Új Szó, 2014. június (67. évfolyam, 125-149. szám)

2014-06-14 / 136. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. JÚNIUS 14. Szalon 9 A legtöbb nagyváros már a 60-as, 70-es években találkozott a problémával: miként helyettesíthető a meglevő épületállomány modern elemekkel? Városképek és önreprezentáció Edwin Heathcote úgy fogalmaz: a London látképét korábban meghatározó Szent Pál-székesegyház és a Tower jellegzetes sziluettje ma már eltörpül az ingatlanfejlesztők egymást túllicitáló uborkái, sajtreszelői és egyéb furcsaságai árnyékában (Képarchívum) A 2000-es évek elejének gazdasági növekedése és a vele járó építkezési hul­lám (az ún. építészeti boom) Pozsonyt valami­féle álmatag delíriumban találta. A város nem tu­dott sem felkészülni, sem érdemben reagálni a di­namikusan változó igé­nyekre, a nagyszabású építkezési folyamatokra, a lakosság számának hir­telen megnövekedésére, majd ennek hatására az infrastruktúrára. VÁCLAV KINGA így passzívan szenvedte el a különféle beavatkozásokat, ipari építészeti örökségének gyakorlatilag teljes megsemmi­sülését, a város rendszerébe alig illeszkedő új épületek létre­jöttét. A város további fejlődé­sét meghatározó komplex ur- banisztikai-politikai-társadalmi stratégia pedig különösen hi­ányzott. Ennek következmé­nyeképpen városszerte szinte akármi megépülhetett, bármi- nenű kontroll nélkül. Ján Bahna 2008-ban az ASB folyóiratban megjelent cikkében bírálta Po­zsony építészeti alakulását, és szorgalmazta a város urbanisz­tikai-építészeti továbbfejlődé­sét meghatározó átfogó kon­cepció kialakítását. Azóta eltelt 6 év: elszenved­tük a gazdasági válság követ­kezményeként fellépő építőipa­ri visszaesést, mostanában pe­dig egy lassú újjáéledésnek le­hetünk tanúi, ám Ján Bahna kri­tikája mit sem vesztett aktuali­tásából. Az említett stagnálás egy (titkos) remény lehetőségét hordozta magában, hogy a szlovákiai építészet és építőipar bizonyos mértékben megtisz­tul, s az addig jellemző agya- ment tempó helyett lesz idő némi gondolkodásra, akár a tervek koncepcionális, akár műszaki kidolgozását ületően. Azt állítani, hogy e téren semmi előrelépés nem történt, nem fe­lelne meg a valóságnak - főleg a lakásépítészetben érezni bizo­nyos minőségi javulást -, de at­tól az állapottól is messze va­gyunk még, hogy a kortárs po­zsonyi (és szlovákiai) építészeti megnyilvánulásokat izgalmas, inspirativ, netalántán gondo­latébresztő alkotásoknak lehes­sen nevezni. A főváros igazán fontos strukturális és urbanizá­ciós kérdéseinek megoldásában pedig nem mozdultunk szinte semerre. Azt gondolhatnánk, hogy a probléma legfőképpen a poszt­szocialista országok sajátja, ahol eleve kicsi a minőségi épí­tészet iránti igény. Esetleg vél­hetjük, hogy elkáprázatott ben­nünket a váratlan és dinamikus fejlődés képe, s emiatt nem va­gyunk képesek kontrollálni az építészeti folyamatokat és a kortárs alkotások adaptációját a meglevő épített közegbe. Azonban rá kell mutatni arra is, hogy hasonló probléma a leg­több európai nagyvárosban felmerült, igaz, már a 60-as, 70-es években. Ekkoriban tör­tént, hogy a meglevő épületál­lományt modem építészeti elemekkel helyettesítették: fel­épült például a londoni City, megváltozott Milánó. Erő Zol­tán építész, szakíró szerint a gondot az okozta, hogy az egész folyamat túlzott szabadsággal zajlott, és az ingatlanfejlesztés ereje kellően nagy volt ahhoz, hogy a korábbi struktúrákat ha­bozás nélkül átlépje. A veszélyeket a legtöbb eu­rópai nagyváros felismerte, s