Új Szó, 2014. július (67. évfolyam, 150-175. szám)
2014-07-12 / 159. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. JÚLIUS 12. Szalon 9 Ha a zsidók politikai disszimilációja bekövetkezett is, az állam iránti lojalitásuk nem volt összeegyeztethetetlen a magyar kultúrához tartozással A dél-szlovákiai zsidóság Trianontól Auschwitzig Tomáš Radil Auschwitzi fiúk című könyvét elolvasva nem csupán a ho- lokausztról - és ezen keresztül az emberi lélek mélységeiről - lehet elgondolkodni, hanem a nemzeti identitásról is. Radil, aki az első bécsi döntést követően még Weiss Tamásként élt Párkányban, azt írja egy helyen, az akkori, 13 és fél éves önmagát idézve: mindannak hatására, amit 1938 után magyar állampolgárrá válva átélt, nem akar többé magyar lenni. SIMON ATTILA Nagyjából Radil könyvével egy időben akadt meg a szemem azon a memorandumon, amelyet 1946-ban pozsonyi magyar zsidók fogalmaztak meg, akik a Szlovákiában átéltek hatására mondták ki, hogy magyarok akarnak lenni, s csatolják Pozsonyt Magyarországhoz. Két egymással ellentétes vélemény, mégis mindkettő hiteles. Hogy is van, volt akkor a felvidéki zsidók identitásával? Minek is érezték ők magukat Auschwitz előtt: magyarnak, zsidónak, szlováknak vagy csehszlováknak? Jelen írás ugyan nem fogja megválaszolni ezt a kérdést, ám néhány adalékkal kíván szolgálni ahhoz, hogy jobban át- érezzük azt a helyzetet, amelyet a kettős szorításban kifejezéssel lehetne leírni. Az itt élő zsidók ugyanis kettős szorításban voltak, hiszen abban a versenyben, amelyet a huszadik század első felében a Felvidék (nem csak) statisztikai uralmáért a csehszlovák és a magyar nacionalizmus folytatott, az izraeliták mindig fontos tényezőnek számítottak. Mindkét félnek szüksége volt rájuk, saját fölényét bizonyítandó, ugyanakkor mind a szlovák, mind a magyar nacionalizmus ki akarta őket zárni saját nemzeti közösségéből. Magyar zsidók Az 1918-20-as államfordulat következtében mintegy 350 ezer izraelita került a frissen megalakult Csehszlovák Köztársaságba, akik között identitásukban, vallásosságukban, nyelvhasználatukban is jelentős különbségek mutatkoztak. Míg a csehországi zsidóság jelentős mértékben asszimilálódott a cseh és német közeghez, addig a Kárpátalján élők nagy része a hagyományos ortodox, esetleg haszid életmód híveként elutasította az asszimilációt. Az a 136 ezer izraelita, aki ebből a mai Szlovákia területén élt, szintén sokszínű közösséget alkotott, ám ők alapvetően mégis „magyar zsidók” voltak. Abban az értelemben minden bizonnyal, hogy az 1910-es népszámlálás idején 78%-uk magyar anyanyelvűnek mondta magát, s ez nem csupán a magyar nyelv használatát jelentette, de azt is, hogy a magyar kultúra részének is tekintették magukat. Annak megértésében, hogy miért volt a felvidéki (és magyarországi) zsidók között ilyen magas a magukat magyarnak vallók aránya, a Karády Viktor által asszimilációs társadalmi szerződésnek nevezett folyamat segíthet bennünket. Ennek lényege egyfajta íratlan egyezség a dualizmus kori magyar elit és a magyarországi zsidóság között, amelynek értelmében a zsidók magyarrá válásukért cserébe (amely része volt az ország elmagyarosítására irányuló folyamatnak) aktív részesei lehettek a gazdasági fejlődésnek. Az egyezség 1918-ig kiválóan működött, hiszen a leggyorsabban