Új Szó, 2014. augusztus (67. évfolyam, 176-200. szám)
2014-08-22 / 194. szám, péntek
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. AUGUSZTUS 22. Nagyítás 9 „Sokra tartom a gondolkodás szabadságát és óvom a függetlenségemet; az 1968-ban történtek tanújaként ezért élek az emlékek őrzésének jogával" Kell még egy emberöltő? Keresztényként és demokrataként vallja: a tétlenség a lélek ellensége, így aki lát és nem szól, a jövőt árulja el. Ezért az igazságért szenvedett el börtönt, 98 hónapig uránbányát, politikailag eltiltott papként hórukkmunkát, 1989 után érseki elfogultságból lelkipásztori mellőzöttséget. De Anton Srholec most, 85 évesen sem élné másként az életét. MIKLÓSI PÉTER A Politikai Foglyok Szlovákiai Konföderációjának elnökeként ön tavaly és idén is felszólalt az 1968. augusztus 21-ei szovjet katonai megszállásra emlékeztető pozsonyi rendezvények egyikén. Az évforduló kapcsán miért tartja fontosnak, hogy nyilvánosan is megszólaljon? Mert 1968 törésvonal és egyben elszalasztott esély is volt az egykori Csehszlovákia történelmében. Pár hónapig és egy valóban kegyelmi időszakban együtt volt az ország, szinte mindenki naivan abban bizakodott, hogy a nálunk 1948-ban uralomra jutott, a rosszindulatúnál is komiszabb - Szlovákiában a nyolcvankilences rendszerváltásig 71 ezer embert üldöző vagy börtönbe juttató, illetve a nyugati határon 400 szökni akarót agyonlövető - kommunizmus megreformálható. Ahogy akkoriban balgán reméltük: emberi arcúvá alakítható. Ezt a szándékot tette történelmi tévedéssé Moszkva parancsára augusztus 21-e, a Varsói Szerződés csapatainak emberáldozatokat követelő bevonulása. További húsz évre pedig újra a keményvonalas kommunisták kerekedtek felül. Nem szeretném hősnek vagy áldozatnak láttatni magam, de tényleg úgy érzem, hogy ’68 augusztusa apropóján a demokrácia és a civil társadalom értékeit képviselve napjainkban is indokolt megszólalni. Arra figyelmeztetni, hogy végre a szabad és határok nélküli Európában élünk. Hogy a demokrácia közügy, és hogy - nem csak Szlovákiában - ismét aktívak a vezérelvű politikai erők is, az emberek pedig a hiszékenységükben könnyen hajlamosak követni őket. Múltjával, élettapasztalataival miként látja: a demokrácia érvényesülésének és a közvélemény hangulatának szemszögéből melyek a mai Szlovákia legnagyobb problémái? A szaléziánusok rendjében atyáink úgy tanítottak, hogy ha értelmes feladat találja meg az embert, akkor azt el kell vállalni. Ezért hát pozitív élményeim is vannak szép számmal, bár a kérdés inkább a gondokra vonatkozott. Nézze, noha a rendszerváltás után sem ajánlkoztam se tanácsadónak, se exhibicionistaként politikai szereplőnek, mégis amit a legnehezebben élek meg, az az állandó idegfeszültség a politikai kultúrában, annak olykor alantas csatározásaiban. A neurotikus demokrácia mindig újraszüli a konfliktusokat. Valahogy mindig szükség van egy ellenségképre. A boldogabb országok ezen már túljutottak. Ott inkább vitatkozik a politika, semmint gyűlölködne. Kicsit keserű vagyok, mert nálunk viszont szinte változatlan az ellenségkép-alkotás. Ezért zárkózott el 1989 novembere után is attól, hogy a politikai közélet aktív részese legyen? Még azt követően is, hogy a kommunizmusban tanúsított gerincessége, az egyház iránti elkötelezettsége dacára Sokol érsek meggátolta, hogy plébániát kapjon? Tudja, a gyakorlati politikában olyan esetlen lennék, mint egy balettben vagy hokicsapatban. Nem szeretem, ha azt érzem, megszabott irányba terelik a gondolataimat, fogják a toliamat; ha a múltam .jutalmául” egy politikai elvű szervezet csak igazolásul akar bevonni. Ennél sokkal többre tartom az Istenhez való hűséget, a szabadabb és önállóbb gondolkodást. Ezért hát időben eldöntöttem, hogy nem fér össze az akadálytalan véleményalkotás és a politikai szerep. Én az igazságban akarok élni. Megmaradok kereszténynek és demokratának, nekem ez a vízióm a világról. Hogy megmutassuk: lélekben gazdagnak lenni anyagiakban szerény körülmények között is lehetséges, akárcsak az elesetteken, a rászorulókon segíteni. Nem lét- fontosságú, hogy a politika kiszolgálóiként a kordivatok szelleme szerint éljünk; ennél sok- kal-sokkal fontosabb, hogy a jó szándék