ma már nemzetközi egyezmé­nyekkel igyekeznek szabályoz­ni a városok urbanisztikai fejlő­dését és védeni épített öröksé­gét. A továbbiakban nem is annyira a létező építészeti struktúrák megőrzése a fő kér­dés (bár Pozsonyban e téren sem felhőtlen a helyzet), mint a kortárs építészeti formanyelv megfelelő adaptációja, ezen be­lül is a toronyházak, felhőkarco­lók szaporodása és drasztikus hatása egy-egy város panorá­májára, sziluettjére. Az elveszett panoráma Edwin Heathcote, a Financi­al Times építészeti szakértője London példáján mutatja be, hogy a dinamikus építkezési tempó milyen hamar irányítha­tatlanná tud válni, és sok eset­ben már csak az utólagos kons- tatálás pozíciójából tudunk rá reagálni. A londoni City építé­szeti tendenciáit üresnek, me- galománnak titulálja, s felhívja a figyelmet arra, hogy az euró­pai nagyvárosok között itt van a leggyatrább építészeti pano­ráma. Bár London és Pozsony ösz- szehasonlítása első hallásra me­redek ötletnek tűnhet, a Heath­cote által megfogalmazott kriti­ka analóg szinten Pozsonyra is értelmezhető. Mindkét város reális problémája, hogy az új építészeti beavatkozások alig respektálják a város eredeti jel­legét. A Szent Pál-székesegyház évszázadok óta meghatározó jelenőségű London városképé­ben, a körülötte fekvő városrész azonban új tornyaival dominán­san elnyomja. Heathcote szerint a katedrális és a Tower jellegze­tes szüuettje eltörpül az ingat­lanfejlesztők egymást túllicitáló uborkái, sajtreszelői és egyéb furcsaságai árnyékában. Po­zsonyban pedig az olyan épüle­tek, mint például az Aupark To­wer zavarják meg a vár és a Sznf híd tudatosan megkomponált egységét. A londoni City bírálata attól különösen éles, hogy a kritizált épületek alkotói között találjuk a kortárs építészet színe-javát: Norman Fostert, Renzo Pianót, Richard Rogerst. Építészeti megoldásaik egyébként lenyű- gözőek: a Piano által tervezett Shard, Rogers Lloyd’s Bankja, Norman Foster Swiss Re Buil- dingje érdekes formai megoldá­sokat felvonultató, műszakilag átgondolt és precízen kivitele­zett épület, bizonyos módon va­lamennyi keresi és tologatja az építészet határait. Csak éppen együtt és London kontextusá­ban nem képesek működni. London esete azért is specifi­kus, mert ikonikus épületeinek (építészeti és turisztikai látvá­nyosságainak) nagy száma mi­att paradox helyzet áll elő: az egyre nagyobb és feltűnőbb új épületek ki kívánnak tűnni az amúgy is impozáns kontextus­ból, így csak tovább fokozódik az extravagancia, s az egész rendszer ciklikussá válik. Szélesebb kontextusban egyébként láthatjuk, hogy a vá­roson belül az üvegcsodák szá­mára működőképes megoldást is tudtak találni - erre kiváló példa a Dokknegyed. Az egykori kikötői negyed elnéptelenedése után a városrészt felújították, s mára London egyik legdinami­kusabban fejlődő városrészévé vált, ahol a vüág legnagyobb vál­lalatai alakították ki székhelyü­ket. Itt sem beszélhetünk tar­talmilag mély vagy gondolatilag érdekes építészeti alkotásokról, de legalább nem a városközpont közvetlen szomszédságában, annak építészeti panorámájába nagymértékben belerondító építmények születtek. Persze, meg kell jegyezni, hogy akár a City közvetlen kö­zelségében is számos működő­képes példát találunk, olyan je­lentős alkotásokat, mint a szin­tén Norman Foster által terve­zett Városháza (City Hall) és a Millenium Bridge, amely Lon­don egyik legszebb hídja. De ide sorolható a Herzog-de Meuron építészpáros tervei alapján fel­újított Taté Modem is. A