Új Szó, 2014. június (67. évfolyam, 125-149. szám)
2014-06-28 / 148. szám, szombat
8 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2014. JÚNIUS 28. www.ujszo.com Ján Koleník: „Túlzás nélkül állíthatom: akkora hatással, mint Robert Wilson, színházi vonalon az elmúlt tíz év alatt senki nem volt rám..." Ősztől újra Prágában forgat, keveset lesz itthon Tizedik évadját zárja a Nemzetiben, eltiporha- tatlan negatív figura a Panelházi történetek című szlovák teleregény- ben, pozitív hős az Első köztársaság című cseh televíziós sorozatban. Korosztálya kétségkívül legnépszerűbb színésze, aki megfontolt döntésekkel építi pályáját. SZABÓ G. LÁSZLÓ Ján Koleník most egy nemzetközi színházi produkció, a Robert Wilson rendezte 1914 egyik szereplője. Saját megítélése szerint, ha szakmailag nem lett volna olyan telített az elmúlt tíz éve, be sem kerül e hármas összefogásban, cseh, szlovák és magyar koprodukcióban létrejött színháztörténeti előadásba. A májusi bemutató óta nyilván többször is eltöprengett már azon: mivel gazdagítja színészetét a Robert Wilson- nal eltöltött nyolc hét? Robert Wilson a világ egyik legizgalmasabb rendezőegyénisége. Túlzás nélkül állíthatom: akkora hatással, mint ő, színházi vonalon eddig senki nem volt rám. S ezt nem azért mondom, mivel egészen egyedi a stílusa, a forma- és látványvilága, hanem mert számomra az ő színháza az igazi színház. Még csak hasonló munkában sem volt részem soha. Az első, ami lenyűgözött nála: az ő színpadán minden egyszerre történik. Nála nincs semmiféle elkülönülés, hogy előbb a díszlettervezővel, pár nap múlva a fénydizájnerrel, majd a koreográfussal, a jelmez- tervezővel, vagy tőlük függetlenül a dramaturggal dolgozik. Nem. Mindenki ott ül mellette, a színész pedig végig a gondolataiba láthat, hiszen előtte, vele együtt történik meg minden. Úgy válik részesévé egy alkotói folyamatnak, hogy azt adja hozzá magából, amire a rendezőnek szüksége van belőle. Vagyis a lényével, az adottságaival inspirálja őt. A színészből indul ki, előtte építkezik, előtte festi meg a képet, keveri ki a színeket. Hatalmas agya van Wil- sonnak. Milliméterre pontosan tudja, mit akar. Nekem mindig az hiányzik, hogy nem látok a rendező gondolataiba. Hogy ő már mindent előre megbeszélt a közveden munkatársaival, a színészeit viszont nem avatja be az elképzeléseibe, csak viszi, húzza, rángatja őket magával. Wilsonnál az első perctől fogva azt éreztem, hogy a legapróbb részletekbe is be vagyok avatva. Hogy nem én vagyok a születő produkció utolsó eleme, hanem kezdettől fogva figyel rám, számol velem. Mi kellett ahhoz, hogy bekerüljön az 1914 csapatába? Roman Polák, a Szlovák Nemzeti Színház prózai társulatának az igazgatója kérdezett meg tavaly, hogy: „Jön egy vüághírű amerikai rendező Prágába, nem akarsz dolgozni vele?” Nem, vágtam rá kapásból. Járom a magam jól kitaposott, biztonságos útját, bár nem tudom, hova vezet, és most lépjek le róla, a végén pedig majd nem kellek neki?! Nem az ismeretlentől való félelem szólalt meg bennem, hanem egyszerűen elutasító voltam, úgy éreztem, nem kell ez nekem. De aztán jött egy másik felkérés, az Első köztársaságba. Egy új cseh tévésorozat, amely hosszú hónapokra kiszakít a pozsonyi életemből. És elkezdtem kalkulálni. Mi lenne, ha a kettő párhuzamosan fúrna egymás mellett, hiszen ez is Prága, az is Prága. Ha belevágok az egyikbe, akkor jöhet a másik is. Elmentem Wilsonhoz a válogatásra, s amint hazaértem, rögtön megnéztem a dolgait a neten, hiszen addig csak főiskolai tanagyagként ismertem őt, és majd elájultam, mert akkor döbbentem rá, hogy ki ő. Kapcsolt az agyam. Brutális hatással volt rám. Azonnal hívtam a többieket, mert négyen voltunk a válogatáson, négy színész Pozsonyból, a Nemzetiből. Volt, aki élőben is látta már az előadásait külföldön, másvalaki a zenészeit ismerte, de mindenki lelkesen beszélt róla. S aztán megtudtam, hogy négyünk közül engem választott. Milyen volt a válogatás? Milyen helyzetek elé állította Wilson? Semmire nem voltunk