asszimilálódó népcsoport épp a zsidóság volt, és korábbról hozott mobilitásuknak köszönhetően ők voltak a legnagyobb nyertesei is annak a gazdasági fejlődésnek, amely a kiegyezés utáni Magyar Királyságot jellemezte. Sőt túl is teljesítettek, hiszen a nemzetiségi vidékeken nemcsak elmagyaro- sodtak, hanem a szlovákok, a románok egyenesen magyarosító tényezőként tekintettek rájuk. E magyarrá vált, de zsidóságát is megtartó közösség érzéseit fejezik ki hitelesen Kom- lós Aladár sorai: „... dupla bőrünk van: üsd előttünk a magyart és fáj... Üsd a zsidót és még jobban fáj. Mi duplán tudunk fájni.” (Komlós Aladár: Zsidók válaszúton. Eperjes, 1921.) Statisztikai számháború Csehszlovákia megalakulásával a felvidéki zsidók más kö- rülményekközé kerültek, hiszen az első köztársaságban sem a törvényalkotás, sem a közbeszéd szintjén nem volt antiszemitizmus, nem volt tetten érhető egyetlen releváns párt programjában sem. Azt azonban több kutató, köztük Kovács Éva is jelzi, hogy a szlovák közélet mégsem volt mentes a zsidóel- lenességtől. A Monarchia összeomlása után a csehszlovák államiság első hetei a Felvidék szlovák régióiban heves zsidóellenes lázongásokkal kezdődtek. S bár ezek a fosztogatásba torkolló megmozdulások kezdetben ösztönösek voltak, később egyenesen Vavro Šrobár szlovák teljhatalmú miniszter hivatalából kaptak ösztönzést. De említhetnénk azt a szlovák gazdasági programot is a harmincas évekből, amelyet többek között a legbefolyásosabb szlovák politikus, Milan Hodža támogatott, s amelynek lényegét épp a zsidók tervszerű kiszorítása jelentette a szlovák „gazdasági térből”. Vagyis: ha 1918 és 1938 között Szlovákiában nyűt antiszemitizmus nem is volt tapasztalható, a keresztény társadalom mégsem tekintett barátságosan a zsidókra. Sőt, meglehetős ellenérzésekkel viseltetett irántuk, amelyre a szlovák társadalom erős katolicizmusa és anti- judaizmusa korántsem ad elegendő magyarázatot. Itt jön ugyanis a képbe a zsidókérdés nacionális mozzanata. Az a közismert tény, hogy a szlovák társadalom, a szlovák elit, de még a cseh is (hiszen Masaryk is azt a tanácsot adta a szlovák papoknak, hogy legyenek zsidóellenesek) magyarként és magyarosítóként tekintett a felvidéki zsidóságra. Ennélfogva ugyanolyan bizalmatlan volt velük, mint a magyarokkal szemben, miközben a magyarság bázisának meggyengítését épp a zsidóság „átcsábítása” által látta kivitelezhetőnek. Ezt a célt szolgálta, hogy a népszámlálásokkor bevezették a zsidó nemzetiség kategóriáját, amelytől Csehországban a németek, Szlovákiában a magyarok statisztikai számának csökkenését remélték. Reményeik valóra is váltak, hiszen 1930-ban már csak a Szlovákiában élő izraeliták 16%-a mondta magát magyar nemzetiségűnek, miközben minden második izraelita zsidó, minden harmadik pedig csehszlovák nemzetiségűnek vallotta magát. S hogy ennek mi volt a gyakorlati jelentősége, azt sok más település mellett Kassa esete is jelzi, ahol 1930-ban a hivatalos adatok szerint úgy csökkent 20% alá a magyarság aránya (s vesztek el ezzel annak közösségi nyelvi jogai), hogy az utcán többségben voltak a magyar anyanyelvűek. Persze ez nem csak az izraelitákon múlott, hiszen a magyar anyanyelvű keresztény lakosság körében is tömegesen voltak olyanok, akik üyen vagy olyan okokból csehszlováknak vallották