történelmi és a kortárs Mindemellett a Heathcote ál­tal megfogalmazott kritika egy olyan komplex problémakörre mutat rá, amelyet a lehetséges értékelési szempontok sokasá­ga tesz bonyolulttá. A kortárs építészeti intervenciók nem­csak természetes velejárói, ha­nem egyenesen szükséges ele­mei egy-egy városnak. Részben szimbolikus szinten, hiszen ezek jelzik az adott város fejlő­dését, bekapcsolódását a világ vérkeringésébe, másrészt prag­matikus okok miatt: új terekre és épületekre van szükség. Az olyan kompakt történeti építé­szeti struktúra, mint Velence vagy Bruges ugyan szemet gyö­nyörködtető és turisztikailag nagyon vonzó, mégis skanzen jellegű. Arról nem is beszélve, hogy - miként például Velencé­ben pontosan tapasztalható - a turistacsalogatás miatt akár egy egész város giccsbe hajló kira­kattá tud átalakulni. Térjünk itt ki néhány gondo­lat erejéig a magas épületekre. Értékelésének fontos aspektusa az a tény, hogy a legtöbb eset­ben reprezentációs célokkal is épülnek. Ez nem újdonság az emberiség történelmében: elég csak az egyiptomi piramisokra, a pompázatos kastélyokra vagy a gótikus katedrálisokra gon­dolni. Jegyezzük meg: az álta­lános vélekedés soha nem kriti­zálja a méreteiket. Sőt, domi­nanciájuk egy-egy város életé­ben egészen a 20. századig nem is kérdőjeleződött meg. A 20. század folyamán elszaporodott toronyházak felfoghatók úgy is, hogy mintegy szimbolikus szin­ten jelzik a társadalom érték- rendszerének változását. Ami pedig még fontosabb: a fejlődés igénye és a technikai lehetősé­gek, a városközponti telkek fel­értékelődése és ára mellett szin­te természetes következmény, hogy nem horizontális, hanem vertikális irányba terjeszke­dünk. Amivel együtt jár, hogy az így keletkező magas épületek domináns szerepet töltenek majd be a város életében. Felmerülhet az a kérdés is, hogy a városok miért engedé­lyezik az ilyen épületek megépí­tését. Részleges magyarázatul szolgálhat, hogy a globalizációs kihívások nemcsak a vállalato­kat, hanem a városokat is nap­rakész versenyre, gyors reakci­óra késztetik. Amelyik nagyvá­ros nem tud folyamatosan iga­zodni a kor követelményeihez, nem képes megelőzni a ver­senytársakat, az automatikusan lemarad, marginalizálódik. Egy olyan feltörekvő város, mint Pozsony - vagy másik példánk, a világuralmi pozícióhoz szo­kott London - ezt aligha enged­heti meg magának. Sajnos ez a törekvés a városkép megbomlá­sával jár együtt. Mi hát a megoldás? A megoldás a lehető legha­tékonyabb szabályozás lenne az egyes városok számára, bi­zonyos fejlődési igény és irány megfogalmazása mellett. Ez azonban érzékeny hozzáállást és folyamatos egyensúlyozást feltételez. Ami nem egyszerű. Az európai példák közül egye­dül Párizst érdemes felhozni, ahol sikerült a helyzetre meg­oldást találni: időben meghatá­rozták a város fejlődési tenge­lyét, a La Defénse negyeddel kezdődően. Pozsony akár tanulhatna is az említett példákból, azonban úgy fest, minden társadalom­nak magának kell eljutnia arra a szintre, amikor felismeri a problémát és megoldást talál rá. A városvezetés részéről a városfejlesztési stratégia ki­dolgozása, a társadalom részé­ről példáúl az ingatlanfejlesz­tési stratégiák figyelése és vé­leményezése jelentheti a jó irányba tett első lépéseket. Pozsonyi dilemmák: hogyan jön a Szent Márton-dómhoz az Ufó, majd az Aupark Tower? (Tomáš Benedikovič felvétele) SZALON Szerkeszti: Lakatos Krisztina. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com

Next

/
Thumbnails
Contents