felkészülve, hiszen nem tudtuk, mire lesz kíváncsi. El sem gondolkoztam azon, hogy mit fog kérni tőlünk. Mellesleg óriási a különbség aközött, amit tíz éve csinálok, s amilyen az ő színháza. A miénk a lélektani realizmuson alapszik, az övé pedig a formán, a stüizáltságon. Kíváncsi volt az énekhangomra, zavaromban azonban ugyanazt a dalocskát adtam elő, amit a kollégáim. Hirtelen nem jutott eszembe semmi. Aztán a Švejkbôl olvastunk részleteket. Tőlem azt kérte, előbb úgy olvassak, mintha hároméves gyerek lennék, aztán meg úgy, mint egy hatvanéves nő. Hirtelen nem is tudtam, hogy fogjam meg a figurát. Lélekben vagy külső eszközökkel. A harmadik kérése az volt, hogy egy méteres távolságot fél óra alatt tegyek meg. A végén közölte velünk: ő nem elsősorban színészi kvalitások alapján választ magának színészeket, hanem hogy milyen típusra van szüksége az adott darabhoz. Vagyis ahhoz a mozaikhoz, amelyet ki fog rakni. Tehát kell neki magas, vékony, alacsony, köpcös, mély és magas hangú... bennem a domináns típust látta meg, Radúz Máchában a fiúsabb karaktert, Vladimír Javorskýban a pesszimistát, Václav Postráneckýben az optimistát. A próbaidőszakot hogyan élte meg? Nem érte csalódás, kiábrándulás? Én táncos voltam, még mielőtt bejutottam volna a színművészetire. A testtartás, a megjelenés Wilsonnál is nagyon fontos. Ezzel indított. A test kifejező erejével. Azok a kollégáim, akik már dolgoztak vele, figyelmeztettek, hogy többórás várakozásban is gyakran lesz részem, amíg ő beállít és bevüágít egy-egy jelenetet. Emiatt nem izgultam. A feszültség a táncban is ott van. Lépéskombinációkat, mozdulatsorokat, irányvonalakat kell megjegyezni ott is. Az első próbákon csak improvizáltunk. Zenére kellett átvonulni a színen. Ahogy én akartam. Mivel szemérmes alkat vagyok, egy pillanatra meg is rettentem. Akarom én ezt egyáltalán? Mutogassam, mit tudok kifejezni a járásommal, csak úgy szabadon produkáljam magam, és reménykedjek, hogy közben beletalálok a stílusába? Fél évem volt arra, hogy eldöntsem, maradok a produkcióban vagy nem. Tele voltam kétséggel, nem vettem biztosra, hogy ott a helyem. Ha nem szeretem, amit csinálok, azt látni lehet a végeredményen. A próbák első fázisában, ami egyfajta workshop volt tavaly szeptemberben, kétnaponta változott a hozzáállásom. Az egyik nap kedvet éreztem az egészhez, másnap ott akartam hagyni. Vagy az járt a fejemben, hogy kiszállok a produkcióból, vagy az, hogy mégiscsak jó lenne folytatni. Azon a napon, amikor a próbateremből a színpadra mentünk, és Wilson elkezdett világítani, egyszer csak ráéreztem, mi készül, és annak rendje és módja szerint beszippantott a munka. S ezután jött az a bizonyos fél év szünet, ami után nehéz, megerőltető, tizenkét órás próbák következtek. Amíg a folytatásra vártam, egyáltalán nem foglalkoztam az anyaggal. A hátsó ajtót azonban, ha csak egy résnyire is, nyitva hagytam. De az első nap után már nem érdekelt a menekülési útvonal. Élveztem, ahogy beállított, bevilágított egy jelenetet, ahogy konkrét feladat elé áhított, és elkezdett foglalkozni velünk. Én szeretek megfelelni a rendező elvárásainak. Szívesen teljesítem a kérését, ha izgat a feladat. És itt izgatott. Nagyon. Még akkor is, ha Wilsonnál kevés a lélektani munka, helyette teret enged a fantáziának, hogy teljes értékű figurát hozhass létre. Egy nemzetközi csapat tagjaként. Engem nagyon inspirál az ilyen alkotói folyamat. Látom a különbségeket, amelyeket másoknál tapasztaltam meg, de nem definiálom őket. Wüsonnál mindenki máshonnan jött, mégis mindenkit egyformán mozgatott. Hetven-nyolcvan éves kollégáimat ugyanúgy facsarta, mint engem, aki tízéves tapasztalattal játszottam velük. Hozzáteszem: rengeteg felesleges tehertől megszabadultam, amit az elmúlt tíz év alatt magamra vettem. Első szerepét, az Antonius és Kleopátra Éroszát Eszenyi Enikőtől kapta a pozsonyi Nemzetiben. Most vele játszik az 1914-ben. Egyenrangú partnerei egymásnak. Amikor Enikő kiválasztott Érosz szerepére, a pályám legelején