Új Szó, 2014. július (67. évfolyam, 150-175. szám)
2014-07-16 / 162. szám, szerda
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. JÚLIUS 16. Horgász 15 Bárkiből lehet harcsahorgász, csak türelem és sok megfigyelés kell hozzá A harcsa, a titokzatos ragadozó A titokzatos, bujkáló életmódot élő harcsát (lesőharcsa, szürkeharcsa) legendák övezik. Sokan szinte reménytelennek tartják a megfogását, ezért nem is próbálkoznak vele. Pedig ez is, mint annyi minden az életben és a horgászatban, tévhit. KÖVESD1 KÁROLY Aki nyitott szemmel jár, és ismeri a vizeket, s főleg a vízben élő halak szokásait, életterét, valószínűleg igazat ad nekem, hogy harcsát fogni nem nehéz. Itt természetesen nem a kapitális, ötvenkilós vagy annál nagyobb példányokra gondolok, hiszen azokat valóban nehéz „kinyomozni”, még nehezebb partra keríteni, pláne partról horgászva, de a kisebb és az átlagos súlyú bajszik elég könnyen megkereshetők. Folyóvízen természetesen könyebb a helyzet, hiszen a bedőlt fák, tuskók, feltörő burványok jelezte medertörések, egyszóval sok-sok jel elárulja, hol tanyázhat ez a titokzatos hal. Nagy előszeretettel tartózkodik például vízmosások, nagy fűzfák víz alatti gyökérzete közt, fenéken fekvő tuskók takarásában, tavakban pedig a tuskók, csökök alatt vagy a nádasban, hínármezők szövevényében. Az első szerelem Első harcsámat a bodaki ágvizekben fogtam, úgyszólván véletlenül. Egész nap a pontyokat etettük, vagy a záráson kizuhogó, oxigéndús vízben pergettünk. Estére alaposan elfáradtunk. Mielőtt elnyúltunk a nyugszé- kekben, és jótékony álomba szenderültünk volna, csak úgy, próba szerencse alapon, bedobtam egy fenekező szereléket az öböl örvénylő vizébe, a fák vízben álló gyökereinek közelébe. A nagy egyes horogra jobb híján egy termetes sügért tűztem, a botot felraktam a nem túl magas ágasra, a bot spiccére pedig egy csengőt csippentettem, és lazítottam a nyeletőféken. (Mint kiderült, nem eléggé.) Éjfél után éktelen csörömpölésre riadtam fel: a bot, kiugorva az ágasból, éppen elindult a betonon a víz felé. Egy ugrással kézbe kaptam, és bevágás helyett szinte csak rátartottam az iramodó halra. Fogalmam sem volt, mit akasztottam, hiszen sötét volt, mint egy búboskemence belsejében, de a húzás erejéből azonnal sejtettem, hogy harcsa lesz a tettes. Talán az álmosság tette, vagy mert először fogtam szürkeharcsát, nem sokat teketóriáztam vele, hanem keményen tartva igyekeztem a parthoz húzni. Mai eszemmel nyilván óvatosabban fárasztottam volna, de akkor szerencsém volt, az erőszakos bánásmódnak köszönhetően esélye sem volt bemenekülni a gyökerek közé. Pedig mindent elkövetett, hogy szabaduljon, verte a zsinórt, paskolta a vizet, s időnként - a fejlámpa valahol a cuccok közt hevert - azt sem tudtam, hol kavar éppen. Tíz perc múlva a barátom megszá- kolta a mintegy nyolckilós jószágot. Úgy álltunk fölötte, mint aki csodát lát. Nem túlzás, az első harcsa megfogása leírhatadan élmény. Aztán persze különbözővizeken, más-más módszerrel fogtam néhány bajszit, de az elsőt, akárcsak az első szerelmet, sosem lehet elfelejteni. Folyóvízen, partról Parti horgász lévén, a harcsákra is a partról használható módszerekkel horgászom. Vagyis folyóvízen többnyire fenekez- ve, tavon peEz már megrecsegtette a féket Egy helyen laktak, a bokorsor alatt dig úszózva. De mindkét víznél partközeiben. Aranyszabálynak tartom ugyanis, hogy a harcsa kikilátogat a part közelébe, akár fényes nappal is. Különösen esőzés után, amikpr a zavaros vízben a kishalak tétován bóklásznak, és az esővíz rovarokat, gilisztákat sodor a vízbe. A többnyire persze általánosságban mondható, hiszen egyik kedvenc módszeremet, a „pottyantóst” a harcsák keresésére is előszeretettel alkalmazom. Hogy ez a módszer rájuk is alkalmas, véletlenül jöttem rá, a Kis-Dunán. Egy hosszú langóba ejtegettem a nagy