Új Szó, 2014. május (67. évfolyam, 100-124. szám)
2014-05-31 / 124. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. MÁJUS 31. ________________________________________________________________________Szombati vendég 9 Frenák Pál: „A táncon kívül más szférák is érdekelnek már. Például a film, a forgatókönyvírás. Előbb-utóbb ez is beérik, kikristályosodik..." Már nem Párizstól várja a legerősebb hatásokat Kassán koreografált tavaly ősszel, télen Kubában vendégszerepeit a társulatával, aztán bemutatója volt Budapesten. Most a pozsonyi közönség láthatta egyik alkotását, de ezekben a napokban már Jekatyerinburg- ban dolgozik. Frenák Pál mozgalmas életet él. SZABÓ G. lÁSZLÓ Mozgalmasatéskétlakit. 1982- ben került ki Párizsba, ahol hét évvel később társulatot alapított Compagnie Pal Frenák néven. Kinti pályafutását a siketek színházában kezdte, majd a Théatre de Chatillonban dolgozott. 1990-ben tért vissza Magyar- országra, nemzetközi társulata azóta párizsi-budapesti székhely- lyel működik. Állandó lakhelye a francia fővároshoz köti. Hogyan lett a budapesti táncosból párizsi magyar, mikor jött el az életében az a pillanat, amikor egyértelműen a francia kultúra felé fordult? Süketnéma szülők gyermekeként, édesapám halála után nevelőintézetbe kerültem. Pestről Balatonszabadiba. Egyik oldalon ott volt a tó, a másikon a rácsrendszer. De volt az intézetben egy nevelőtanárom, aki örökké Párizsról mesélt, és Edith Piaf-sanzonokat hallgatott. Először ő ösztönzött, hogy tanuljak franciául. A tanárok is ott éltek velünk, csak egy másik épületben, s mivel látták, hogy milyen érzékenyen bánok a nálam kisebb gyerekekkel, odarendeltek hozzájuk, amikor csoportos foglalkozás volt. így tudtam kiszabadulni olyankor a bezárt, egységes rendszerből. Érdekes könyveket vehettem a kezembe, zenét hallgattam, s emlékszem még egy Eiffel-tomyot ábrázoló parfümös üvegre is. Mint ahogy az is megmaradt bennem, hogy volt tizenhét hálóterem, két fürdőszoba, harminckét mosdótál, közös zuhanyozó a pincében, és harminchatan, háromágyas szinten laktunk egy hálóteremben. Nekem valóban az volt a szerencsém, hogy egymásnak adtak át a nevelők. Mindig volt valaki, aki arra inspirált, hogy tanuljak. Victor Hugo regényét, A nyomorultakat hatszor elolvastam, később jöttek a francia filmek, Godard, Truffaut és a többi új hullámos rendező alkotásai, majd Serge Gainsbourg versei. Tizenévesen azt mondtam, én az igazi Eiffel-tomyot is látni akarom. Kik voltak a társai az intézetben? Elhagyott vagy nehéz helyzetből származó gyerekek, vakok, siketek, alkoholisták, börtöntöltelékek és népes szegénycsaládok gyermekei. Sokan jöttek a nyomorból. Volt, akit kínoztak a szülei, az ő számára biztos menedék volt az intézet. Nekem spéciéi nem volt jobb, mint otthon, hiszen egészen másfajta közegből szakítottak ki. Apánk halála után anyám egy kicsit elvesztette a talajt a lába alól. Bizonyára nem bírta tovább, telítődött az agresszív férjével, aki agytumorban szenvedett. Mivel többen voltunk testvérek, beleegyezett, hogy intézetbe vigyenek. Úgy gondolta, ott legalább lesz mit ennem. De annak ellenére, hogy nagyon nehéz helyzetben éltünk, anyámtól és