen szerep a színésztől?

Annyi volt a kérés, hogy fogyjak le tíz kilót, s aztán meglátjuk, merre tovább. Nem ijedtem meg. Minden évben tavasszal egy hónapig salátázom, hogy ledobjam a téli köpönyeget. De a forgatás előtt nyolcvanhárom kiló voltam, ami nagyon szépen helyezkedett el rajtam. A végén hatvankettőre fogytam. A veszélyes az volt, hogy ha gyorsan mennek le a kilók, kihal a szemedből a fény. Az fog hiányozni belőled, amiért beválogattak. Két hónap alatt tizenhét és fél kilóval lettem könnyebb. Kizártam az étrendemből a kenyeret, köszöntem szépen, de nem kértem a húst, halat hetente csak egyszer volt szabad, néha

gyenge tejféleséget, rengeteg zöldséget, cukor tiltva, rengeteg víz, tea, este hat után semmi, reggel tizenöt gramm zabpe- hely kicsi tejben. És kocogtam, futottam a kutyám kíséretében. Nem csontra kellett lefogynom, hanem szálkásra, hiszen a táborlakók kemény fizikai munkát végeztek.

És most magyarázhatja mindenkinek, hogy nem beteg.

Legalábbis nem tudok róla. De hogy szép munka után vagyok, az biztos. Nemes Jeles Lászlónak olyan nemzetközi csapatot sikerült összeállítania, hogy óriási karakterbeli különbségek jelennek meg a filmben.

Miután kiszabadultak, a Sonderkommando tagjai keresték egymás társaságát?

Nem nagyon, hiszen olyan mocskos titkuk volt, amit valószínűleg nem akartak minden vasárnap újraélni, elmesélni. Volt, aki le tudta gyűrni, képes volt feldolgozni magában a történteket, mások összeomlottak. A barátság, az összetartozás nem igazán volt jellemző rájuk. Bent, a táborban egészen más volt a helyzet. Emberi kapcsolat nélkül még nehezebben viselték volna a sorsukat. Ha nincs barátod, miután leválasztották rólad a családod, és nem tudod, kivel mi van, ki halt meg, ki van még életben, és lehet, hogy épp te égetted el a sajátjaidat - ebbe is belehalhatsz. Ez az én véleményem 2014-ben, és azt hiszem, így is lehetett.

Megkönnyebbült a lelke az utolsó forgatási nap után? Milyen érzés volt kocsiba ülni azzal a tudattal, hogy vége, kilépett egy szörnyű történetből, és elindulhat végre vissza a saját életébe, szeretett városába?

Annyit utazgattam oda-vissza a forgatás során, hogy csapást vágtam Kolozsvár és Budapest között. Volt olyan is, hogy hazajöttem, mert előadásom volt a színházban, utána pedig már húztam is vissza a forgatásra. Kolozsvár és Budapest között nincs egyenes repülőjárat, amióta tönkrement a Malév. A vasúti síneket javítják egy hosz- szú szakaszon, ezért tíz óra az út. Kocsival egyszer négy és fél óra alatt megtettem. De tényleg csak egyszer. Többször nem sikerült. Maradt az öt és fél óra. Volt időm elég rendszerezni a gondolataimat. Jó zenék mellett, a kutyám társaságában nagyon meg tudok rágni dolgokat. Kemény három hónap volt. Felkészülés, fogyás, forgatás. Az utolsó út hazafelé olyan volt, mint egy szép, sima leszállás, földet érés. A tapsot, az én tapsomat a szervezőcsapat, a gyártók és a kollégák kapták. Nemes Jeles László irányítása nekem nagyon fekszik. A forgatás előtt mindent megbeszéltünk, munka közben már nem volt szükségünk elméletekre, filozófiákra, ott már csak konkrét dolgokra figyeltünk. A legfinomabb hangolásokra. Ültem a kocsiban, halál fáradt voltam, hajtottam haza az éjszakában, és a jól végzett munka után csak mosolyogtam és mosolyogtam.