Új Szó, 2014. június (67. évfolyam, 125-149. szám)
2014-06-23 / 143. szám, hétfő
4 Vélemény És háttér ÚJ SZÓ 2014. JÚNIUS 23. www.ujszo.com KOMMENTAR Új politikai kultúra MOLNÁR NORBERT Egy hete új köztársasági elnöke van Szlovákiának. Az már most látszik, hogy más lesz, mint elődje. Hogy jobb, az is biztos, de ebből a szempontból nincs nehéz dolga, hiszen a léc elég alacsonyan volt. Sőt, nincs is léc. Andrej Kiska azt is világossá tette, hogy sokkal aktívabb lesz, mint elődje, akinek nevét gyorsan felejtsük el. Kiska nem menekül az újságírói kérdések elől, határozott véleményeket fogalmaz meg, vannak témái, és tényleg valamiféle hatalmi egyensúlyt próbál megteremteni az ország vezetésében. S azzal, hogy kekeckedés és fölösleges időhúzás nélkül már aláírt néhány törvényt, amit a Fi- co által irányított többség fogadott el, azt is bizonyította, hogy partner lesz és nem kerékkötő, csak akkor szól, ha kell, de akkor hangosan. Kérdés, persze, hogy a silány tíz év után elég-e egy intelligens hangnak feltétlen bizalmat szavazni, s nem kell-e megvárni a száz napot - amit egyébként ő maga is kért. De akiknek túlzottak az elvárásaik, azoknak egy nap, ezer nap, tök mindegy. És akiknek nincsenek, azoknak is. Egyet azonban mindenki érzékelhet: a Grassalkovich-pa- lotába az új elnökkel új politikai kultúra is költözött. Már ez se semmi. Új politikai kultúrát ígért a jobboldal feltörekvő sztárja, Ra- doslav Procházka is. Pártot sző, új arcokat dob be, a régiekkel visszaadatja mandátumukat. Már amelyikkel sikerül. Ó maga már lemondott parlamenti mandátumáról, a Híd listáján parlamentbe került Andrej Hrnčiar pedig rövidesen megteszi. De valahogy nem akaródzik neki, ami érthető. Melyik politikus válik meg csak úgy önszántából a képviselőségtől, ha a továbbiakban is politizálni szándékozik? Csak aki szimbolikus politizálással akarja felhívni magára a figyelmet. Nem véletlen, hogy Miroslav Beblavýnak, a Sieť harmadik, mandátummal bíró képviselőjének esze ágában sincs otthagyni a parlamentet. Ő továbbra is „dolgozni szeretne”. Procházka pedig ideológiát is sző Beblavý döntéséhez: rá szükség van a parlamentben, mert fontos munkát végez. Ha folytatná a mondatot, akkor az valahogy úgy nézne ki, hogy őrá és Hrnčiarra nincs szükség, mert ők nem végeznek fontos munkát. Ők mehetnek a parlamentből. A jobboldalnak és a jobboldali választónak sok mindenre szüksége van manapság, csak szimbolikus politizálásra nem. Tele a padlás pozícióban lévő, semmit sem tevő, csak koszorúzó és pofázó, a népnek tetszelgő, de gyakorlati szempontból értékelhetetlen döntéseket hozó politikusokkal. Egy hosszú hajnalon lehet hozni hibás döntést, de ahhoz ragaszkodni és ideológiát szőni hozzá, egyben megteremteni a kivételt is, már ostobaság. A praktikákat figyelve félő, hogy a rossz kezdethez hasonló lesz a folytatás is. így Lipšic után egy újabb jobboldali üdvöske veszik el a politika rengetegében. Ajobboldali választónak Kiska a jó hír, nem Procházka. Arra nincs idő, hogy tíz évet várjon bárki is Kiskára, úgyhogy gyorsan találni kell valakit, aki kivezeti a polgári oldalt a zsákutcából. De ne tessék itt blöffölni, a választó már nem hajlandó elfogadni, hogy a legerősebb jobboldali párt élén egy Figeľ álljon, s rövidesen átlát Procházka hálóján is. Civilizációnk egyik alapja, hogy a sokszor értelmetlennek tűnő életet is védi A Taigetosz és Európa Egy hibás fordítás miatt úgy tudjuk, hogy Spártá- ban a testi fogyatékos vagy koraszülött gyermeket a vének tanácsának döntése nyomán bedobták a Tai- getosz nevű szakadékba. LOVÁSZ ATTILA Valójában ha a phülé vénei megengedték az apának, hogy gyermekét nem keli felnevelnie, kivitte a csecsemőt a Taigetosz szakadék szélén lévő Apothetai sziklára, és a gyermek kapott egy esélyt. És