Új Szó, 2014. június (67. évfolyam, 125-149. szám)
2014-06-07 / 130. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. JÚNIUS 7. Szombati vendég 9 Albert Csilla: „Tíz évig úgy dolgoztam, hogy egy lépéssel mindig hátrébb állok, és nem figyelnek rám. Furcsa mód mégis ebből merítettem erőt... ?? Már román színházi körökben is felfigyeltek rá Dimény Áronnal a Viktor, avagy a gyermekuralomban Silviu Purcarete, korunk egyik legjelesebb színházi alkotója, a román s egyben az európai színjátszás mágusa Roger Vitrac Viktor, avagy a gyermekuralom című szürreális fricskáját vitte színre nemrég a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. SZABÓ G. LÁSZLÓ Albert Csilla tíz éve tagja az európai hírű kolozsvári együttesnek. A Purcaretétől kapott lehetőséget, Eszter szerepét eddigi pályája egyik mérföldkövének tartja, s nemcsak azért, mivel lenyűgöző alakításáért a román színházi szakma legrangosabb díjára jelölték, hanem mert ez az előadás minden alkalommal tisztára mossa a lelkét. Eszter, aki barátja, a kilencéves Viktor születésnapi zsúijának egyik résztvevője, masnis, piros ruhás, térdzoknis kislány. Ravasz, jó eszű, kíváncsi gyerek, aki többször is meglesi anyja és szeretője összeborulását. El is csacsogja aztán részletesen, mit látott, noha tudja, hogy kapni fog érte. Anyja minden alkalommal véresre veri. Viktor is megkínzott, agyongyötört kisfiú, akárcsak Eszter. Mindketten elhagyatottak, magukra maradtak, szeretette éhesek. Cinkosokká válnak a magányban. Felkavaró alakítás Albert Csilláé. Nem reped meg alatta a „gyereket játszani hálás feladat” törékeny jege. Nem nyúl klisékhez, látványos, ám olcsó, kézenfekvő megoldásokhoz. Nincsenek betanult gesztusai, tükör előtt begyakorolt mozdulatai. Ez a kislány a néző szeme láttára „születik meg”, s ujját ugyanolyan természetességgel dugja a szájába, mint a bugyijába. Lelki fájdalmait, belső kínjait úgy éli meg, hogy az elsősorban nekünk fájjon, bennünk ébresz- szen metsző kérdéseket, hosz- szan tartó lelkifurdalást. Nagyon sok pályatársa vágyik arra, hogy legalább egyszer dolgozhasson Purcare- tével, akitől Avignontól'Tokióig, Edinburghtől Párizsig a legnagyobb elismeréssel beszél a színházi világ. Nekem is ő a tótumfaktum. Öt vagy hat évvel ezelőtt Bukarestben próbáltam egy előadást. Akkor már lehetett tudni, hogy filmet fog rendezni. A Palilulát. Mindennap huszonegyszer leírtam egy mondatot, hogy én nagyon szeretnék egyszer ezzel az emberrel dolgozni. Nagyon magam alatt voltam akkor. Egy hétéves kapcsolatom ért véget, és Kolozsváron sem igazán játszottam. De Bukarestben igen. Andrei Serban hívott el egy New York-i színházi work- shopra. Három hét alatt hoztunk létre egy előadást, azt vittük el Bukarestbe, és egy hónap alatt adaptáltuk. Dokumentarista színház volt. Ortodox apácák addig űzték az ördögöt az egyik társukból, hogy az a szerencsétlen belehalt. Készült erről egy játékfilm is, a színpadi művet ugyanaz írta, aki a forgató- könyvet. És ezen dolgoztunk Bukarestben, amikor láttam egy Purcarete-előadást. Nekem ő a színház Fellinije, s bár .nem ismertem a rendezői stílusát, valahogy annyira vonzott a világa, az, amit ő álmodni képes, hogy nagyon vágytam vele dolgozni. De én ezt el is felejtettem később, csak a múltkor előkerült a füzetkém, és láttam benne azt a bizonyos mondatot huszonegyszer leírva. Miért huszonegyszer? Mert annyiszor fért ki egy lapra. Szóval én ezt összevarázsoltam magamnak. De amikor szó volt róla, hogy jön hozzánk rendezni, nem hittem, hogy bekerülök az előadásába, hiszen nem vagyok benne a „válogatottban”, abban a tizenegy fő játékosban, aki reménykedhetett. Most is, hogy a Viktort próbáltuk, rengeteg energiámba került, hogy elhiggyem, én vagyok itt, én kellettem neki, és nem azért, mert valaki elment szülni, vagy éppen máshol, másnál próbál. Kitették a szereposztást, megláttam, hogy Eszter, hatéves kislány... Albert Csilla, és még egyszer el kellett olvasnom, mert nem akartam hinni a szememnek. Aztán afölött is megálltam, hogy Viktor, kilencéves