Új Szó, 2014. július (67. évfolyam, 150-175. szám)

2014-07-12 / 159. szám, szombat

Kék-fehér ölelés

K

ékkel a fehér, fehérrel a kék. Tunézia építészetében ez a két szín párosul - egyféleképpen. Fehérek a falak, a gömbölyű kupolák, kékek az ajtók, az ablakok, a rácsok, a különböző (díszítőelemek, de kék mintázatukkal fokozzák a szépet, az eleganciát a homlokzatokat és a patkó alakú boltíveket ékesítő csempék is.

. Európai szemnek, Görögország után, nem olyan szokadan a látvány. Ám szokadanul egyszerű a kép, s éppen ezért szokadanul méltóságteli. Tunézia a tökéletes formák, a befelé nyíló terek, a zárt udvarok országa. Tunézia az arab világ nyugati kapuja. Fekvéséből és nyitottságából eredően furcsa kettősség fogadja az ide látogatót. Ha nagyvárosban jár, például Monastirban vagy Mahdiában, Nabeulban, olyan érzése támad, mintha el sem hagyta volna a jó öreg kontinenst. Mintha Európa valamelyik mediterrán országában járna. De amint túllép a város határán, és elindul délre, a napégette falvak, települések irányába, rögtön az a benyomása támad, hogy a berberek világába vezet az útja, ahol a fennmaradt hagyományok határozzák meg a mindennapi életet, sőt még a hely arculatát is.

Vidéken kevesebb a fehérre meszelt ház, a hegyvonulatok vagy a sivatag, a homokdűnék közelsége más színvilágot diktál. A kőből vagy agyagtéglából épült lakóhelyek között még gyakori látvány, hogy műanyag kannában szamarak cipelik a vizet, és csak a mecset vagy a tengerparti világítótorony fehérje töri meg a vörösesbarna egyeduralmát. A Matmata térségben található - nem pusztán turisztikai látványosságként szolgáló - barlanglakások is több mint négyszáz éve ugyanazt a kombinációt kínálják Hvül a sziklák naptól bámuló sárgája, belül a hófehérre meszelt falak Tévedés ne essék: Tunézia nem a barlanglakásairól híres. Az ország lakosságának jelentős része hagyományos házakban él. Azok pedig az iszlám építészet elvei alapján épültek. Vagyis: a szobák, a különböző helyiségek inkább befelé, egy belső udvarra néznek. Az utcafrontra pár ksebb ablak teknt csupán (természetesen kék zsalugáterrel), hogy mindannak, ami bent történik, ne legyen se szem-, se fultanúja. Tunéziában az otthon: magánterület. Idegent, főleg európait ritkán hív vendégségbe a család, ha mégis,

az már jelent valamit. Az előtt kevesebb lesz a titkuk, betekntést engednek mindennapi életükbe, befogadja, s visszavárja az egész család, netán hosszú távon számolnak vele. A vendégszeretet pedig csodáka képes. Egy Mahdia melletti halászfaluban megéltem azt is: a döngölt homokpadló alól, nem sokkal éjfél előtt a család minden tagja a két kezével ásta k, majd rakta elém a hűtött dinnyét és az uborkát, de még a datolya és a pisztácia is onnan került elő, természetesen úgy tárolva, hogy egyetlen homokszem sem került a számba. A nagyobb házakban paddal szegélyezett folyosó is van, amely egészen az udvarig fűt. Persze úgy, hogy az idegen, főleg, ha férfi, ne lásson bele a házban élő nők tevékenységébe.

Másképpen gondolkodnak a nyugati építészet hívei. Ok úgy terveztetnek házat, hogy a küátás ne az udvarra, hanem kfelé nyíljon. Ki a világra, északa vagy délre, keletre vagy nyugatra. Megfordultam jómódú, előkelő tunéziaiak házában, sőt palotákban is. A látvány lenyűgözött. A giccs mint olyan ismeretlen fogalom náluk. Még a pompa is finom stílusérzékől árulkodott. A lámpák, a falikárpitok, a szőnyegek, a fából faragott, míves munka jegyeit magukon viselő ládák, az oszlopfők, a csempedíszítések, a kerámiatárgyak tökéletes összhangja olyan hangulatot teremt, ami valóságos balzsama a szépet szomjazó európai léleknek Másutt a teljes dísztelenség fogott meg, a meztelenre vetkőztetett falak. Tuniszban az art deco, Ain Drahamban, a franciák egykori pihenőhelyén a sehol másutt nem látható piros cserepes háztetők, Tabarkában a lila fútóvirágoktól pompázó romantikus udvarok

Tunéziában már a kapuk, a bejáratok, a kopogtatók is árulkodók. Elég egy röpke pillantást vetni az ajtóra, s már az alapján pontos elképzelésünk lehet arról, hogy k lakik odabent. Hogy boltíves mennyezetű fürdőt vagy egyszerű tisztálkodó helyet rejtenek a falak. Hogy az udvar szegletében ott van-e az imaszőnyeg? Hogy a kovácsoltvas ablakácsok mögött mit jelenthet immár szabadon élni és szabadon gondolkodni a 2010-es jázminos forradalom óta? Mert ott, ahol szegénység van, a vallás szerepe mindig erősebb, mint másutt. Még akkor is, ha az afrikai, az arab, a mediterrán és az európai kultúra határai egyre inkább összemosódnak.

Szabó G. László