Új Szó, 2014. augusztus (67. évfolyam, 176-200. szám)
2014-08-02 / 177. szám, szombat
8 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2014. AUGUSZTUS 2. www.ujszo.cbm Kamarás Máté: „Minél nehezebb feladat elé állítanak, annál inkább győzni akarok. Kulturálisan pedig nyitott vagyok. Mindig új színeket keresek. Japán őt választotta jószolgálati nagykövetének Ez a hetedik éve, amely Japánhoz köti. Előtte - ugyancsak hét évig - Bécsben élt, a császárváros színpadainak elismert musicalszínészeként. Önálló koncerteket is adott Ausztria-szerte, mint most Japánban. SZABÓ G. LÁSZLÓ Kamarás Mátét mindkét országban sztárként kezelik. Fényes külföldi sikereiről a magyar közönség inkább csak televíziós híradásokból értesül, hiszen musicalszerepben magyar színpadon egyedül az Elisabeth vendég-Halálaként volt látható a Fővárosi Operettszínházban. Ez az év különleges feladatot hozott számára: őt nevezték ki Magyarország jószolgálati nagykövetének - Japánban. Mi kellett ehhez? Az a sok kinti fellépés, vagy elég lett volna az is, hogy a japánoknak nemegyszer japánul énekel? A visegrádi négyek és Japán éve 2014. Közös programokon keresztül kívánják szorosabbra fűzni a kapcsolatokat. Üzleti téren ugyanúgy, mint kulturális vonalon. Ha magyar sztárt kerestek volna jószolgálati nagykövetnek, én számításba sem jövök, hiszen épp Magyar- országon nem vagyok annyira ismert, mint Japánban vagy Ausztriában. A tokiói magyar nagykövetség azonban engem ajánlott a magyar külügyminisztériumnak. Természetesen ennek is van előzménye. A tokiói magyar kulturális attasé látott kint egy musicalben, és megkérdezte, miért vagyok én Máté Kamarás a színlapon, miközben a japánok ugyanúgy írják a neveket, mint mi. Előbb a vezeték-, utána a keresztnév. Csakhogy én egy osztrák produkció osztrák sztárja vagyok, mondtam. Bécsből jöttem, ahol tudják, hogy magyar vagyok. Az attasé és a nagykövet úr aztán mindent megtettek, hogy ha már olyan sok időt töltök Japánban, szorosabb kapcsolat legyen köztünk. Műidig szeretettel fogadnak a nagykövetségen, én pedig szívesen megyek hozzájuk. így indult a kapcsolatunk két-három éve, és már az Európai Unió többi országának a nagykövete is hallott rólam. Tudják, hogy van Tokióban egy magyar musicalszínész, aki japánul énekel. Ez elég különleges dolog. Ezek szerint ismeri a visegrádi négyek többi jószolgálati nagykövetét is. Szlovákiából egy matematikust választottak, Csehországból egy hegedűművészt, Lengyel- országból egy dzsesszénekes- nőt, Japán pedig egy nagyon híres színész-énekes-zongoristát választott jószolgálati nagykövetének. Kanazawába a Gipsy Trióval már jószolgálati nagykövetként hívtak meg, és felkértek egy musicalestre is. Két hónappal ezelőtt még nem tudtam, hogy beleszeretek Kern András dalába, a Lövölde térbe. A Gipsy Trióval már ezt is énekeltem. Kiss Tiborral a Budapest Bár koncertjén találkoztam, így jutott eszembe a Most múlik pontosan. A Pálinkadalt pedig a Magna Cum Laudétől „kaptam”. Ezzel a három dallal léptem fel a Gipsy Trio koncertjén. A japánok azonnal megszerették mind a három számot. Én különben is abban hiszek, hogy egy szép dallammal anélkül is meg lehet fogni a közönséget, hogy ismerné a szöveget. Ha tetszik a melódia és a nyelv, a szöveg már csak ráadás. A tokiói magyar nagykövetségen a japán császámővel is megismerkedett. Rendeztek ott egy koncertet, egy musicalestet, amelyen engem is név szerint köszöntött. Aztán amikor japánul beszélgettünk, gratulált a kinti sikereimhez. Elmondta, mennyire büszke, hogy én, az európai művész annyira megszerettem a kultúrájukat, hogy már az ő nyelvükön is énekelek, és próbálok helytállni a japán kollégák mellett. Ez láthatóan imponál neki, nekem pedig fantasztikus élmény volt egy meghitt hangulatú koncert után pár mondatot váltam vele. Csendben érkezett, halkan beszélt, és nagyon kedves volt. Mivel egy ilyen zártkörű rendezvényre náluk mindenkinek el kell küldenie az életrajzát, pillanatok alatt kiderült, hogy a császámő