kapcsolatláncain keresztül a nehéz sorsú embertársaink segítői legyünk. Azért is érdemes ezt az utat járni, mert a szócséplésben tobzódó politikai elit általában csak legyint a higgadtan fellépő civil szervezetek kritikai megjegyzéseire. Élethivatását tekintve ön plébánia nélkül is lelkész. Úgy látja, hogy minden ember saját maga kapaszkodója? Hogy képesek vagyunk fölismerni önmagunkat? Sorsom nehéz perceiben is mindig az Úr és az egyház mellett emeltem szót. Még ha őszintén, nyíltan, kritikus módon szólaltam is meg. Az élet úgy hozta, hogy a rendszerváltás előtt politikailag megbízhatatlan, azután pedig hamar nyugdíjazott lelkészként a magam útját járom. Számomra az a természetes, hogy a Teremtő iránti hűség nem azonos a vak akolszellem- mel. Részemre az a logikus, ha valaki kérdést tesz fel. Mostanában viszont sűrűn azt tapasztalom, hogy az emberek a nekik szuggerált „valósítsd meg önmagadat” magatartás kizárólagossága alapján nem az igazat keresik. Gyakran nem tisztelik meg a másik embert azzal, hogy meghallgatják a véleményét. Ehelyett érzelmüeg viszonyulnak a hallott dolgokhoz. Miközben arról beszélnek, hogy a gondolat és a cselekvés másságát illendő elviselni, mihelyst ennek elviselése számukra kötelező magatartási módként merül föl, abban a pillanatban vége van ennek az elvnek. Ez még a diktatúra vagy már a szabadság következménye? Mindkettőből van benne egykét porció. Az emberek, akik korábban nem nyilvánítottak véleményt, most olyan torz magatartást is fölvettek, hogy csakis nekik lehet igazuk. Én ugyan lelkészként hangsúlyozom, de nyilván minden jóérzésű lélek a szíve csücskében sejti, hogy szembenézni a problémákkal meg azzal is, milyenek vagyunk mi, emberek, távolról sem világnézeti kérdés. Ne igyekezzünk hát magunkat sem rosszabbnak, sem jobbnak feltüntetni, mint amilyenek valójában vagyunk. Mondhatok valami furcsát? Szavaiból úgy érzem, hogy az emberek öregszenek ugyan, ám nem okosodnak! Sajnos, az emberek jelentős hányada a testi és anyagi jólétet helyezi előtérbe a lélek gazdagodása helyett. Ók nem tudatosítják, hogy az ember értékét az is megszabhatja, amit önzetlenségből, némi lemondás árán másoknak nyúj tani tud. És a vezérelvű politikusok? Közép-Kelet-Európa poszt- kommunista országaiban miért jöttek ismét kurzusba? Mert a tömeg, az a sokaság, amely a kommunista ideológia hatására lelkiekben és gondolatilag akár önhibáján kívül is, de törpe, óriásért Idáit. A nyolcvankilenc előtti idők negyven esztendeje két nemzedékben is számtalan eszközzel megbénította az emberek személyiségének szabad fejlődését. Ezért van sokaknak most is olyan óriásra szükségük, aki hatalma megőrzéséért mézesmadzagként ígér nekik minden szépet, jót, látszólagos szabadságot és persze oltalmat. Pedig a régi mondás szerint a történelem az élet tanítómestere. Úgy tűnik - akár éppen augusztus 21-e leckéjének fényében -, mintha napjainkban ez a szólás szintén megkopott volna! Négy évtized szigorú kommunizmusa után úgyszólván mindent újra kell gondolni. Mondják, törvényeket hat hónap alatt lehet írni, a rendszer- váltáshoz hat év kell, de hatvan év kell ahhoz, hogy a fejekben is megtörténjen a változás. Ha káosz van a fejekben, akkor káosz van az országban is. Talán kell még egy emberöltő. Ami biztató, Szlovákia tagja már az Európai Uniónak, ami annak esélyét nyújtja, hogy működőképes új alapokon lehet biztosítani az ország európai felzárkózását. Kanyarodjunk még vissza a múltba. Ön 1951-ben, tehát a sztálinizmus legkeményebb korszakában azért akart kiszökni az országból, hogy Olaszországban teológiát tanulhasson. Hogy elkapták, lecsukták és hosszú esztendőkre a csehországi Jáchymov uránbányáiba került, azt is elfogadta Isten akarataként? Sorsomnak azt a szakaszát sohasem dramatizáltam. Sokkal gyakrabban jut eszembe generációmnak az a tévedése, hogy a világháború borzalmai után azt hittük, megváltoztatjuk a világot. Ezzel a fatális félreértéssel szemben belenyugodni egy balsikerű határátlépési kísérletbe, megbékélni az azt követő fizikai gyötrelmekkel, a fogságban töltött évek során tapasztalt megalázásokkal tulajdonképpen a próbatételek egyike emberségből, a lelki kihívások egyike kereszténységből. A bukások és veszteségek, az