Új Szó, 2014. augusztus (67. évfolyam, 176-200. szám)

2014-08-02 / 177. szám, szombat

8 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2014. AUGUSZTUS 2. www.ujszo.cbm Kamarás Máté: „Minél nehezebb feladat elé állítanak, annál inkább győzni akarok. Kulturálisan pedig nyitott vagyok. Mindig új színeket keresek. Japán őt választotta jószolgálati nagykövetének Ez a hetedik éve, amely Japánhoz köti. Előtte - ugyancsak hét évig - Bécsben élt, a császárvá­ros színpadainak elismert musicalszínészeként. Önálló koncerteket is adott Ausztria-szerte, mint most Japánban. SZABÓ G. LÁSZLÓ Kamarás Mátét mindkét or­szágban sztárként kezelik. Fé­nyes külföldi sikereiről a magyar közönség inkább csak televíziós híradásokból értesül, hiszen musicalszerepben magyar szín­padon egyedül az Elisabeth vendég-Halálaként volt látható a Fővárosi Operettszínházban. Ez az év különleges feladatot hozott számára: őt nevezték ki Magyarország jószolgálati nagy­követének - Japánban. Mi kellett ehhez? Az a sok kinti fellépés, vagy elég lett volna az is, hogy a japánoknak nemegyszer japánul énekel? A visegrádi négyek és Japán éve 2014. Közös programokon keresztül kívánják szorosabbra fűzni a kapcsolatokat. Üzleti téren ugyanúgy, mint kulturá­lis vonalon. Ha magyar sztárt kerestek volna jószolgálati nagykövetnek, én számításba sem jövök, hiszen épp Magyar- országon nem vagyok annyira ismert, mint Japánban vagy Ausztriában. A tokiói magyar nagykövetség azonban engem ajánlott a magyar külügyminisz­tériumnak. Természetesen en­nek is van előzménye. A tokiói magyar kulturális attasé látott kint egy musicalben, és meg­kérdezte, miért vagyok én Máté Kamarás a színlapon, miközben a japánok ugyanúgy írják a ne­veket, mint mi. Előbb a vezeték-, utána a keresztnév. Csakhogy én egy osztrák produkció oszt­rák sztárja vagyok, mondtam. Bécsből jöttem, ahol tudják, hogy magyar vagyok. Az attasé és a nagykövet úr aztán mindent megtettek, hogy ha már olyan sok időt töltök Japánban, szoro­sabb kapcsolat legyen köztünk. Műidig szeretettel fogadnak a nagykövetségen, én pedig szíve­sen megyek hozzájuk. így indult a kapcsolatunk két-három éve, és már az Európai Unió többi or­szágának a nagykövete is hallott rólam. Tudják, hogy van Tokió­ban egy magyar musicalszínész, aki japánul énekel. Ez elég kü­lönleges dolog. Ezek szerint ismeri a viseg­rádi négyek többi jószolgálati nagykövetét is. Szlovákiából egy matemati­kust választottak, Csehországból egy hegedűművészt, Lengyel- országból egy dzsesszénekes- nőt, Japán pedig egy nagyon híres színész-énekes-zongoristát választott jószolgálati nagykö­vetének. Kanazawába a Gipsy Trióval már jószolgálati nagy­követként hívtak meg, és fel­kértek egy musicalestre is. Két hónappal ezelőtt még nem tud­tam, hogy beleszeretek Kern András dalába, a Lövölde térbe. A Gipsy Trióval már ezt is éne­keltem. Kiss Tiborral a Budapest Bár koncertjén találkoztam, így jutott eszembe a Most múlik pontosan. A Pálinkadalt pedig a Magna Cum Laudétől „kaptam”. Ezzel a három dallal léptem fel a Gipsy Trio koncertjén. A japá­nok azonnal megszerették mind a három számot. Én különben is abban hiszek, hogy egy szép dallammal anélkül is meg lehet fogni a közönséget, hogy ismer­né a szöveget. Ha tetszik a meló­dia és a nyelv, a szöveg már csak ráadás. A tokiói magyar nagykövet­ségen a japán császámővel is megismerkedett. Rendeztek ott egy koncertet, egy musicalestet, amelyen en­gem is név szerint köszöntött. Aztán amikor japánul beszél­gettünk, gratulált a kinti sike­reimhez. Elmondta, mennyire büszke, hogy én, az európai művész annyira megszerettem a kultúrájukat, hogy már az ő nyelvükön is énekelek, és pró­bálok helytállni a japán kollégák mellett. Ez láthatóan imponál neki, nekem pedig fantasztikus élmény volt egy meghitt hangu­latú koncert után pár mondatot váltam vele. Csendben érkezett, halkan beszélt, és nagyon ked­ves volt. Mivel egy ilyen zártkörű rendezvényre náluk mindenki­nek el kell küldenie az életrajzát, pillanatok alatt kiderült, hogy a császámő müyen