müyen komolyan vette a feladatát, hiszen mindenkiről pontosan tudta, kicsoda. Most pár hónapot itthon tölt, ami azt jelenti, Magyarországon és Ausztriában is lesznek fellépései. Érdekesen alakult a pályája: messzire kellett mennie ahhoz, hogy ennyi év után hazataláljon. Bárhonnan utazom is bárhova, bennem sosincs az az érzés, hogy valamit itt- vagy otthagyok, hiszen mindig mindenhova visszajárok. Kint is, itthon is folyamatosan építem a pályámat. Most újra visszavezetett az utam Ausztriába is, ahonnan pár éve elköltöztem. Azóta rájöttem: én mindenütt az engem körülvevő korlátokat akarom ledönteni. Szabad akarok lenni. Nem mondom most sem, hogy csak Japánban akarok dolgozni. Nagyon szeretek itthon is, hiszen remek alkotótársak vesznek körül, akikkel boldogan dolgozom. Japán, Magyarország és Ausztria jól kiegészíti egymást, akárcsak az én életemben az éneklés, a festés és a grafikai dizájn. Nemrég megjelent CD-m csomagolására ugyanolyan büszke vagyok, műit a tartalmára. A dizájn is az én ötletem, akárcsak a zenei ösz- szeállítás. Nagy köröket tett azóta, hogy 1997 februárjában ösztöndíjasként Londonba ment, majd bekerült a Polanski-féle Vámpírok báljába Bécsben. Tizenhét év elteltével igazából most érkezett vissza Magyarországra. Már teljesen más motivációból dolgozom, hiszen itthon is komoly terveim vannak. Szülővárosomban, Miskolcon szeretnék beiratkozni a zeneművészeti egyetemre, levelező szakon. Énektanári diplomát akarok szerezni. Aztán, ha nagyon belejövök, még tovább is mehetek az úton. Akár karmester is lehet még belőlem, hiszen ha tudok egy zenekart vezényelni, akkor negyven embert is simán elviszek. Tobzódik bennem a kreativitás, annak próbálok utat adni. Jószolgálati nagykövetként mennyi tennivalója van? Azt műidig a külügyminisztérium és a menedzsmentek szabják meg. Ott kell lennem bizonyos rendezvényeken, hogy szorosabbá váljon a kapcsolat a japán és a magyar kultúra között. Novemberben például japán, magyar, lengyel, cseh és szlovák művészek közös koncertje lesz Japánban. Hihetetlen, hová jutott Miskolcról. Miskolc mindig fontos volt nekem. Onnan indult minden. Ott álltam először amatőrként rockszínpadon. Ott volt az első színészi sikerem. Ott kaptam az első komoly szakmai elismerést, a Múzsa díjat. Ott volt az első kiállításom, ami aztán külföldön folytatódott. Amit Miskolcon kezdtem el, az mindig továbbgyűrűzött. Hatalmas rajongótábora van Bécsben. Az osztrák közönség a tenyerén hordozza. Wiener Neustadtban is ez történt nemrég. Nem akarták leengedni a színpadról. Magyarországon itthon vagyok, Ausztriában és Japánban otthon. Ha meghallom a bécsi dialektust, valahogy máshogy kezd dobogni a szívem. De jó, de jó, de jó, hallom odabentről. Németül annyűa jól tudok, hogy nincs vele gondom. A japán nyelvet pedig folyamatosan tanulom. De ha Pozsonyban vagyok, szeretett nagyszüleimnél, akiknél gyerekkoromban nagyon sok időt töltöttem, a szlovák nyelvből is sok minden visszajön. A pincérnek is azt mondtam az előbb: Pivo si prosím. Sehol sem kell teljesen asszimilálódni, ahol éveket tölt az ember, de a kultúrát, a helyi szokásokat tiszteletben kell tartani, és tanulni kell, hogy a beilleszkedés ne okozzon gondot. A nagy viharokra a fák válasza is a gyökereikben van. Amelyiknek nincs gyökere, az alatt nincs talaj, nem tud megkapaszkodni semmiben. Magyarnak születtem, magyarként járok a vüágban, és örülök, hogy ez a vérem, ez a habitusom, mert a színpadon is nagyon sokat meríthetek belőle. Ha németnek szülétek, biztosan más előadó- művész vagyok. Azután, hogy ezer előadást játszott a Vámpírok báljából és több mint ötszázat az Elisabethből, van még olyan darabja a musicalirodalomnak, amelyre kimondottan fáj a foga? Van. A Rocky Horror Pictures Show. Vagy a Mozart. Vagy a Rent. Az utóbbiba már előénekeltem. Rent-meghallgatás volt Japánban. Ottani válogatáson eddig egyszer sem voltam, műidig anélkül kaptam meg a szerepet. Most felhívtak, hogy szeremének velem dolgozni. A legnagyobb