Új Szó, 2014. május (67. évfolyam, 100-124. szám)
2014-05-16 / 111. szám, péntek
www.ujszo.com ÚJSZÓ 2014. MÁJUS 16. Nagyító 9 Öblös hangú, határozott tekintetű, karakteres színész, aki ismeri életpályájának fontossági sorrendjeit. Ezért építhettek rá egész előadásokat Hoz-e még örömet a hatodik színészi évtized is? Ropog József április derekán volt hetvenéves. E hét évtizedből több mint félszázadot egyhuzamban az egykori MATESZ- ban, a mai Komáromi Jókai Színházban töltött. 1963 óta sohasem vált meg a társulattól, így sosem kellett magát visszakérnie. „Csak” annyi történt, hogy az egykori színészbojtár mára e színház Örökös Tagja lett. MIKLÓSI PÉTER Csüggésed a komáromi színtársulaton több mint tiszteletre méltó. Mégis akadnak szeretett színházad falain belül is, akik a hátad mögött olyféléket sutyorognak, hogy a te eseted a komáromi játékszínnel - akárcsak Ferenczy Annáé vagy Lőrincz Margité, tehát a már 80. életévüket is betöltött, máig aktív színházalapítóké - maga a színészi rablét! Bánt az efféle cikizés? Nem. És én rablét helyett egy teljes életnek mondom a komáromi színház iránti hűséget. Sohasem volt mehetné- ked? Népművelőnek, színházi szakelőadónak, rádióri- portemek, bárénekesnek, Magyarországra szegődő sorszínésznek, bárhová bármi másnak? Nem. És ennyi idő távlatából már minden szinte felhőtlennek látszik. Még az ember útjába került gondok is. Hiszen a színész sikerre született. Ahogy ezen a pályán halad az idő előre, úgy kell sok mindent megtanulni, tudni a mesterségről. Hogy az ember helyén kezelje a sikert, és fájdalom nélkül tudjon beszélni a bukásokról. Mert azokból szintén rengeteget lehet tanulni. Rám ez duplán érvényes volt, mert színészüeg valóban sokáig kételkedtem magamban. Jól értem? A rád osztott szép szerepek, sőt kulcsfigurák tucatjainak dacára kételkedtél magadban? Bizony. Gyakran merültek föl bennem különböző aggályok, hogy egyáltalában szabad-e bizakodnom színészi pályám kiteljesedésében. Ezért évekig éreztem már-már nyomasztó szükségét elhatározásom megerősítésének.-Ugyanis bennünket, az 1952-ben érkezett színházalapítók után jött fiatalok első nagyobb csoportját - Csendes Lacit, Szabó Icát, Mente Imrét és másokat - egy elutasító döntéssel nem engedtek főiskolára menni. Manapság ez nyilván hihetedennek tűnik, noha akkor így volt. Indokként mit hoztak föl? Kijelentették, minket nem azért vettek föl, hogy rögtön évekre elkerüljünk a társulattól. így hát eleinte elsősorban a rendezők és az idősebbek tanácsaiba kapaszkodtam. Szerencsére, ők elfogadtak, segédszínészként nem hagytak cserben, hanem magukhoz öleltek és biztattak. Ez sok erőt adott. Ahhoz is, hogy túltegyem magam a kezdeti botladozásokon. Gyakorlott színésztársaimat figyelve tudatosítottam, hogy ezen a pályán tehetség nélkül nem mész semmire, önmagámban viszont saját lelkivilágomnak azokat az árnyalatait kerestem, amelynek tónusaira rá tudtam építeni egy-egy figurát. De voltak szerepek, amelyekben azt kerestem, ami még a kamaszkor betyárkodásaiból maradt meg bennem. Tizenévesen csirkefogó voltál? Szelíden. Persze, ahogy múlnak az évek, megfényese- dik a gyerekkor. Szádalmáson a szilvafák, a dombos vidék szabadságát élvezve szép gyerekkorom volt. Még ha otthon rendre meg kellett is fogni a dolog végét, izzadni becsülettel a ház körül meg a mezőn. De azért jutott időnk kópéskodni is. És a tanítóink rendezte színdarabokban játszani. A Cse- madok akkori rozsnyói titkára, Szőllős Sándor biztatott, hogy felnőttként is folytathatnám a színészkedést. Ő mutatott be Konrád Józsefnek, aki elhívott Komáromba. így lettem 19 évesen a Magyar Területi Színház tagja, és amikor már Jókai Színház volt a neve, onnan mentem 63 évesen továbbjátszó színészként nyugdíjba. Első komáromi szereped emléke még él benned? Persze. A MAŤESZ fennállása tizedik évfordulóján Dávid Teréz Az asszony és a halál című színművét is bemutattuk Monoszlóy Éva rendezésében és a Bočekné Gesztes Zsuzsa tervezte jelmezekben. Premierdarabban akkor lehettem először például Ferenczy Anna és Tóth László partnere. Abban a jubileumi