magukat. Az első bécsi döntés idején mintegy 42-45 ezerre volt tehető a Magyarországhoz csatolt területeken élő izraeliták száma. Az ő esetükben szinte teljes egészében magyar nyelvű és érzelmű zsidóságról beszélhetünk, akik nagyobb számban Kassán (11 500 fő), Dunaszer- dahelyen (2700) Érsekújvárott (2500), Komáromban (1800), Losoncon 1800) éltek. Kettős szorításban Bár a fenti közösségek sokfélék voltak, s nehéz velük kapcsolatban általánosítani, annyi elmondható, hogy a dél-szlovákiai zsidóság nagy része, értékelve a csehszlovák köztársaság előnyeit, lojális volt az államhoz. Ennek a lojalitásnak volt a kifejezése az, hogy a népszámlálások idején magyar anyanyelve ellenére többségükben zsidó vagy csehszlovák nemzetiségűnek mondták magukat. Dunaszerdahelyen, ahol megközelítőleg a lakosság felét tették ki az izraeliták (ezért is nevezték a várost Kis Palesztinának), 1930-ban hivatalosan csupán a lakosság 47%-a volt magyar, noha az egy-két beköltözött cseh hivatalnok és szlovák telepes kivételével mindenki magyarul beszélt a városban. Kassán, mint már jeleztük, hasonló volt a helyzet, ott ugyanekkor már csak az izraelita val- lásúak 8%-a vallotta magát magyarnak. Érdekes, de korántsem ilyen egyértelmű képet mutatatnak a parlamenti választások eredményei. A dunaszerdahelyi zsidók ugyanis - s ezzel ismét csak a toleráns állami politika iránti lojalitásukat fejezték ki - nagy többségükben a csehszlovák kormánypártok szavazói voltak. Kassán viszont már megoszlottak az izraelita szavazatok, s a baloldali pártokra (köztük a magyar szociáldemokráciára) leadott szavazatok mellett jelentős számban szavaztak az izraeliták a Magyar Nemzeti Pártra is. Sőt nemcsak szavaztak, hanem az MNP szervezeti struktúrájában is fontos szerepet töltöttek be. Megint más képet mutat a zsidóság kulturális viselkedése, hiszen pótolhatatlan szerepet töltöttek be a felvidéki magyar művelődés fenntartásban: magyar újságot járattak, magyar színházakat támogattak, gyerekeiket magyar nyelvű iskolákba íratták, magyarul beszéltek. Mindezt a szlovák sajtó gyakran fel is rótta nekik. Különösen a harmincas években jelentek meg sűrűn olyan írások, amelyek a felvidéki zsidóságot továbbra is a magyar eszmék hordozójaként bélyegezték meg. Mindebből látni, hogy ha a felvidéki zsidóság politikai disszimilációja (eltávolodása a magyarságtól) bekövetkezett is, az nem járt együtt a kulturális disszimilációval, s az állam iránti lojalitásuk összeegyeztethető volt a magyar kultúrához tartozással. Még akkor is, ha eme kettősség miatt mindkét nacionalizmus részéről heves támadások érték őket. Budapest szerint elhagyták a magyarságot, Pozsony szerint viszont továbbra is annak szolgálatában álltak, így mindkét oldal szemében árulók voltak. Ebből a kettős szorításból egyeseknek a zsidó nacionalizmus, mások számára a kommunista internacionalizmus jelentett menekülést. Nem csoda, hogy mind a cionista, mind a kommunista szervezetek rendkívül népszerűek voltak Dél- Szlovákiában, főleg az itteni városokban. Útavagonokig Az első bécsi döntés igazi törést jelentett a dél-szlovákiai zsidók számára. Arról, hogy mennyire álltak a határrevízió mellé, máig (értelmetlen) viták folynak. 