esőgi- lisztás horgot, amelyet hagytam sodortatni a vízzel, egészen egy jókora bedőlt fáig. Igaz, ráment néhány horgom a „kísérletre”, de hát aranyszabály, hogy a halat ott kell keresni, ahol menedéke, búvóhelye és elesége van. Be-besodródott hát a horog a fa ágai közé, ahonnan csodaszép mámákat (azokat sem a mederből!), dévérkeszegeket, olykor domolykókat navigáltam ki. Persze akadt köztük egy-egy erőszakosabb is, amikor bizony csettent a huszonötös zsinór. Egyszer csak brutális erővel találkoztam, és a szakítás után majd' orrba vert a botom. Na, ez valami nagyon komoly hal lehetett, gondoltam, s természetesen ugyanoda sodortattam a gimyót. Az eset ötkilós harcsával végződött. Vagyis dehogyis végződött, hiszen aznap féltucatnyi akadt a horgomra, olyan kettő és hat kiló közötti példányok. Ment is vissza valamennyi, lévén tilalmi időszak. Más alkalommal ugyanezen a vízen egy abszolút jellegtelen, egyenes part mentén kaptam ki egy termetes bajszit. Nem tudom, müyen megérzés súgta, (A szerző felvételei) hogy arra kell bóklásznia. Talán a mohos part, a lejjebb meredező tuskó? Az ilyen sejtések olykor megmagyarázhatatianok. De ez is egy tapasztalat volt, amely a későbbiekben sokat segített a harcsák keresésében. Halastavon Tavaly rákaptam a pontyozásra. A fogási naplómban szinte más sem szerepelt, mint 3 és 8 kiló közötti potykák, amelyeket egy bedőlt fa és bokorsor alól fogtam. Egy tó esetében azonban gyakran érhetik meglepetések az embert. Fényes nappal felbuzduló buboréksor árulta el, hogy harcsa rabolt ki a bokrok alól. Meg is csíptem egy nem túl nagy példányt, lehetett vagy háromkilós. Természetesen visszaengedtem. Nem egészen önzetlenül, hanem, hogy nőjön nagyobbra. Most már tudom, hol lakik, várok egy-két évet, és megpróbálkozom vele újra. Persze időközben fogtam ugyanott pár kölyökharcsát, Félelmetes harcsaszáj ami arról árulkodik, hogy több nagybajszú is bujkál itt, amelyek hála istennek szaporodnak. Mondanom sem kell, hogy ez - remélhetőleg - az én titkom, egyébként sem látok ebben a horogszaggató dzsumbujban soha más horgászt. Halastavon egyébként aranyszabály, hogy ha harcsázni szeretnénk, vagy ki kell tapasztalnunk (éjjeli rablások, buboréksorok a felszínen, dupla örvények), vagy meg kell érdeklődnünk a helybéliektől, lakik-e egyáltalán ez a ragadozó az adott vízben. Több ilyen helyet jegyeztem meg az elmúlt pár évben, amelyekről tudom, hogy harcsát rejtenek. Néhány alaptétel Természetesen sok könyvet lehetne teleími a harcsahorgászat rejtelmeivel és izgalmaival, e rövid írás csak a kedvcsinálás kedvéért született. Egy tévhitet azonban nem árt eloszlatni: a harcsa, bár rejtőzködő hal, nem csak éjjel aktív. Természetesen nem szereti a verőfényt, de fákkal övezett, árnyas folyóvízen nem bujkál állandóan. Éjjel pedig nem a mély vízben kell keresnünk, hanem a part mentén, ahová kijön táplálkozni. Erről különösen a pergetőhorgászok tudnak mesélni. A legjobb har- csázó idő a vihar előtti fülledt meleg, az esti és a hajnali órák. Kifejezetten rossz a teliholdas éjszaka. Ami egyáltalán nem Titokzatos életet él elhanyagolható: ha tudatosan horgászunk harcsára, ne finomkodjunk a szerelékkel. Csalinak természetesen legjobb a kishal, de megfelel az esőgiliszta- vagy nadálycsokor, esetleg a lótetű, a többit ízlés szerint lehet variálni. Ha sikerült horogra csalnunk ebből a csodálatos halból, kíméletesen bánjunk vele. Számomra nincs visszataszítóbb látvány, mint a vérben fürdő, vágóhoroggal összevagdosott hal (kivéve a kapitális példányokat). A megvágózott halat bizony nem engedik vissza a vízbe. A kisebbeket szákolhat- juk, a nagyobbacskák esetében elég egy kesztyű, csuklóra csavart rongydarab, és nyugodtan megmarkolhatjuk az alsó ajkát. Minap megmosolyogtam egy cikket, ahol arról írt a szerző, hogy egy 6-8 kilós harcsa képes a horgász kezét