a gyermektelen házaspárok is - elvihették és felnevelhették a csecsemőt, még ha a szigorú spártai kritériumok szerint gyöngének és életképtelennek minősült is. Tehát a szigorú és általunk kegyetlennek tartott Spárta sem ölte meg a gyengébbeket, bár ha a csecsemőt nem vitte el senki, valóban meghalt. Csehországi történet, sok tanulsággal számunkra is. A népjóléti tárca tudományos tanácsának tagja - azért se írom le a nevét - jogász létére azt javasolná, hogy az életképtelen, testi vagy szellemi fogyatékkal született gyermeket az orvos döntése alapján „el lehessen altatni” - szép eufemizmus a gyilkosságra. Nem kell farizeuskodni, valljuk be, hányszor gondoltunk arra, hogy egy-egy fogyatékos gyermeknek, szüleinek, nem lenne-e jobb, ha a gyermek nem élne? S valljuk be azt is, szép számmal akadnak olyanok, akik elképzelhetőnek tartanák, hogy egy-egy etnikum vagy szociális csoport sokadik gyermekének is jobb lenne, ha nem élne. Komoly etikai vitákat gerjeszt az eutanázia kérdése, nem szűnő elvi viták tárgya a magzatelhajtás - s most meg arról értekezik egy komoly szerv önmagát komolynak gondoló szakképzett tagja, hogy a már megszületett gyermekek életéről való „szakmai” döntésben is vita tárgya lehet. Hát nem lehet. Nem azért, mert megvalósíthatatlan, s nem is azért, mert most mi itt a galamblelkű filo- zopterek szerepét vállaljuk. Az élet - minden élet - védelme a MI CIVILIZÁCIÓNK alapja. Persze, az erősek és egészségesek társadalma eldöntheti, hogy az elvet megváltoztatja és mesterséges szelektálást szorgalmaz. De az már nem a mi kultúránk és nem a mi civilizációnk lesz. Annak, hogy a mi civilizációnk a sokszor értelmetlennek tűnő (tűnő, de nem az) életet is védi, van erkölcsi, vallási alapja - Európa kultúrájának egyik legerősebb bástyája a szeretet vallása, a kereszténység; mindegy, annak melyik formája. De a sokszor érthetetlen védő, óvó civilizációs magatartásnak igenis vannak racionális okai is. Frázisként emlegetik, hipotetikusan miként szavaztak a magzatelhajtásra orvostanhallgatók a magzati alkohol szindróma miatt, s tanáruk gratulált nekik: hölgyeim és uraim, most ölték meg Beethovent. A világ egyik legjobb dzsesszzongoristája törpe és púpos, Roosevelt tolószékben élte le élete nagy részét, de az egyetlen amerikai elnök, akinek háromszor adatott meg a mandátum. A vak Andrea Bocel- li dalain milliók könnyeznek, és nézzenek csak körül a környezetükben, hány fogyatékos ember alkot értékeket a közösségnek, embertársainak. Az európai kultúra az életminőség javulása során ért el oda, hogy már nem csak a Maslow-piramis első fokán, a biológiai igények szintjén vagyunk, hogy életünk minőségéért most már nem csak a vadászni, halászni, földet művelni képesek tehetnek valamit. A cseh tanácsadó - aki, reméljük, ma már nem az - az európai civilizációt kérdőjelezte meg szavaival, s még jó, hogy a Ta- igetoszt nem említette. Még abban sem lett volna igaza.- Áz ügyvéd csak elveszi a pénzed. Az orvos elveszi és még meg is öl! (Peter Gossónyi rajza) Teherán arab világhoz való viszonyát az határozza meg, hogy az Amerika-párti kényurak uralma nem lesz tartós, ezért pártolja az iszlamistákat Iránnak és az USA-nak nagy szüksége lenne egymásra, de egyik se vallja be MTl-HÁTTÉR Az USA-nak változtatnia kellene külpolitikáján, mert Irak destabilizálódása miatt a régió békéjének helyreállítása már elképzelhetetlen Irán nélkül - mutatott rá a Foreign Policy című amerikai folyóirat. Jimmy Carter amerikai elnököt sokan kigúnyolták, amikor 1977 szilveszterén a Mohammed Reza Pahlavi sahnak mondott pohárköszöntőjében a „stabilitás szigetének” nevezte Iránt a világ égjük legnyugtalanabb térségében. Az ország két évvel később teljes káoszba süllyedt a 2500 éves királyságot megdöntő iszlám forradalom