Új Szó, 2014. augusztus (67. évfolyam, 176-200. szám)
2014-08-13 / 186. szám, szerda
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. AUGUSZTUS 13. Horgász 7 Nem is annyira az agyafúrt csalikészítés, sokkal inkább a helyismeret a fontos a pontyozásnál A szemen ütött ponty esete Szinte bőrponty, csak egy sor pikkelye volt (A szerző felvételei) Minden horgászban ott motoszkál a vágy, hogy legalább egyszer kapitális halat fogjon. Hogy érezze a semmihez sem fogható izgalmat, amikor a hal ki akarja tépni a kezéből a botot, s csak húz és húz, és nem lehet megállítani. KÖVESD1 KÁROLY Már egy hónapja nem voltam kedvenc tavamon, így türelmetlenül csusSzanok le a meredek parton a vízhez, s egy rövid szemrevételezés után gyors mozdulatokkal, az évek alatt szerzett rutinnal percek alatt összerakom a szokásos szereléket. Több megtépés és néhány sikeresen kifárasztott 7-8 kilós hal ereje megtanított rá, hogy ne cifrázzam a dolgot, s lehetőleg se élőké, se más ne gyengítse a szereléket. A harmincas zsinórra cémaütköző kerül, utána gyöngy, majd karabiner (ebbe akasztom a könnyű, önsúlyos wagler úszót), utána megint gyöngy és lezárásként ismét cérnaütköző. Felkötöm a négyes füles horgot, tőle öt centire jelzőólmot csippentek a zsinórra, s már csalizok is. Két szem mézes kukoricával kezdek. Csak ezután veszem jobban szemügyre a vizet, látok-e pörsenéseket, buborékokat a közelben. Reggel lévén, egymást érik a pontytúrások, így nem válogatok, hanem a vízre hajló bokor csücskéhez, attól tíz centire pottyantom az úszót. Azonnal beáll, és hetykén kandikál a piros bóbitája. Ezután pár félmaréknyi mézes repül az úszó köré, nem túl koncentráltan, hadd keresgéljenek a halak. Természetesen a nagyobbakra számítok, amelyek a bedőlt fa ágai közt és a bokrok alatt lapulnak. Ezért nem használok soha etetéshez apróbb magvakat, pláne darált mixeket. Ezek csak arra jók, hogy odacsalják a környék összes kárászát, keszegét. Igaz, így nincs tízpercenként kapás, de ha egyszer lemerül a bóbita, biztosan termetes hal indul a horoggal. Hát most nem soká kellett vámom. Alig negyedóra múlva komótosan elmerül az úszó, s a bevágás után azonnal kávába görbül a bot. A hal pedig - hogyan másképp? - tüstént beront a bedőlt fa ágai közé. Rövid tusakodás után panaszos cset- tenés, és vége a dalnak. Na, ez jól kezdődik, füstölgők. De hát meddig lehet még durvítani a szereléket? Használjak negyvenes zsinórt? Fonottat? Dióverő, kemény botot? Azzal csak a ponty száját tépem rongyosra, arról nem szólva, hogy egész nap kapásom se lenne. A három librás szurfbot a harmincas zsinórral pont megfelel. Ám néha ez is gyengének bizonyul. Elnézem a vízbe dőlt fa felmeredő, karvastagságú gallyait, és alig hiszek a szememnek: meg- meglendülnek, odalent bökdösi valami a fát. Vagy nagy pontyok tépdesik a kagylót, vagy harcsa üti fordulás közben. Ki tudja, milyen dráma zajlik odalent, alig egy méternyire a part alatt. Valahányszor ezt látom, mindig megdöbbenek, micsoda erejű halak élnek itt. A következő bedobás három szem ánizsos kukoricával következik. Egyébként szülte mindegy, mit rakok a horogra, friss csemegét, mézeset, ánizso- sat, pálinkásat, fokhagymásat, ha eszik a ponty, mindre van kapás. Ami műidig arról győz meg, hogy nem az agyafúrt csalikészítés, hanem a helyismeret a fontosabb. Délig még kicserdítek egy jó kilós kárászt, amit azonnal visszaengedek, majd falatozok kicsit, merthogy délidő van. Tapasztaltam, hogy itt dél körül vannak étvágyuknál a halak is, bármekkora hőség legyen. Aztán, ahogy múlik az idő, hezitálni kezdek, talán át kéne menni az öböl túloldalára, a bokorsor mellé. Ott némileg könnyebb a terep, csak a bokrok közé tud befutni a hal. Az igazán nagyok azonban itt tanyáznak, ahol még a háromlábú széket sincs hová felállítanom, olyan szűk és meredek a part. Mégis pakolok, átmegyek a falatnyi betonmólóra. Kényelmesebb ott, mint itt kapaszkodni, s ott a lomb alatt komfortosabb is a pecázás. Innen