a nővéreimtől óriási szeretetet kaptam. Azért volt nekem olyan borzasztó fájó az elszakadás. Évekig nem aludtam rendesen, éjszakánként az intézet folyosóin járkáltam, a tükör előtt csa- vargattam-feszegettem magam. Egy csontos, sovány kisfiúnak, mint amilyen én voltam, ez komoly fizikai fájdalmat okozhatott, amire bizonyára azért volt szükségem, hogy a lelki fájdalmaim enyhüljenek egy kicsit. Vannak gyerekek, akik belehalnak, amikor a szüleik elhagyják őket, én meg küzdöttem, hogy ezt túléljem. A tükör által lassan átléptem egy másik világba, a képzelet világába, és ott kezdődött el, hogy belőlem táncos-koreográfus lesz. A kisgyerekektől, akikre vigyáztam, sok szeretetet kaptam. Imádtak, átöleltek, ami nekem nagyon jólesett. Kemény hét évet töltöttem az intézetben, tizennégy voltam, amikor kijöttem. A francia filmek hatása miben mutatkozott meg? Egy művészetekre fogékony kamasz fiú előtt gyorsabban nyílnak új kapuk. A francia rendezők után felfedeztem az olaszokat. Pasolinit, Viscontit, Fellinit, Zeffirellit. A Rómeó és Júliát talán tizenhat- szőr láttam. A fantázia világában éltem. Szereplőként léptem be a moziban látott filmekbe. Balatonszabadiból visszakerültem Pestre, a káoszba, ahol velem is el akarták hitetni, hogy aki intézetből jött, az idióta, és szerencsés esetben bejuthat valamelyik szakmunkásképzőbe. Elkezdtem a vendéglátó-iparit, és pikkolófiú lettem az Astoriában. És ott ért egy nagy élmény. Jancsó Miklós ott forgatott Ba- lázsovits Lajossal. Bár nem én voltam a szobapincér, kikönyörögtem, hogy én vihessem fel nekik, amit rendeltek. Remegett a kezem, hiszen tudtam, kik ők, akkor már láttam Jancsó- filmet. Néztek rám, hogy ki ez az aranyos gyerek, a bőrömön éreztem a tekintetüket. Évekkel később el is mondtam Miki bácsinak, hogy én voltam az, aki felszolgált önöknek, s ahogy a szemembe néztek, rögtön arra gondoltam, hogy én is részese akarok lenni ennek a furcsa „állatvilágnak”. Hogy ott a helyem köztük. Tizenöt éves voltam, és kijelöltem a területemet, pedig a tánchoz akkor még semmi közöm nem volt. Ami azért is érdekes, mivel Jeszenszky Endre táncstúdiója ott volt a lakásuk alatt a Semmelweis utcában. Csakhogy az én agyam akkor még mindig Párizzsal volt tele. Én ott fogok élni, mondtam a nővéremnek, aki később öngyilkos lett. Szakadt szét a lelkem, ha Franciaországra gondoltam. Elképzeltem valamit, amire mások azt mondták, hogy soha nem fogom elérni. „Te és Párizs? Te meg a tánc? Mi? Hogy koreográfus leszel?” A nővérem volt az egyetlen, aki megnyugtatott. „Ne félj, francia feleséged lesz, és megtalálod a helyedet!” Igaza lett. Magyar nővel nem is tudtam összejönni soha, nekem valóban ki volt jelölve egy francia nő, akivel rezonálok, és neki köszönhetem, hogy az lettem, aki most vagyok. Mondom is gyakran a feleségemnek, hogy ő választott ki engem, közben azt állítja, hogy fordítva történt a dolog. Két ember, akik perspektívát tudtak adni egymásnak. Ezek vagyunk mi. Es nemcsak abban, hogy van egy lányunk, hanem abban is, hogy megvalósíthattam azt, amit kiskoromban elhatároztam. Ebben ott a lelki, szellemi stabilitásom is, a férfivá válásom, az, hogy hinni tudok magamban, a