kitörése nyomán. Ma úgy tűnik, Carter nem tévedett, csupán megelőzte korát. Az Iraki és Levantei Iszlám Állam (ILIÁ) nevű terrorcsoport támadásai miatt Irakot a szétesés fenyegeti, a szomszédos Szíria három éve lángokban áll, Pakisztánból lassan bukott állam lesz, Afganisztánban ismét befolyást szereztek a tálibok, míg a régióban vezető szerepre törő Szaúd-Arábia energiáit a trónutódlási válság köti le. Ebben a környezetben Irán valóban a stabilitás szigetének tűnik. Bár az USA és Irán viszonyát bő három évtizede geopolitikai ellenségeskedés jellemzi, közös érdekük a közel-keleti stabilitás. Washington ezt már nem tudja biztosítani a hagyományos szövetségesein, a Perzsa-öböl menti államokon keresztül, amelyek szunnita dzsihadistákat pénzelnek. Amerika nem akarja a hosszú iraki és afganisztáni beavatkozás után újra a térségben lekötni energiáit, hiszen külpolitikája homlokterébe már Kelet- Ázsia került. A hét elején felmerült az amerikai-iráni együttműködés lehetősége, megvalósulása azonban bizonytalan a felek hezitálása és ellentmondásos nyilatkozatai miatt. Washington egyelőre nem tud megbarátkozni az Irán felé fordulás gondolatával, ahogy látszólag Teherán se bír szakítani azzal, hogy az USA-hoz való ellenséges viszonyulása regionális pozícióját erősíti. Irán évek óta próbálja megtörni a régióban az amerikai hegemóniát azzal, hogy iszlamista csoportokat, támogat, a libanoni Hezbollahot és a palesztin Hamászt. Teheránnak az arab világhoz való viszonyát 1979 óta az a feltevés határozza meg, hogy az Amerika-párti kényurak uralma úgyse lesz tartós, ezért Irán hosszú távú biztonságát az előbb-utóbb hatalomra kerülő iszlamista mozgalmak pártolásával lehet szavatolni. Teherán azzal érvel, hogy a védjegyének számító politikai iszlám és az Iz- rael-ellenes retorika egyesítő erővel bír és áthidalja az arabperzsa, illetve szunnita-síita ellentéteket. Ám ez eddig nem bi- zonyult gjümölcsözőnek: az arab tavasz nyomán előretört iszlamista szerveződések sokkal inkább a szaúdi, illetve más öböl menti pénzügyi támogatóikhoz hűségesek, semmint az ideológiai szövetségesüknek mondott Iránhoz. Iráni tisztségviselők is elismerik, hogy országuk nem túl népszerű a Közel-Keleten. Teherán most jobb partnerre találna a washingtoni vezetésben, mint gondolná. És bármennyire irtózik is az USA az elnyomó síita nacionalizmustól, Barack Obama elnök tisztában van vele, hogy hazája számára nem az a fajta iszlám jelenti a fenyegetést, amely az ellenségnek hívott Iránból ered, hanem az, amelyet korábbi szövetségese, Szaúd-Arábia is szponzorál. Persze az is érthető, hogy Irán habozik. A teheráni vezetés 2001-ben katonai, hírszerzési és politikai támogatást nyújtott Washingtonnak a tálibok eltávolítását célzó hadjárat során. De amint nem volt rá szükség, Bush az iszlám köztársaságot is megnevezte a gonosz tengelyéről mondott beszédében. Washington innentől kezdve már nem volt érdekelt a Teheránnal való kapcsolat megújításában, aminek azóta is issza a levét. Az afganisztáni és az iraki káosz is elkerülhető lett volna, ha az USA elismeri Irán stabilizáló szerepét a régióban. Teherán 2003-ban felajánlotta, hogy segít Irak stabilizálásában, ám a Bush-kor- mány nem reagált. Irán viszont annak fizetheti meg az árát, ha továbbra is ragaszkodik a stratégiai viszonyok idejétmúlt értelmezéséhez. Fő célja, hogy stabilizáló erőként ismerjék el, de ez olyan szerep, amelyet nem játszhat úgy, hogy továbbra is szembeszegül Washingtonnal. Ha konstruktív szereplőként jelenne meg az iraki konfliktusban, akkor azt észrevenné a világ. A kérdés, hogy Teheránban megvan-e a bátorság a váltáshoz, s ha igen, Washington fogékony lenne-e rá. Mindenesetre az ILLA támadásai rámutatnak: az iráni-amerikai párbeszéd már régóta esedékes.