1938 nyarán még magyar oldalról érték őket a vádak, hogy minden erejükkel támogat- ják Csehszlovákiát, és jelentős anyagi eszközökkel járulnak hozzá az állam védelmi lépéseihez. Néhány héttel később vi- szontmára szlovák lapok verték félre a harangokat, hogy egy esedeges népszavazás során a zsidók majd Magyarországhoz akarnak csatlakozni, ezért őket nem szabad hagyni szavazni. Az biztos, hogy a felvidéki zsidóság a Trianon utáni években nem kis (és tegyük hozzá, jogos) ellenérzéssel nézte mindazt, ami Magyarországon történik: az egyetemeken bevezetett numerus clausust, az antiszemita közbeszédet, a közigazgatás zsidóellenes lépéseit. Ezért többségük nem várta a határváltozást. 1938-ban azonban már Szlovákiában is egyre gyakrabban találkoztak nyűt zsidóellenesség- gel, s az egypárti diktatúra felé haladó Tiso-rezsim egyáltalán nem volt szimpatikus számukra. Nem csoda, hogy a bécsi döntés előestéjén a pozsonyi zsidók egy csoportja már Magyarország mellett tüntetett. A Horthy-rendszerrel való találkozást mindazonáltal nem kis szorongással várták, s hogy nem alaptalanul, azt már a visszacsatolás első napjaiban bekövetkezett incidensek igazolták. A bevonuló honvédség és szabadcsapatokútját ugyanis Dél-Szlovákia-szerte zsidó boltok betört kirakatai, szóban vagy fizikailag is bántalmazott zsidók sorai jelölték. Egy olyan országba kerültek vissza, ahol akkor már érvényben volt az első zsidótörvény, s ahol a visszacsatolást levezénylő miniszter- elnök, Imrédy Béla már a második zsidótörvényen gondolkodott. Bár a zsidóellenességet kezdetben elsősorban az ún. anyások (azaz az anyaországiak) képviselték, a helyiek közül is sokan gyorsan átvették. Például az Egyesült Magyar Párt, amelynek az 1939 januárjában elfogadott új programja több ponton a szélsőjobboldal követeléseit tartalmazta - közte zsidóellenes elemeket is igaz, kissé finomabb szavakba csomagolva. Jaross, Füssy, Szent- Ivány és mások, akik húsz éven keresztül egy olyan párt élén álltak, amelyben szép számmal voltak zsidók, egymással versengve igyekeztek elhitetni a közvéleménnyel, hogy a zsidó- ellenes lépésekre szükség van, mert a felvidéki zsidók az előző húsz évben „elhagyták a süllyedő hajót”, elárulták a magyarügyet. S ha voltak is olyan felvidéki képviselők, mint a felsőházi tag Szüllő Géza vagy az „aranyszájú kéméndi plébános”, Porubszky Géza, akik nem álltak be a hiénák kórusába, a felvidéki magyar politika ösz- szességében siralmas bizonyítványt állított ki saját magáról. A végeredmény ismert. Noha húsz éven keresztül eltérő viszonyok között éltek, a visszacsatolt területek zsidóságának a sorsa ugyanazt lett, mint az anyaországi zsidóságé. Persze ugyanaz lett volna akkor is, ha nincs bécsi döntés, igaz, akkor már két évvel korábban eléri őket a holokauszt. Ha a zsidókérdés és a soa szemszögéből nézzük, akkor mi, magyarok és szlovákok nem sokban különbözünk egymástól. A holokausztért való felelősségünkben biztosan nem. A szerző történész A Fórum Kisebbségkutató Intézet által szervezett, Holokauszt a mai Dél-Szlovákia területén című konferencián elhangzott előadás nem szöveghű átirata. A konferencia valamennyi előadása megnézhető és meghallgatható a Fórum honlapján: http://fbruminst.sk. Kis Palesztina tárgyi emlékei. A Csallóközi Múzeumban, Dunaszerdahelyen szeptember 20-ig tekinthető meg a holokauszt 70. évfordulója alkalmából rendezett emlékkiállítás. (Somogyi Tibor felvétele)
