Új Szó, 2014. május (67. évfolyam, 100-124. szám)
2014-05-05 / 102. szám, hétfő
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. MÁJUS 5. Vélemény és háttér 5 Paradox módon az uniós alapok megjelenése a szlovákiai közpénzekben növelte a korrupciót Amiből minket kihagytak... 3 Hofi klasszikussá vált definíciója: korrupció az, amiből minket kihagytak. Pedig van belőle. Éppen elég. Jószerivel a közszféra alapelve kis hazánkban, s amíg ez nem változik, nem lesz jobb. LOVÁSZ ATTILA Tíz éve vagyunk az unióban. El is hangzott e szép évfordulón annyi okos gondolat, hogy egy akadémiai könyvtár megtelne vele, de - mindannyiunk kárára - majd’ minden magvas gondolat a pénz körül forgott. Pedig az uniót nem ezért hozták létre, az értékekről és értékrendekről szól. De mindjárt a csatlakozási tárgyalások elején elindult az agitprop, már a meghívás után mindenki azt mondogatta, jő a Kánaán, ennyi meg ennyi pénzt kapunk. Ezt harsogta minden kampány az uniós népszavazás előtt, mi meg vártuk a Kánaánt. El is jött. Persze, mint ide minden -szelektíve. Amikor nagyokat tárgyaltunk Brüsszellel és mindenféléket akartak tőlünk, az egyik nagy kifogás Pozsonnyal szemben az óriási korrupció volt. Eltelt tíz év, vajon mennyivel, csökkent? Semennyivel. Sőt. Az uniós alapok megjelenése a szlovákiai közpénzekben csak rontott a helyzeten. Az európai pénzek megpályázása és lehívása külön iparág lett - igen, már ez korrupt viselkedés, mert nem az nyeri a tendert, aki valamit valóban megcsinál, hanem az, aki jól tudja megírni. Az iparág legalább foglalkoztat, a pályázatírók, elbírálók, kiutalók, szervezők és egyéb mihasznák legalább adót és járulékot fizetnek, úgyhogy a rájuk szánt költségek megjelennek a közösben. Ami viszont nem jelenik meg, az a projekteket drágító provízió. Ne, ne keressék semmilyen projekt interneten megjelent költségvetésében, nem találják. A rendes közvetítői bizniszben a provízió legális jövedelem, nem szégyen. Az uniós alapokból levett províziók viszont nem legálisak és nem rendesek, hanem sima kenőpénzek. Nem is províziók tehát. A döntéshozatalban részt vevők kisebb és nagyobb szintjein akkora lenyúlás megy, hogy tíz éves tagság után, felelősségünk teljes tudatában kijelenthetjük: az európai közösből érkezett, felzárkóztatásunkat szolgáló pénzek nélkül ma lényegesen alacsonyabb lenne a korrupció mértéke. Ha valamilyen pénzt nem költséghatékonyan verünk el, az önmagában még nem korrupció - lehet, hogy csak balfá- cánság. De hogy az egyik oldalon kikövezett főtérről sáros utcákba vonulunk át- ez még csak ostobaság lenne -, közben meg a döntéshozók ingatlanai, határidős betétei és autóparkjai bővülnek, ez kizárólag a lefizetés, a paraszolvencia, a csúszópénz jelenlétével lehetséges. Mindeközben nem is fáj különösebben, hiszen a pénz Brüsszelből jött, „ingyen” jött, legalábbis így látjuk. Hogy mi is befizetők vagyunk az európai forrásoknál, senkit nem érdekel, pedig az is a mi pénzünk. Az uniós alapoknál semmilyen példa nem mutatja jobban, mennyire ártalmas a társadalomra nézve az újraelosztás nagy mértéke. A faliújság-tender, a nagyberuházások közbeszerzései (pl. eszméletlenül túldrágított autópályák), az oktatásra, művelődésre szánt összegek szállodai számlákban, prezentációs technikákban felolvasztott milliói mind a mi sarunk, és mind a „közöshöz” való viszonyulásunkat mutatja. Jegyezzem meg a végén: az izmos nyilatkozatok, melyek szerint ennyi és ennyi iskola, középület, közút, történelmi nevezetesség újult meg vagy épült EU-pénzből, nem hazugság, csak afféle kis csalás. Korrupció nélkül ugyanis -a többszöröse épülhetett volna, okosabb struktúrában. Ez jusson eszünkbe, ha Brüsszelt szidjuk - csak