szexuális mivoltomban. Budapestről Londonon keresztül vezette az út Párizsba. Meg kellett nyernie egy itthoni diszkótáncversenyt. Keményen dolgoztam Jeszenszky mesternél, táncoltam a Rock Színházban, a Honvéd együttesben, de ki akartam jutni Párizsba. Még itthon láttam két külföldi kortárs táncost, akik elhoztak egy organikus, animális mozgásrendszert, ami nagyon erős klasszikus bázisra épült. Mintha két puma táncolt volna. Káprázatosak voltak. És honnan jön Budapestre egy equadori táncos? Párizsból! De ahhoz, hogy kitehessem a lábam az országból, meg kellett nyernem a táncversenyt, mert a győztes előtt egyenes út nyílt a londoni világbajnokságra. A diszkótánc, mint olyan, egyáltalán nem érdekelt. Londonba is olyan kígyószólót vittem, hogy külön kategóriában kellett indulnom. A világbajnokság rendezője ott akart fogni, annyira tetszettem neki. Tanulási lehetőséget biztosított volna, de én tudtam, hogy nem maradhatok, nekem el kell jutnom Párizsba. A BBC riporterének is érdekes voltam, hiszen én voltam az egyetlen fiú a kommunista rendszerből, akinek több ezren nézték a produkcióját. Összevissza makogtam, de azért elmondtam, amit akartam. Hogyan jutott el végül is Párizsba? Nagyon viszontagságos úton. Egyszerűen eltűntem, majd előkerültem. Bejutottam egy cirkuszi produkcióba, ahol pár hónapig cigánytáncos voltam, miközben azt sem tudtam, ki vagyok. Szerencsére valahogy mindig egyengették az utamat. Beállítottam a Lidóba, befogadtak, szállást adtak. Franciául nem beszéltem jól, de a tánc mindig kirántott a rossz helyzetből. Mivel disszidenssé váltam, sokáig fenyegettek, rémisztgettek, öt évig rémálom volt az életem, haza se jöhettem. Amikor nem volt más lehetőségem, eladtam a lelkem a Moulin Rouge-ban. Ott vártam ki, hogy elintéződjenek a papítjaim. Én voltam a legkisebb, de a legjobb táncosuk. A Jolly Joker. Mindig oda tettek, ahol kiesett egy szólista. Sokszor próba nélkül álltam be mások helyére. Gyorsan tanultam, velem sose volt gondjuk. Én voltam a legképzettebb a csapatban. A fekete fiúk sokkal jobban táncoltak, mint a lányok, de minél magasabb volt valaki, annál bénább és nagyképűbb. Az első feleségem mentette meg az életemet azzal, hogy kiragadott a Moulin Rouge rendszeréből. 1985-ben már a párizsi Opera táncosaival léptem fel a Casino de Paris-ban. Vüág- sztárokkal táncoltam különféle gálákon. Aztán találkoztam a második feleségemmel, aki elintézte, hogy elválhassak az elsőtől. Kiléptem a klasszikusneoklasszikus rendszerből, és elkezdtem kifejleszteni a saját technikámat. A kortárs tánc érdekelt, azzal foglalkoztam behatóan. Beiratkoztam egy iskolába, ahol a társaim egyáltalán nem értették, mit csinálok, a professzorom azonban leintette őket. „Ne kössetek bele, ez az anatómia ábécéje!” - mondta. A vizsgabizottság előtt is jól szerepeltem, és elkészítettem az első koreográfiát. A Gördeszkákkal valósággal berobbant, stílusosan fogalmazva: nagy lendülettel begördült a francia táncéletbe. A le Monde kritikusa szerint ez volt az év meglepetése, any- nyira újszerű volt, amit létrehoztunk. A darab belső vüága, autentikus jelrendszere tökéletesen működött. Mivel nem jött meg a zene a