kicsavarni. Talán az ilyen túlzások is hozzájárultak ahhoz, hogy sokan szinte kiváltságos horgászoknak tartják a harcsázókat. A HÓNAP TIPPJE Mire jó a nyeletőfékes orsó? Több horgász kérdi, mi az előnye a nyeletőfékkel ellátott orsónak. Egyáltalán, mi a funkciója? A válasz elég egyszerűnek tűnik. Az orsók Többsége vagy első- vagy hátsó fékkel készül, ízlés és szokás dolga, ki melyiket részesíti előnyben. Az első- fékes orsók javára szól, hogy azok nagyobb féklamellákkal rendelkeznek, magyarán erősebb a fékjük. A hátsófék viszont , jobban kézre áll”, ráadásul a magára valamit is adó gyártók azokat is letapadásmentes, jó fékekkel készítik. A nyeletőfékes orsóknak két, egymástól független fékrendszerük van. Az egyik (általában első) úgy működik, mint bármely más, hagyományos orsó fékje, de ezenfelül az orsó hátulján egy nyeletőfékkel is el vannak látva. Ennek lényege, hogy a fő féket a fárasztáshoz szükséges erősségre állítjuk, míg a nyelető beállításával egészen kis ellenállást biztosítunk, ami a kapás, nyeletés során bizonyul hasznosnak. A nyeletőfék segítségével a hal gyanútlanul, szabadon viheti a zsinórt, ráadásul a nyeletőfék kerregő hangja is figyelmezteti a horgászt a kapásra. Amikor kézbe kapjuk a botot, és be akarunk vágni a halnak, vagy kikapcsoljuk a nyeletőféket egy mozdulattal, vagy tekerünk egyet a hajtókaron, s az automatikusan átvált az „alapból” beállított fékre. Legegyszerűbb a hajtókarral végzett mozdulatot a bot kézbe vevésével egy időben megtenni, így nem veszítünk egy másodpercet sem a bevágással. A fentiekből talán kiderül, hogy a nyeletőfékes orsót elsősorban nagy pontyok, erős halak horgászatánál alkalmazzuk, de kiválóan szolgálnak bennünket a rablóhalak horgászatánál is, hiszen pl. egy- egy harcsakapás során nem kell attól tartanunk, hogy vízbe repül a botunk. (- kk -) Görbüljön a bot! Alaposan benne járunk a szezonban, és végre a pergetőhorgászok mm is kiélhetik a mániájukat. Rág a süllő, a csuka, harsogva rabol a balin, éjjel pedig a harcsa settenkedik áldozata után. Paradicsomi állapotok, gondolhatnánk. Hanem mostanában az jár az eszemben, hová tűntek a csukák? Ezek a pompás ragadozók valaha szinte minden vízben ott lapultak, manapság azonban alig hallani csukarablást. Az összes vízen erre panaszkodnak a horgászok. A nagy, kapitális példányok zöme a horgász- és halastavakból kerül a rekordlistákra, alig-alig találkozni nagy csukákkal, amelyeket folyóvízen fogtak volna. Mintha a természetes környezet nem kedvezne nekik. Megcsappanásuknak több oka lehet: egyrészt az ívóhelyek fogyása (mederrendezés), másrészt a ragadozók - bármily furcsán hangzik - nehezebben élik meg a felnőtté válás folyamatát. A legnyomósabb ok talán mégis az, hogy míg pontyot, keszeget csak telepítenek az élő vizekbe is, a ragadozókkal mindenki mostohán bánik. Pedig a csuka megérdemelné a törődést, már csak azért is, mert egyfajta orvosa a természetnek, hiszen elsősorban a sérült, élet- képtelen halakra csap le, tehát kiszelektálja a vízből a beteg halat. De talán a kormoránok mérhetetlen halpusztítása is szerepet játszhat, hiszen ezek a bélpoklo- sok kizabálják vizeinkből a kiló alatti paducot, mámát, süllőt, keszeget. Vagyis mindent. A természet pedig önmagát szabályozza: a kevés táplálékhoz kevés ragadozót „termel” ki. Ezért, ha horgunkra akad egy-egy szebb csukesz, küzdjük le a mohóságunkat, és adjunk esélyt ennek a gyönyörű halnak, hogy megmaradjon, és ne csappanjon tovább az állománya. Ha lehetősége van rá, inkább szaporodjon, és vigyázzon a vizek egyensúlyára. Tehát görbüljön a bot, a csukák alatt is, de mielőtt automatikusan a szákba tennénk, jusson eszünkbe, hogy egyre kevesebb van belőlük. kövi A Horgász melléklet legközelebb 2014. augusztus 13-án jelenik meg. Ötleteiket, beszámolóikat a horgasz@ujszo.com címen oszthatják meg velünk.