úgy, divatból - vagy ha valamely ügyes közvetítő pozsonyi villáját csodáljuk, az előtte parkoló luxuslimuzinnal együtt. KOMMENTÁR A jobboldal vágyálma MOLNÁR NORBERT Több mint egy hónapja, az elnökválasztás második köre után sokan úgy gondolhatták - és gondolták is -, hogy egy új politikai kultúra törhet rá az országra. Voltak jelek, amelyek erre engedtek következtetni. A nép új, független államfőt választott. Pontosabban nem engedte, hogy a jelenlegi kormányfő a Grassalko- vich-palotában húzza meg magát öt vagy tíz évre. Ha már egyszer sima többsége van a parlamentben, hátjöjjön el a Kánaán, hiszen ezt ígérte. Megalázó veresége egymásfél évvel ezelőtt még teljesen ismeretlen poprádi vállalkozóval szemben akár intő jel is lehetett volna a húsz éve a politikai kanapén terpeszkedő politikusi generáció számára. A Smer akkor, azon a számára szomorúsággal átitatott éjszakán meglebegtette, hogy a vereségnek következményei lesznek. És ezúttal nem a választón verik el a port, hanem a párton belül. Sepregetnek egyet. Másnap Marek Maďarič kampányfőnök-kulturális miniszter távozása világossá vált - persze, nem a miniszteri tisztségből, csak a pártalelnöki funkciót dobta be a közösbe. S azóta csend, néma csend. A Smer alibizik, lesz kongresszus, nem lesz kongresszus, lesz elnökségi ülés, nem lesz elnökségi ülés, konzekvenciák le, vagy nem le, a fene se tudja. Persze, az volt a naiv, aki azt hitte, valami történni fog. Mert kik is hitték ezt? A jobboldali pártokhoz húzó politológusok, megmondó emberek és maguk a jobboldali politikusok. Ez az ő vágyálmuk volt, amit Fico nem teljesített. Mert miért is teljesítette volna? Az ország messze legnépszerűbb politikusa maradt, pártja fényévekkel veri összes ellenfelét, ha idén lennének a választások, ismét egyedül alakíthatna kormányt, ellenzéke pedig továbbra is romokban hever, és képtelen alternatívát nyújtani. A Lipšic- és Procházka-féle kezdeményezések egyelőre annyit számítanak, mint egy Barbie-ház egy óriási üres telek közepén. Fico köreit nem zavarják, csak abban a kis tóban horgászgatnak, ahol az ellenzék pecabotjai vannak bedobva évek óta - kapás meg sehol. Milyen konzekvenciát vonjon le ebből a miniszterelnök? Csak azt, hogy előre a megkezdett úton, a fiúk meg álmodozzanak politikai kultúráról. Egyáltalán, hogyan juthat valakinek eszébe, hogy pont Ficótól várjon el valamiféle politikai kultúrát, erkölcsi megújhodást? Fico idősebb és ostobább szekundánsa, a még egy hónapig regnáló elnökparódia is kapott még egy esélyt arra, hogy ne feltétlenül úgy vonuljon be a történelembe, mint az az ember, aki azt sem tudta, portás-e vagy pincér abban a palotában, amelyikben ébredni szokott. Gašparovič elegánsan búcsúzhatott volna hivatalától. Meghívja utódját egy kávéra az elnöki palotába, eldiskurálnak a teendőkről, a motivációkról, a világról, a Tátráról, az autókról, ad az utódnak két-há- rom rossz tanácsot, aztán még egy hónapig főznek rá, öltöztetik és önmagához képest elegánsan távozik, hogy végre felhőtlenül vadászgasson napközben, esténként pedig el- szunyáljon Cirbolya és Borbolya legújabb kalandjain. De nem. Nem fogadja az utódját. Nem is kommunikál vele. Mert nem ismeri az elegancia és a kultúra szavakat. Nem is kell ismernie, a főnöke sem erre a lóra tett. Politikai kultúra? Felejtsük el. Nincs példa, nincs hagyomány, nincs igény. Csak az az igénytelen kanapé. Ott terpeszkedik mindenki, a jobboldal is. És vár. A politikai vezetők olykor jobban kedvelik a cselekvés látszatát, mint azt, hogy tényleg tegyenek valamit Puha szankciók Putyin ellen - szigorúan a látszat kedvéért MTl-HÁTTÉR A Moszkvával szembeni amerikai szankciós stratégiának nem az a célja, hogy megváltoztassa