kisfiú.... Dimény Áron, és azt mondtam, jól van, olyan jól van! Gyereket játszani hálás feladat lehet, ugyanakkor nehéz is, hogy ne egy prüntyögő felnőtt legyen. Kapott valamiféle fogódzókat az alakításához? Hogy ne az életkorátjátsszam a figurának. A színész viszont nagyon akar. Én is akartam. Hú, jaj, hát persze! Otthon dolgoztam, ödetekkel jöttem, hoztam minden eszközömet. Meg a hátizsákomat, ami tele volt mindenfélével. Futkároztam összevissza a díszletben. „Ülj le, és mondd el a szöveget. És nem vagy gyerek!” Ez volt az instrukció. Mást nem mondott. Azt se, hogy amit csinálok, az jó. De ha nem csináltam azt, amit már mutattam neki, számon kérte. Ő így dolgozik. De nem a Viktor, avagy a gyermekuralom volt az első közös munkájuk. Egy opera. A Gianni Schicchi. Azt is Purcarete rendezte. Az más helyzet volt. Szó szerint is, átvitt értelemben is árok húzódott köztünk. A zenekari árok. Ó lent ült mindig a nézőtéren, mi tőle távol, a színpadon... nem lehetett bensőséges viszony köztünk. Itt meg lelkileg is közel jött. Stúdióelőadás. Már állt a díszlet, jelmezben próbáltunk, amikor elmondtam neki, hogy szeretnék a végén öngyilkos lenni. „Mire gondolsz?” - kérdezte. Arra, hogy bár nincs benne a darabban, ez a kislány szerintem nem maradhat életben. Úgysem látja senki, hogy mit csinálok, hiszen a vége felé már ott mászkálok hátul. Összeszedem a pisztolyt, a mérget, és anélkül, hogy a kislány tudná, mit tesz, megissza az ópiumot. „Csináld meg, lássuk!” - biztatott. Megcsináltam, és azt mondta, rendben, marad. Elfogadta. Tehát ilyen szinten volt együttműködő. Olyan volt a próbafolyamat, mintha mindenki lehúzta volna a cipzárját, hogy kinyithassa a lelkét. 0 is ezt tette, pedig fizikai fájdalmak gyötörték, és még félt is, mert tudta, hogy jóformán mindenütt megbukott a darab, ahol eddig játszották. Még a próbafolyamatot megelőzően improvizációs gyakorlatot tartott. Bejött egy nap, és azt mondta: ő mindenütt úgy kezd el dolgozni, hogy kreál egy helyzetet, hogy jobban megismerje a színész egyéniségét. Vizet, lisztet, festéket és agyagot hozatott, lefedette fóliával a színpadot, tálakban, vödrökben volt minden, és arra kért bennünket, hogy a lányok vetkőzzenek bugyira, melltartóra, a fiúk alsónadrágra, de nincs beszélgetés, nem szólhatunk senkihez, nincsenek jelek, a darabbal nem foglalkozhatunk, ez most egy sziget, ahol ennyi ember él együtt. A harmadik óráig azt csináltunk, amit akartunk, festék is volt hozzá, piros, fehér és fekete, aztán betolta a pezsgőt, amit vett nekünk, hogy mostantól fogva szülinapi buli van a szigeten. Ez arra volt jó, hogy levetkőzzük a görcseinket, és játsszunk a lehető legszabadabban. Bolondkodjunk manírok nélkül. Szerintem képileg is látni akarta, hogy milyen, amikor mindenki bemocskoló- dik, vagy amikor befolyik a színpadra az iszap. Ehhez képest aztán hogyan próbált? Házi feladatokat adott. Kettesével leosztott bennünket, és mondta, hogy holnapra kéri a jelenetet. A figurákról még semmit nem tudtunk, amikor Áron és én papás-mamást játszottunk. Magunkból kellett dolgoznunk. Azt sem tudtuk, mi lesz majd a térben. Oldd meg, találd ki! Folyamatosan erre ösztönzött bennünket. Áron dolgozott már Purcaretével. Ő játszotta nála a Palilula főszerepét. Én meg Áronnal csináltam egy előadást Megöltem az anyámat címmel. Nagyon jó a kémiánk. Minden házi feladatból legalább háromnégy variációt mutattunk. Valósággal burjánzott a fantáziánk. Észre sem vettük, hogy egyszer csak kész lett az előadás, vagy hogy milyen eszközökkel formáltuk meg a figurát. Mintha az orrunknál fogva vezettek volna. Purcarete eladja, beadja a dolgokat, amiktől úgy kezdesz el viselkedni, ahogy neki kell. Verésből például sokkal több volt az elején, csak aztán kitisztogatta. Arra kért, ne játsszam el, hogy az nekem fáj vagy nem fáj. Adott és elvett, adott és elvett, közben mindent felépített. Úgy rakta le az alapokat, hogy ez az előadás öt év múlva is meglesz. Be vagy téve két fal közé, ahonnan nem lehet kilépni. Ott vagy a helyeden. Mennyire kellett