komolyan vet­te a feladatát, hiszen mindenki­ről pontosan tudta, kicsoda. Most pár hónapot itthon tölt, ami azt jelenti, Magyaror­szágon és Ausztriában is lesz­nek fellépései. Érdekesen ala­kult a pályája: messzire kellett mennie ahhoz, hogy ennyi év után hazataláljon. Bárhonnan utazom is bárho­va, bennem sosincs az az érzés, hogy valamit itt- vagy ottha­gyok, hiszen mindig mindenho­va visszajárok. Kint is, itthon is folyamatosan építem a pályá­mat. Most újra visszavezetett az utam Ausztriába is, ahonnan pár éve elköltöztem. Azóta rájöttem: én mindenütt az engem körülve­vő korlátokat akarom ledönteni. Szabad akarok lenni. Nem mon­dom most sem, hogy csak Japán­ban akarok dolgozni. Nagyon szeretek itthon is, hiszen remek alkotótársak vesznek körül, akikkel boldogan dolgozom. Ja­pán, Magyarország és Ausztria jól kiegészíti egymást, akárcsak az én életemben az éneklés, a festés és a grafikai dizájn. Nem­rég megjelent CD-m csomagolá­sára ugyanolyan büszke vagyok, műit a tartalmára. A dizájn is az én ötletem, akárcsak a zenei ösz- szeállítás. Nagy köröket tett azóta, hogy 1997 februárjában ösz­töndíjasként Londonba ment, majd bekerült a Polanski-féle Vámpírok báljába Bécsben. Tizenhét év elteltével igazá­ból most érkezett vissza Ma­gyarországra. Már teljesen más motiváció­ból dolgozom, hiszen itthon is komoly terveim vannak. Szülő­városomban, Miskolcon szeret­nék beiratkozni a zeneművésze­ti egyetemre, levelező szakon. Énektanári diplomát akarok szerezni. Aztán, ha nagyon be­lejövök, még tovább is mehetek az úton. Akár karmester is lehet még belőlem, hiszen ha tudok egy zenekart vezényelni, akkor negyven embert is simán elvi­szek. Tobzódik bennem a kreati­vitás, annak próbálok utat adni. Jószolgálati nagykövetként mennyi tennivalója van? Azt műidig a külügyminisz­térium és a menedzsmentek szabják meg. Ott kell lennem bizonyos rendezvényeken, hogy szorosabbá váljon a kapcsolat a japán és a magyar kultúra között. Novemberben például japán, magyar, lengyel, cseh és szlovák művészek közös kon­certje lesz Japánban. Hihetetlen, hová jutott Mis­kolcról. Miskolc mindig fontos volt nekem. Onnan indult minden. Ott álltam először amatőrként rockszínpadon. Ott volt az első színészi sikerem. Ott kaptam az első komoly szakmai elismerést, a Múzsa díjat. Ott volt az első kiállításom, ami aztán külföldön folytatódott. Amit Miskolcon kezdtem el, az mindig tovább­gyűrűzött. Hatalmas rajongótábora van Bécsben. Az osztrák közönség a tenyerén hordozza. Wiener Neustadtban is ez történt nem­rég. Nem akarták leengedni a színpadról. Magyarországon itthon va­gyok, Ausztriában és Japánban otthon. Ha meghallom a bécsi dialektust, valahogy máshogy kezd dobogni a szívem. De jó, de jó, de jó, hallom odabentről. Németül annyűa jól tudok, hogy nincs vele gondom. A japán nyel­vet pedig folyamatosan tanu­lom. De ha Pozsonyban vagyok, szeretett nagyszüleimnél, akik­nél gyerekkoromban nagyon sok időt töltöttem, a szlovák nyelv­ből is sok minden visszajön. A pincérnek is azt mondtam az előbb: Pivo si prosím. Sehol sem kell teljesen asszimilálódni, ahol éveket tölt az ember, de a kultú­rát, a helyi szokásokat tisztelet­ben kell tartani, és tanulni kell, hogy a beilleszkedés ne okozzon gondot. A nagy viharokra a fák válasza is a gyökereikben van. Amelyiknek nincs gyökere, az alatt nincs talaj, nem tud megka­paszkodni semmiben. Magyar­nak születtem, magyarként járok a vüágban, és örülök, hogy ez a vérem, ez a habitusom, mert a színpadon is nagyon sokat me­ríthetek belőle. Ha németnek szülétek, biztosan más előadó- művész vagyok. Azután, hogy ezer előadást játszott a Vámpírok báljá­ból és több mint ötszázat az Elisabethből, van még olyan darabja a musicalirodalom­nak, amelyre kimondottan fáj a foga? Van. A Rocky Horror Pictures Show. Vagy a Mozart. Vagy a Rent. Az utóbbiba már előéne­keltem. Rent-meghallgatás volt Japánban. Ottani válogatáson eddig egyszer sem voltam, műidig anélkül kaptam meg a szerepet. Most felhívtak, hogy szeremének velem dolgozni. A legnagyobb japán ügynökség