az orosz politikát, csak azt a látszatot akaija kelteni, mintha arra törekedne, hogy megváltoztassa - írta elemzésében George Friedman, a Stratfor amerikai agytröszt igazgatója. Washington újabb hét orosz kormánytisztviselő ellen jelentett be szankciókat. Ám régi tapasztalat, hogy a szankciók hatásait nem lehet mindig megjósolni, és teljesen hatástalanok is maradhatnak. Általában azért folyamodnak hozzájuk, hogy az adott országgal elkerüljék a háborút, amely túl költséges lenne vagy vereséggel végződhetne. A cél, hogy gazdasági sebeket okozva változást idézzenek elő a megcélzott kormány magatartásában, de annyira nem lehetnek súlyosak, hogy az adott kormány előnyösebbnek érezze a háborút, mint magatartása megváltoztatását. A szankciók jobban működnek olyan országok ellen, amelyek nem képesek megtorló válaszlépésekre. Jó példa Irán, amely atomfegyverek híján nem indíthat háborút, és kevés más eszköze van. Oroszország ellen hatékony szankciókat hozni sokkal nehezebb, mert képes katonai válaszra, lefoglalhat nyugati vagyont, elvághatja Európa energiaellátását. Az USA és az EU ezért inkább úgy döntött, nem Oroszországot sújtja szankciókkal, hanem egyes személyeket és néhány orosz vállalatot, amelyeket felelőssé tehet az ukrajnai akciókért. Pénz vagy hatalom? Mindkettő! Ezek „célzott szankciók”: kulcsfontosságú orosz vezetők vagy bizalmasaik gazdasági érdekeit támadva a Nyugat megpróbál változásokat kikényszeríteni. A stratégia azonban több kérdést is felvet, először is azt, hogy az orosz vezetőket mi érdekli jobban, a pénz vagy a hatalom. A kettő mára összefonódott, Oroszországban ugyanazok gyakorolják a hatalmat, akik a pénzt birtokolják. Ezért nehéz elképzelni, hogy a Putyinrezsim változtatna politikáján - ezzel elismerve gyengeségét, ami végzetes hiba a hatalmon levőknek. Az orosz vezetők vagyonuk egy részét Oroszországban tartj ák, nehogy azt a nyugati kormányok lefoglalják. A szankciók nyomán csak vagyonuk egy részét veszíthetik el, de hazai népszerűségük növekedése ellensúlyozhatja ezt, és pozíciójukból eredően visszanyerik a pénzt. Sugalljuk azt, hogy tettünk valamit A kérdés politikai vetülete: Putyin népszerűsége nőtt a Krím elcsatolásával. Úgy érezheti, muszáj válaszolnia a szankciókra, mert ha nem, akkor csökken a népszerűsége. Ráadásul az USA nem akarja veszélyeztetni egy olyan rezsim fennmaradását, amely egy katonai nagyhatalmat irányít. Nem akar belekeveredni olyan akciókba sem, amely kiváltaná Ukrajna invázióját, és arra kényszerítené Washingtont, hogy vonuljon vissza, vagy lépjen be egy háborúba, amelyre nem készült fel. Az USA-nak még egy jó oka van, hogy elkerülje a hatékony szankciókat. Az amerikai gazdaságnak szüksége van a külföldi befektetőkre. Olyan országok, mint Kína, Szaúd-Arábia vagy India, kétszer is meggondolnák, hogy pénzt fektessenek be Amerikában. Ezért az amerikai szankciós stratégiának nem célja megváltoztatni az orosz politikát, csak olyan látszatot kelteni, mintha erre törekedne. Azokat a kongresszusi képviselőket célozza meg, akik az ukrán válságot fontos kérdéssé tették, illetve azokat a külügyminiszté- riumi csoportokat, amelyek az amerikai nemzetbiztonsági politika középpontjába az emberi jogi kérdéseket akarják tenni. A szankciókkal a kormány mindkét csoportnak azt sugallhatja, hogy tett valamit - és mindkét csoport azt képzelheti, hogy tettek valamit -, miközben ténylegesen nem történt semmi. Ha a világ cselekvésért kiált, az óvatos vezetők olykor jobban kedvelik a cselekvés látszatát, mint azt, hogy tényleg tegyenek valamit.- Az lehet, hogy fiatalok, nyelveket beszélnek, értenek a számítógéphez, de korrupcióban sose érnek utol minket! (Peter Gossányi rajza)