strasbourgi fesztiválra, hirtelen az az ötletem támadt, hogy adják be a Beatles Oh! Darlingját, plusz ráköttettem a csapra egy mikrofont, és beosztottam, hogy müyen cse- pegési ritmusban engedjék a vizet. Azt hittem, bukás lesz, de nem! A Figaro és a Liberation is hatalmas cikkekben méltatta az előadást. Mindenkit érdekelt, ki vagyok, honnan jöttem, de közben figyelmeztettek, hogy egykét darabot könnyű létrehozni, a folyamatot tartani, hogy még a tizedik is érdekes legyen, sokkal nehezebb. Vannak persze, akik azt gondolják, ennyi év után ismétlem magam. Áz elmélyülést vélik ismétlésnek. Engem ugyanis csak egy dolog érdekel. A kommunikációs rendszer. Hogy emberek hogyan kommunikálnak testileg. A verbális megfogalmazás számomra nem mindig azonos a tartalommal. Nekem a testhelyzet sokszor másról szól, mint amit az illető szavakba önt. A mikrorezgések, a mikrolélegzések, a mikrorez- zenések érdekelnek. Ami kívülről nézve statikusnak tűnik, belülről számomra mozgást jelent. Ezért nincs két egyforma Frenák-koreográfia. A mai Párizs mennyire inspirálja? Párizs már nem az, amit tizenöt-húsz évvel ezelőtt, és végképp nem az, amit gyerekként megálmodtam. Nem annyira multikulturális? De igen. Nagyon sok mindent láthatok még ott, amit máshol esetleg nem. Csak az élet nyersességét nem látom, azért a perifériára kell utaznom. Jekatyerinburg is lehet egyfajta Párizs? Jekatyerinburg ma sokkal nagyobb hatással van rám, mint Párizs. Az IriTimE orosz változatát állítjuk színpadra Nelson Reguerával, és fiatal, nyitott, tehetséges orosz táncosokkal dolgozunk. Lehet, hogy mazochista vagyok. Élvezem, hogy nyers területekre szólít vissza az élet. A francia világ beakadt. Kassa is hatalmas inspiráció volt számomra. Ott több ukrán táncossal dolgozhattam, akik által egészen más hatások értek, hiszen ők is más körülmények között dolgoznak, műit mi vagy a franciák. Nagyon érdekes volt megtapasztalni, hogyan küzdenek meg az életükkel, hogyan csúsznak bele az alkoholizmusba, mivel lehet őket inspirálni, kimozdítani. A reális életről kaptam reális képet, amit nem biztos, hogy Franciaországban megtalálok. Jekatyerinburgban és Kassán nincs lehetőségem manipulációs klisékre, nincs kinyalva a seggem, nem szolgálnak ki, odamegyek, tisztelettel fogadnak, de nem azzal a beteges ájulással közelednek felém, ahogy a franciák egymástól is, de főképp önmagukról el tudnak ájulni. Én ezt nem bírom. Ha nekem sikerem van, akkor sem érzem, hogy ezt nagyképűen hangoztatnom kell. Minden viszonylagos. Tudom, honnan jöttem, és hogy nagyjából hova tartok. Eljöhet egyszer az a pillanat, amikor megelégeli Franciaországot? Már el is jött. Nagyon szeretem Párizst, de boldogan megyek máshova. Nem az a fontos, hogy hol élsz, hanem hogy mit csinálsz, mit csinálhatsz, hol valósíthatod meg önmagadat. Nyilván kötődöm Párizshoz, de az igazi inspiráció nem mindig onnan jön. A táncon kívül más szférák is érdekelnek már. Például a film, a forgatókönyvírás. Előbb-utóbb ez is beérik, kikristályosodik. Rengeteget tapasztaltam a vüágban, és ezt le kell finom, vagy videorendszerbe foglalnom. Ebben már nincs jelentősége Párizsnak. Ez már komplexebb szféra.