úgynevezett balszerencse hozzátartozik az élethez. Ha valaki becsülettel szembenéz saját balsorsával, egy szerencsés fordulattal megerősödve okulhat belőle. Az, hogy akkor huszonkét évesen szökés közben elcsíptek, a magam vállalta kockázathoz tartozott. Már elítéltként különösen az első időszak volt nyomasztó. A megalázások óráiban az ima segített, a lélek magasabb princípiuma, ami a belső építkezés titkát tárta föl előttem. A magányban, az imában és a böjtökben önmagamat sikerült megtalálni. És akkor már nem féltem az élettől sem. A barátság, a becsületesség, a cimboraság miből eredt Jáchymov poklában? Az uránbánya mélyén az ember, lélekben és jellemben pőrére vetkőzve, csak az lehet, aki a valójában is. Egy bányában, a börtönben mindenki csakis a társaira van utalva, hiszen ott a puszta lét forog kockán. Akinek ott nincs megbízható haverja, az könynyen húzhatja a rövidebbet. Szerencsére nekem ott is kitűnő, szavatartó barátaim voltak, közöttük magyarok is többen. Katolikus világpolgár vagyok, senkiben sem a nemzetiségét vagy az etnikai származását keresem, hanem az emberiességét és a lelki gazdagságát. Az uránbányák életveszélyes sugárzásán kívül, a külvilág, az ötvenes évek hírei is „besugároztak”? Kilencvennyolc hónap hatalmas idő, sok dologról azért be-beszivárogtak az értesülések. Hogy a mezőgazdaságban politikai-ideológiai szempontokból kiszorították a legjobb paraszti szakértelmet; a kis- és középbirtokost, mert bizonyosan ellensége az új rendszernek. De hasonló „eszmei” alapon kiszorították a társadalomigazgatásból a jól képzett hivatalnokokat, megfélemlítették az értelmiséget, üldözték az egyházakat, és mindent ellepett az új, elsősorban sztálinista kurzusideológia. Meggyőződésem, hogy azt a társadalmi kárt, amit ez az elszabadult bosszú és kommunista hatalomvágy okozott, az egykori Csehszlovákia működőképességében máig sem mérte föl senki. Aki elég hosszú ideig élt, leszűrhette, hogy minden rendszer, minden hatalom a maga képére és hasonlatosságára akaija átszínezni a történelmet, jobb esetben „csak” a társadalmat. Ön, nyolcvanöt évesen, az élet következetes vizsgálójaként ma milyen veszélyét látja ennek? Gondolataimban gyakran megjelenik a Titanic képe. Sodródik a sziklazátony felé, az enyészetbe, hiszen a földön minden múlandó. A nyár, az egészség, az élet. A társadalmi lét süllyedő hajójának mentőcsónakja viszont a demokrácia, ezért kell őrködni felette. Hosszas életem során megéltem már itt tizenhárom államfőt és számos rezsimet. És megtapasztaltam azt a bibliai bölcsességet is, hogy az utolsókból lesznek az elsők; a vesztesek pedig akkor válnak győztesekké, ha megtartják hitüket, bizakodásukat, szeretetüket. Életpályám rádöbbentett arra is, hogy óvakodni kell a szélsőségektől, az értékek megsemmisítésétől. És annak elfeledésétől, hogy az életet mindenki csak egyszer élheti le, így semmiféle ideológiának vagy hatalomnak nincs joga, hogy az újragondolásban, az újrakezdésben bárkit megakadályozzon. Aki ezt teszi, az az egész társadalom újrakezdését akadályozza... Vonatkozik ez a meglátás, üzenetként, 1968 augusztusának forró napjaira is? Jelképesen. Hiszen akkor erőszakkal szakadt vége egy reményteli társadalmi erjedésnek. Augusztus 21-e az a nap, amely arra figyelmeztet: emlékezzünk a velünk szemben elkövetett hitványságokra, hogy képesek legyünk küzdeni ellenük. NÉVJEGY Anton Srholec 1929-ben született Szakolcán. 1951-ben Olaszországba akart kiszökni, teológiát tanulni, de elfogták, és 12 évre szóló börtönbüntetéssel a jáchymovi uránbányába száműzték. 1960-ban amnesztiával szabadult. Munkásként dolgozott, közben magánúton teológiai tanulmányokat folytatott. 1969-ben kijutott Torinóba, ahol a Pápai Egyetemen, majd Rómában is tanult. VI. Pál pápa itt szentelte őt pappá. A zárt határokon visszatért Szlovákiába, és nehézségek árán ugyan, de több településen népszerű lelkész és prédikátor lett. 1985-ben a velehradi országos zarándoklat szervezéséért az állam megvonta tőle a pasztoráció jogát, amit 1989 novembere után Sokol érsektől sem kapott vissza. Gyakorló papként és disszidensként is a szabadság, az erkölcs és a katolikus egyház belső átalakulásának kérdéseire kereste a válaszokat. Anton Srholec