ejtem be a szereléket a bokrok elé. Fél egy körül gyanús pörsök jelennek meg az úszó mellett, majd közvetlenül az úszó alól pattognak a felszínre a kis buborékok. Gyorsul a pulzusom. Aztán elmerül a bóbita, és mire betörtök, már a zsinór is indul. Azonnal érzem, nagy súlyba ütök, de a csontkeményre húzott fék nem engedi a halat beugrani a bokrok közé. Sikerül megtartanom, s amikor elindul a nyílt víz felé, már tudom, ez nagy állat lesz. Azonnal lazítok a féken, ujjam a dobra tartva igyekszem fékezni. Kevés sikerrel. Zíu-zííí, sír az orsó, a hal pedig borzasztó erővel húz befelé. Elmegy vagy negyven méterre, mire megfordítom. Gyorsan orsózok, fel-fel- emelve a botot, a fék továbbra is laza, ha megint elindulna, ne szakíthasson. El is indul, jókora kört megtesz odabent, s ekkor már sejtem a súlyából, hogy kapitális lesz a koma. Vagy húsz percbe telik, müe először sikerül a móló elé erőltetnem, megpróbálom emelni, hogy legalább sejtésem legyen, kivel van dolgom. Többedik fordulás közben felcsattan egy kéttenyémyi sárga farok! Nem vagyok izgulós, jópár nagyobb pontyot kifárasztottam már ezzel a szerelékkel, de ekkorát még nem. Heves szívveréssel gondolok arra, vajon elég zsinórt vágtam-e le a szakítás után? Nincs-e sérült része a szüonnak? Meg tudom-e tartani, miközben hol a balra, hol a jobbra levő akadok felé húz? Ott tapicskolok a négyzetméternyi placcon, hol a bal szélén tartom a jobbra törő halat, hol fordítva. A hosszú bot azonban borzasztóan rugalmas, karikába hajolva szívja a nagy ponty erejét. Egyre kisebb területen forgolódik, kavaija a burványokat, azt hihetném, elkészült az erejével, amikor jókora lendülettel ismét kitör, és lehúz vagy húsz métert a pengő zsinórból, miközben ráng a bot a kezemben, és muzsikál az orsó. Aztán még egyszer, és még egyszer kitör. Fél óra is eltelik, mire hátranyúlok a mentőért. Újabb gond: belefér-e? Elég kicsi a szákom, összerakható, ez fér el a hátizsákban. Nevetségesen kicsinek tűnik ehhez a behe- móthoz. Mikor végre megpipál- tatom, megpróbálom alátolni a merítőt. A feje már bent van, már a törzse is, a farka még lelóg, de tartom az hányt, tolom a nyelet, majd magamhoz rántom. Benne van egészen. Lecsapom a peca- botot, és összemarkolom a merítő hálóját. Szorongva emelem a nagyhalat, félő, hogy leszakad az egész háló. Szerencsére kibírja, kicsusszantom a pontyot a mólóra. Az igazi döbbenet most következik: a horog nem a szájában van, hanem a szeme mellett! Bal szeme fölött ütötte át a bőrt, annál fogva fárasztottam ki teljesen. Valószínűleg a bevágáskor, amikor a hal fejre állva szippantotta fel a csalit, kicsúszott a horog a szájából, és ott akadt meg. Akkora, mint egy malac, vág belém, pláne, hogy tükörponty, ezek valahogy mindig kövérebbek a pikkelyeseknél. Mindegy, tő- vagy tükrös, fő, hogy nagy ponty. Felcipelem a partra, lefektetem a fűre, és lemérem: 83 centi, ami a táblázat szerint olyan 13 kilósnak felel meg (a digitális mérlegem vacakol). Sajnos, fényképezőgép sincs nálam, se ember a közelemben, aki lefotózhatna vele, nem tolhatom oda a halat a lencse elé, mint teszik a „menők”, hogy óriásnak látsszék. Marad a mobiltelefon. Lekattintom párszor, és sietve lebotorkálok a mólóra, ölemben a hallal letérdelek, és kockáztatva, hogy magam is fejjel előre bebucskázok, belecsusszantom a vízbe. Hatalmas farkcsapással képen fröcsköl. Talán bosszúból, talán örömében, hogy szabadulhat. Jó érzés tölt el. Egy darabig csak üldögélek, emésztem az élményt, miközben elnézem a fél asztallapnyi burványt a fa mellett; az az a hely, ahová nem lehet bedobni, persze, hogy ott rajcsúroznak a legnagyobbak. Istenem, mekkora jószágok vannak itt! Délután még elcsípek egy hatkilósat, ez bezzeg azonnal bemasírozott az akadok közé, jó kis huzavona után sikerült kiimádkozni onnan. Szép nap volt a mai, s még sok szép napot kínál a nyár... Görbüljön a bot! Amióta a törvény drákói szigorral sújt le az orv- horgászokra és a szabályokat