visszatekintenie saját kislánykorába? Foglalkozhatott egyáltalán egykori önmagával? A családi viszonyokról nagyon sokat beszéltünk. Ki kivel milyen kapcsolatot tart a darabban. Anyám egy szadista szép nő, aki minden kínját, dühét, bánatát rajtam éh ki. Úgy vág pofon, hogy az neki örömöt jelent. Tele van feszültséggel, benne van egy kihűlt házasságban, és ott a bűntudat, hogy csalja a férjét. Ilyet nagyon sokat lát az ember. Az apjába szerelmes a kislány. Nem isteníti, sőt ki is gúnyolja olykor, de szerelemmel csüng rajta. A legegyenesebb kapcsolata Viktorral van. Két szenvedő gyerek talál egymásra. Eszter mindenhova bemászik, bebújik, vagy elszalad, elmenekül otthonról. Ő sem normális. Abból, amit a hátizsákjában dugdos, egyértelmű: ő is be van kattanva. De nem azt játszom, hogy ez a gyerek agyilag beteg. Lelkileg deformált. Apja és anyja között ő a pingponglabda. Van egy monológja a darab elején... ... amelyben meg lehet kapaszkodni. A legnehezebb az volt, amikor Eszter nem beszél. Intenzíven jelen kell lenni. Szerencsére annyira beszippant a szerep, hogy még egyetien másodpercre sem estem ki belőle. Ezzel nem azt akarom jelezni, hogy gyerekkoromban engem is ütöttek-vertek, mert nem, bár a nővéremtől néha kaptam egy-egy nagyobb nyaklevest. Nem is emlékszem, milyen voltam hatévesen, csak azt tudom, hogy fogdostam a nunimat. Az belőlem van a szerepben. Vagy hogy szoptam az ujjamat. Ezt is magamból hoztam. Azzal a gesztussal mindig visszarepülök a múltba. Volt már hasonló szerepe, amelyben ugyanennyit adhatott magából? Nem. Ilyen még nem. Kérdezik is tőlem sokan, hogy nem halsz bele a végén, hogy bírod, hogyan dolgozod fel ezt a sok kegyetlenséget, ami ebben a darabban történik? Nem, nem halok bele, sőt! Én olyan szépnek érzem magam, amikor a végén lejövök a színpadról, mint még soha. Letörlöm a sminket, és úgy érzem, kitisztult a lelkem. Egy bukaresti és egy craio- vai színésznővel együtt terjesztették fel a Román Színházi Szövetség díjára. Nekem már az is csoda, hogy felfigyeltek rám. Nagyon sok tisztítótűzön átmentem, mire eljutottunk a bemutatóig, de most már csak az van, hogy amint küépek a színpadra, nyitok, a végén meg csukok, s közben egyetlen pillanatig sem játszom. Műiden ösztönszerűen jön, ami már ijesztő is számomra. Néha át is fut az agyamon, hogy vigyázz, baj lehet! Súrolsz egy határt, amikor már nem tudod, hogy ez még te vagy, vagy az már a szerep. Ha számba veszi, milyen feladatokat kapott az elmúlt tíz év alatt, melyik közülük az a kettő, amelyeket fontossági sorrendben Eszter mellé tud állítani? Mindkét darabot Visky András írta. Az egyik az Álkoho- listák, amelyben hajléktalant játszom, aki egyfolytában arról álmodozik, hogy egyszer majd angyal lesz. A másik a Megöltem az anyámat árva cigánylánya, aki meg akar halni, de sosem sikerül neki, mert van egy angyal, aki vigyáz rá, és megmenti az életét. Ez utóbbit a Vígszínházban is bemutattuk, ahová most a Viktor, avagy a gyermekuralom című darabot visszük. Hogyan ítéli meg, mennyit emelt a színészi ázsióján, hogy korunk egyik legizgalmasabb színházi rendezőjével dolgozhatott? Nagyon sokáig vártam erre a lehetőségre. A szellem régóta feszítette már a palackot. Ki akart tömi belőle. Tíz évig úgy dolgoztam, hogy egy lépéssel mindig hátrébb állok, és nem figyelnek rám. Furcsa mód mégis ebből merítettem erőt. Akkor tudok valami igazán jót létrehozni, ha másra figyelnek, nem rám. Olyankor tudok nyugodtan dolgozni, magamnak. * Éélek is, hogy ha most figyelni fognak rám, nem tudok majd igazán kibontakozni. Nem tesz jót a lelkemnek, ha elkezdem méregetni a saját ázsiómat. Az engem nem vinne jó helyre. Nekem a szakmám a mindenem. Nem akarok művésznő lenni, elszállni. Inkább alázattal, hittel, szorgalommal tovább dolgozni. Purcaretében sincs az az erős akarás, mégis létrehozza, amit megálmodott. Olyan előadást alkotott most is, amelyben szárnyalni lehet, és én nem sajnálom kiadni a lelkemet. Remélem, ha visszajön dolgozni hozzánk, azt fogja mondani, ezt a kislányt még egyszer akarom.