japán ügynökség keresett meg, hogy örülnének, ha elmennék a casüngra. Tetszett az ötlet. Lehet, hogy az én utam Japánból vezet majd Amerikába? Müyen poén lenne ellenkező hányból elindulni a Broadwayre! Az európaiak a West End felé fordulnak, ahhoz képest átlépni Amerikába Japánból?! Ezt a lehetőséget'nem hagyhatom ki, gondoltam. Csak itthon óriási hóvihar volt, törölték a járatot, nem utazhattam. Nem baj, nyugtattam magam, a Jóisten sem akarja, hogy menjek. David Foster, a darab amerikai rendezője azonban üzent, hogy számol velem a második körben. Közben egy tízméteres vitorlással elmentem hajózni. Elindultunk a barátommal Barcelonából, aztán Korzika, Róma, Nápoly, majd le Szicüiáig. Hatméteres hullámok a nyűt tengeren, járatni kellett a motort, hogy azzal is fixáljuk a hajót. Nyolcas szélben, tízes átfújások közepette vitorláztunk, amin a harcedzettek is elcsodálkoznak. Útközben kaptam a hívást, hogy menjek Tokióba, a második válogatásra. És ment, miért is ne ment volna?! Előbb Kanazawába mentem a Gipsy Trióval, onnan meg Tokióba. Hat napom volt, azt mondtam, mindent bele! Beköltöztem egy tokiói karaoke bár negyven boxa közül az egyikbe, ugyanis mind olyan, mint egy ministúdió, rendeltem ételt, italt, és magamra csuktam az ajtót. Kérdezték, hány fő lesz? Mondom, egy. És hány órára? Öt! Egyedül, öt órára, néztek csodálkozva. Vittem a kis hangfalaimat, a szállodában már átkopogtak, hogy hagyjam abba. Ott még vékonyabbak a falak, mint nálunk. A karaoke bárban viszont részegen is lehet üvöltözni, le van hangszigetelve, hiszen oda társaságok járnak. Öt nap alatt minden rekordot megdöntöttem. Tanultam a szöveget, énekeltem. Öt nap, huszonöt óra. Bementem a meghallgatásra a Broadway-rende- zőhöz, én voltam az egyetlen nem japán, és elénekeltem az édes travesztita dalát a Rocky Horror Pictures Showból. Szuper, lelkendezett a rendező, miközben mindenki fetrengett a röhögéstől. Nekem ez az egyik parádés szerepem, imádom nagyon. Akkor kaptam észbe, amikor befejeztem a dalt. Basszus! Életemben először sikerült saját magamat lemosni a színpadról. Ezt hogyan értsem? Egy ilyen dal után halál komolyan előadni egy másik dalt, lehetetlen. Szerencsére az is jól sikerült. Jött a rendezőasszisztens, hogy másnapra tanuljak meg másik három dalt, japánul. Délután két óra volt, és a kezembe nyomták Collins számait. Holnap tizenkettőkor várunk szeretettel, mondták. Na, ezzel nem számoltam! A karaoke bárban eltöltött huszonöt óra után még mindig nincs vége? Mehetek újra tanulni? Magamba ros- kadtam, de nagyon. Ez már nem fog menni, gondoltam. Japánul, korrepetitor nélkül, kottából! A japán kiejtésemet hallották, hiszen a három dal közül az egyiket japánul adtam elő, most pedig mind a hármat japánul kérik?! Taxi, karaoke bár, az angol felvéteűe rápasszintottam a japán szöveget, és másnap délben újra ott álltam a rendező előtt. Megcsináltam. Várom, hogy értesítsenek. Honnan ez az erő, kitartás, elszántság, amivel le tud küzdeni minden akadályt? Műiéi nehezebb feladat elé állítanak, annál inkább győzni akarok. Kulturálisan pedig nyitott vagyok. A cigány zenészekkel például a szenvedély köt össze, amit ki tudok élni zenélés közben. Ók a dzsesszt és a klasz- szikus cigányzene keverékét hozzák, én meg a színházat, a rockot, a musicalt teszem hozzá. Japán is új színeket hoz ki belőlem. Lobogva megy előre az önmaga által kijelölt úton. Ezen is elgondolkodtam már. A kijelölt úton. Olyan ez is, mint a vitorlázás. A saját magad által gerjesztett szél nem biztos, hogy arra visz, amerre úgy hiszed, hogy menned kellene. Sokan azért boldogtalanok, mert lobogó vitorlával próbálnak árral szemben hajózni. Az én terveim nem mindig úgy és nem pontosan azon az úton valósulnak meg, ahogy előzőleg elgondoltam, de a végeredmény akkor is engem igazol. S mindezek után merre fordítja a vitorláját? Kiállításom lesz Tokióban és Hirosimában, rendezni fogok Németországban és koncertezni Ausztriában. Kreatívan akarom kitölteni az időt.