keresett meg, hogy örülnének, ha elmennék a casüngra. Tet­szett az ötlet. Lehet, hogy az én utam Japánból vezet majd Amerikába? Müyen poén len­ne ellenkező hányból elindulni a Broadwayre! Az európaiak a West End felé fordulnak, ahhoz képest átlépni Amerikába Ja­pánból?! Ezt a lehetőséget'nem hagyhatom ki, gondoltam. Csak itthon óriási hóvihar volt, töröl­ték a járatot, nem utazhattam. Nem baj, nyugtattam magam, a Jóisten sem akarja, hogy men­jek. David Foster, a darab ame­rikai rendezője azonban üzent, hogy számol velem a második körben. Közben egy tízméteres vitorlással elmentem hajózni. Elindultunk a barátommal Bar­celonából, aztán Korzika, Róma, Nápoly, majd le Szicüiáig. Hat­méteres hullámok a nyűt ten­geren, járatni kellett a motort, hogy azzal is fixáljuk a hajót. Nyolcas szélben, tízes átfújások közepette vitorláztunk, amin a harcedzettek is elcsodálkoznak. Útközben kaptam a hívást, hogy menjek Tokióba, a második vá­logatásra. És ment, miért is ne ment volna?! Előbb Kanazawába mentem a Gipsy Trióval, onnan meg Tokióba. Hat napom volt, azt mondtam, mindent bele! Beköl­töztem egy tokiói karaoke bár negyven boxa közül az egyikbe, ugyanis mind olyan, mint egy ministúdió, rendeltem ételt, italt, és magamra csuktam az ajtót. Kérdezték, hány fő lesz? Mondom, egy. És hány órára? Öt! Egyedül, öt órára, néztek csodálkozva. Vittem a kis hang­falaimat, a szállodában már át­kopogtak, hogy hagyjam abba. Ott még vékonyabbak a falak, mint nálunk. A karaoke bárban viszont részegen is lehet üvöl­tözni, le van hangszigetelve, hiszen oda társaságok járnak. Öt nap alatt minden rekordot megdöntöttem. Tanultam a szöveget, énekeltem. Öt nap, huszonöt óra. Bementem a meg­hallgatásra a Broadway-rende- zőhöz, én voltam az egyetlen nem japán, és elénekeltem az édes travesztita dalát a Rocky Horror Pictures Showból. Szu­per, lelkendezett a rendező, miközben mindenki fetrengett a röhögéstől. Nekem ez az egyik parádés szerepem, imádom na­gyon. Akkor kaptam észbe, ami­kor befejeztem a dalt. Basszus! Életemben először sikerült saját magamat lemosni a színpadról. Ezt hogyan értsem? Egy ilyen dal után halál ko­molyan előadni egy másik dalt, lehetetlen. Szerencsére az is jól sikerült. Jött a rendezőasszisz­tens, hogy másnapra tanuljak meg másik három dalt, japánul. Délután két óra volt, és a kezem­be nyomták Collins számait. Holnap tizenkettőkor várunk szeretettel, mondták. Na, ezzel nem számoltam! A karaoke bár­ban eltöltött huszonöt óra után még mindig nincs vége? Mehe­tek újra tanulni? Magamba ros- kadtam, de nagyon. Ez már nem fog menni, gondoltam. Japánul, korrepetitor nélkül, kottából! A japán kiejtésemet hallották, hiszen a három dal közül az egyiket japánul adtam elő, most pedig mind a hármat japánul ké­rik?! Taxi, karaoke bár, az angol felvéteűe rápasszintottam a ja­pán szöveget, és másnap délben újra ott álltam a rendező előtt. Megcsináltam. Várom, hogy ér­tesítsenek. Honnan ez az erő, kitartás, elszántság, amivel le tud küz­deni minden akadályt? Műiéi nehezebb feladat elé állítanak, annál inkább győzni akarok. Kulturálisan pedig nyi­tott vagyok. A cigány zenészek­kel például a szenvedély köt össze, amit ki tudok élni zenélés közben. Ók a dzsesszt és a klasz- szikus cigányzene keverékét hozzák, én meg a színházat, a rockot, a musicalt teszem hoz­zá. Japán is új színeket hoz ki belőlem. Lobogva megy előre az ön­maga által kijelölt úton. Ezen is elgondolkodtam már. A kijelölt úton. Olyan ez is, mint a vitorlázás. A saját magad által gerjesztett szél nem biztos, hogy arra visz, amerre úgy hiszed, hogy menned kellene. Sokan azért boldogtalanok, mert lo­bogó vitorlával próbálnak árral szemben hajózni. Az én terveim nem mindig úgy és nem pon­tosan azon az úton valósulnak meg, ahogy előzőleg elgondol­tam, de a végeredmény akkor is engem igazol. S mindezek után merre for­dítja a vitorláját? Kiállításom lesz Tokióban és Hirosimában, rendezni fogok Németországban és koncertezni Ausztriában. Kreatívan akarom kitölteni az időt.

Next

/
Thumbnails
Contents