be nem tartó pecásokra, kissé megváltozott a helyzet a vizeink partján. Gondolhatnánk, és remélnénk. Tudjuk azonban, hogy minden törvény annyit ér, ameny- nyit be tudnak belőle tartatni. Olykor megmosolyogni való híreket olvashatunk a szigorú rendőrökről. A megbüntetett apukáról, aki hétéves kisfiát tanította pecázni valami csatomaparton. Rajtaütöttek, és bevitték, a megszeppent gyerekkel együtt. Akárcsak azt az osztrákot, aki egy malackai járásbeli tavon a megengedett két bot helyett hárommal pecázott. Nyilván azt hitte, annyival szabad, sok országban ugyanis megengedett a három bottal való bojlizás. Egy aranyosmaróti horgászra azért csaptak le két éve a rendőrök, mert júniusban éjjel fél egykor be volt dobva a szereléke, amikor éjféltől hajnali négyig tilos horgászni. Lehet, hogy elszunnyadt a boldogtalan, és a szereléket bent hagyva az új napot is elfelejtette bejegyezni a horgásznaplóba. Két év börtönbüntetéssel sújthatják. A legszebb hír két évvel ezelőtti, amikor egy 17 éves fiút vittek be a rendőrök, aki házi készítésű bottal horgászott a Hemádon. A feketén pecázó fiatalnál egy vörösszámyú keszeget találtak, amivel tetemes, közel másfél eurós kárt okozott a helyi horgászszervezetnek. Ha bebizonyosodik a bűnössége, két év szabadságvesztés lehet a jutalma, olvashattuk a sajtóban. Eközben az internetes blogok és honlapok kínálatában rémtörténeteket olvashatunk a mindenre elszánt, a halőröket fegyverrel fenyegető, sőt, fegyvert használó,„hob- bijukat” hivatásszerűen űző rabsicokról. Érdekes módon a napi sajtóban elvétve sem olvasható olyan hír, amely arról számolna be, hogy villanyozó brigáddal, vendéglőket hallal ellátó bandákkal számolna le a rendőrség. Úgy látszik, a törvény őrei ezen a téren is a kis halakat zaklatják, a nagyokat, az igazi kártevőket futni hagyják. Vagy meg sem próbálják elfogni, rossz nyelvek szerint segédkezet is nyújtva nekik. kövi A Horgász melléklet legközelebb 2014, szeptember 10-én jelenik meg. Ötleteiket, beszámolóikat a horgasz@ujszo.com címen oszthatják meg velünk. Alig fért bele a mentőbe A HÓNAP TIPPJE a hal szájában. Sosem tudnánk például süllőt, csukát fogni, ha a csalihalba belebújtatnánk a horgot, hiszen bevágáskor - bármily mélyre nyelte a hal - a csalival együtt kihúznánk a szájából. A horog hegye tehát mindig legyen kint, ha meg akaijuk akasztani a halat. A lényeg inkább azon van, hogy időben jöjjön a bevágás, mielőtt a hal észrevenné, hogy szúr a kaja. (- kk -) Kint legyen-e a horog hegye? Sok horgásznak okoz dilemmát, hogy elbújtassa-e a csaliban a horgot, vagy kint legyen annak a hegye? Sokan hiszik azt, hogy a horoghegy riasztja a halat, és ízleléskor, ha megérzi a jelenlétét, otthagyja a csalit. Gyermekkoromban kínosan ügyeltünk rá, hogy a horog vége véletlenül se kandikáljon ki sem a pontyoknak szánt tésztából, kukoricából, sem a paducoknak bevetett gilisztából, a domolykóknak csalizott cserebogárból. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, és a halakról szerzett ismereteink jócskán bővültek. Ma már tudjuk, hogy a halat nem igen zavaija a kis méretű idegen test, amely a bekapott falattal együtt a szájába kerül. Ha zavarná, sosem tudnánk fogni például egy szem kukoricára pontyot, hiszen az a horog öblébe van tűzve, és szinte az egész horog szabadon marad. Két-három szem kukoricánál más a helyzet, azok szinte befedik a horgot. A gilisztát például nehéz úgy feltűzni, hogy teljesen felhúzzuk a horog szárára és hegyére. Vagyis megtehetjük, de az ilyen gimyó abszolút mozdulatlanul fog heverni, és nem kelti fel a halak érdeklődését. A halat sokkal inkább zavaija, ha a csali nem természetes, és súlya, állaga, formája valami miatt zavaró. Ha például a fenéken elszórt kukoricaszemek közt olyat talál, amelynek háromszor akkora a súlya, mint a többinek (mert abban van a horog). A horog elsődleges funkciója a jó akadás, tehát úgy kell csaliznunk, hogy bevágáskor a horog hegye megakadjon Hatkilós tőponty