álltam. Főiskolás voltam. Senki nem ismert. A bemutató után fél belépőjegyet kaptam a Nemzeti társulatába. Robert Wüsonnál egészen más helyzet várt rám. Csapatmunka. Boldogság. Pedig megizzasztott bennünket rendesen. Harminchárom évesen startolt egy egészen új helyzetben: miközben Wilsonnál próbált a prágai Nemzetiben, hetente egyszer az Első köztársaság főszerepében láthatták a nézők a Cseh Televízióban. A véletlen műve, hogy ez a két dolog találkozott. Ahhoz viszont, hogy találkozhasson, ki kellett lépnie egy jól futó szlovák tévésorozatból, a Panelházi történetekből. Ahol már összeszorított fogakkal játszottam. Már nem tudtam, hogyan tovább. Nem láttam az irányt. Az évek során ugyanis már mindent megmutattam a figurából. Örömmel játszottam, de a sorozat íróitól már nem várhattam új helyzeteket. Közben megtaláltak más ajánlatok is más tévécsatornáktól, ám mint később kiderült, mindig jól döntöttem, amikor maradtam. Most viszont, hogy Prágába hívtak, jeleztem, hogy ez az a pillanat, amikor ki kell lépnem a sorozatból, aztán majd eldöntjük, hogyan tovább. Éppen elég volt hazajárni amiatt az öt darab miatt, amelyben játszom a Nemzetiben, Pozsonyban. A forgatás után jönnöm kellett haza. A Panelházi történetekkel le keüett állnom. De most, hogy megvolt az 1914 prágai bemutatója, és három hónap szabadom van, ismét visszaálltam a sorozatba. Július végéig jó néhány részt felveszünk, aztán megyek viszsza Prágába, az Első köztársaság második évadjának felvételeire, majd nyugat-európai turnéra indulunk az 1914-gyel. A cseh tévésorozat első évadja huszonkét részből állt. A második sem lesz rövidebb. A nézők nagyon megszerették. Pozsonyban a biztosat hagytam magam mögött, Prágában a bizonytalanba ugrottam bele. Más ország, új szerep, és ha végig szorgalmas maradok, csiszolni tudom az angolnyelv-tudásom. Pozsonyban, a Nemzetiben lesz új szerepe? Lesz. Nem bontottam szerződést. Megtehettem volna. Prága új inspirációt jelent számomra, Pozsonyban, a Nemzetiben fiatal rendezők dolgoznak. Bár velük most kihagytam egy évadot, remélem, nem estem ki a látókörükből. Wilson is a kényelemből, a megállapodottságból rángatott ki. Felrázott. Jól jött a változás. Az Első köztársaságban pozitív hős vagyok. Egy katona, akinek divatszalonja van Prágában. Különleges párosítás. Egy szlovák kolléganőm ajánlott be a stábnak. Hallotta, müyen típust keresnek, és egyből rám gondolt. Szólt, hogy ő ismer egy Uyen színészt Pozsonyban. Hogy játszott velem a Panelházi történetekben. Felhívtak, próbafelvételt készítettek velem, és enyém lett a szerep. Első vüág- háború, Franciaország, beáll a fiú a légióba. Miután hazajön, érvényesülni akar, méghozzá a lehető leggyorsabban, elkezdi hát egyengetni a karrieijét. Művészi ambíciói vannak, szépen rajzol, érezhető rajta a francia hatás, imponáló számára a francia divat. Női ruhákat tervez, szabásmintákkal van elfoglalva, imádja a megrendelőit. Júliustól áprilisig forgatok Prágában, ami kimerítő ugyan, de boldogan veszek részt a munkában. A várostól, a hétköznapi élettől teljesen el vagyok zárva, még hétvégeken is forgatok, nincs időm semmi másra. Szerencsére nincs olyan érzésem, hogy lemaradok valamiről. Nekem szükségem van az újra, a másra, aztán ha végzek Prágában, jövök vissza Pozsonyba. Új emberekkel amúgy is szívesen ismerkedem. A Panelházi történetekben megint a régi leszek, csak új szereplőkkel hoznak kapcsolatba. Kivel szeret a legjobban játszani? Most mindegy, hogy kamera előtt vagy színpadon. Diana Mórovával. Azt nagyon sajnálom, hogy a Panelházi történetekben csak párszor találkoztunk a lépcsőházban. Diana olyan színésznő, aki szárnyakat ad a partnerének. Ján Koleník pedig gondolatban továbbra is ott ül ifjúsága színhelyén, valahol Besztercebányán a víz mellett, és elmé- lyülten tanulmányozza a vadkacsák családi életét? Igen, ott ülök, és nagyon jól érzem magam. A hivatásom szépségét természetesen nem ott keresem. Besztercebányán önmagámmal töltök sok időt, amire másutt nem nagyon van lehetőségem.