évadban egyébként nyolc bemutatót tartottunk! Hetvenévesen, „kinagyítva” akár pályád nüánszait is, elmondható már, hogy miért maradtál mindvégig hű egyetlenegy színházhoz? A vállalt feladat, a munka iránti hűséget otthonról hoztam magammal. Ez velejárója a gömöri ember mentalitásának. Ha meggyőződéssel, kedvvel csinálsz valamit, akkor amellett egy életen át ott tudsz maradni szíwel-lélekkel, tehetséggel. Nekem rengeteget adott a színház tanulásban, lehetőségben, emberségben. Elvágyódás helyett inkább azzal törődtem, hogy a feladataimnak megfeleljek. Úgy éreztem, hálával tartozom azért, hogy engem ide fölvettek, és nem kevés kínlódás, olykor szenvedés árán megbízható színészt faragtak belőlem. Miért akartam volna hát elmenni?! A rosszmájúak szerint azért maradtál, mert nem kellettél másutt! Márpedig a szolnoki színházhoz szó szerint el akartak Ropog József csábítani, de mondjuk Békéscsabán is emlékezetes sikerrel vendégszerepeltem. De hát hálátlanság lett volna, ha egyszerűen fogom magam és faképnél hagyom a Magyar Területi Színházat. Mindmáig mégis gáncsnak érzed, hogy a színházad ifjan nem engedett a főiskolára... Igen. Mert akkor nemcsak az önbizalmam lett volna nagyobb már a kezdetektől fogva, hanem főként a próbafolyamatok elején még árnyaltabban tudtam volna kibontani egy-egy rám osztott új figura jellemét, lelkű- letét. így viszont nemegyszer elkapott a kislelkűség, és néha napokig csak azon rágódtam, megbirkózom-e az olykor egészen váratlanul ért komoly színészi feladattal. Különösen akkor voltam tétovázó régebben, ha a próbákon azokkal a rendezőkkel küszködtünk közösen, akik szintén itt a színházban, menet közben sajátították el a szakmát. E természetes, a jó színészek zömében mindig meglévő drukk dacára - immár Örökös Tagként - mit jelent számodra színészi pályafutásod hatodik évtizedében is nyitni a szellemet, a lelket, adni valamit a közönségnek? Ebben fikarcnyi különbség sincs a ma és a tegnap között. Ez a dolgunk. És ha néha akaratlanul le-lepillantasz a színpadról, akkor látod a nézőt, ahogy szívja magába a „deszkákon” történteket. No- hát ennek párja nincsen! Ha elgondolkodtatunk és a közönség rácsodálkozik a színészi játékra, az az igazi. Az benne az érték. A különös. A nagy. Csönd van és az emberek figyelnek. De a szerepeken keresztül mi, színészek szintén közelebb kerülünk önmagunkhoz. A figurák révén megbeszélünk önnönmagunkkal sok mindent, amit a magánéletben addig talán nem. A színész ebből a szempontból egyrészt szerencsés teremtés. Másfelől viszont azért beszélek erről, mert most már azt is tapasztalom, hogy nyugdíjasként valahogy másként csukódik mögöttem az öltözőajtó. Az embernek óhatatlanul eszébe jut, hogy hiába vagy hivatalosan ötvenegy esztendeje színész, minden élet mégis pusztán egy pülanat, ahogy a művészet sem sokkal több annál... Hiába játszhatod el a színházirodalom nagyszerepeit. Melankólia? Dehogy! Nem az a színész vagyok, aki szomorkodik. Vagy előre azon búslakodnék, hogy évek múlva egy fiatal kolléga nem tudja majd, ki volt Ropog József. Ébben megengedő vagyok, mert igyekszem érteni és megérteni a világ változásait. NÉVJEGY Ropog József a Szepsi Mezőgazdasági és Gépészeti Középiskolában érettségizett. Rövid ideig szakmunkás, közben sikerrel tesz tehetségvizsgát a MATESZ-ban, ahol a legtöbbet foglalkoztatott színészek egyike lett. Pusztán főszerepeinek száma is tiszteletre méltó, így például ő játssza Bánkot (Bánk bán, 1988); Ádámot (Az ember tragédiája, 1973); Joó Sándort (Kormos ég, 1971); Angelót (Bűntény a Kecske-szigeten, 1986); Víg Gusztávot (Névnap, 1985); Repáňt (A Zöld fához címzett fogadó, 1981) - ez utóbbiért a nyitrai országos szemlén a legjobb férfialakítás díját is megkapta. Jellemformáló képességének, változatos színészi eszközeinek és ko- médiázó tehetségének köszönhetően több szlovák és magyar filmben, a Szlovák Rádió magyar adásának rádiójátékaiban pedig rendszeresen játszott. (Somogyi Tibor felvétele) Sokkal inkább arra gondolok, hogy nyugdíjas színészként is lehet olyat mutatni, ami karbantart, amire figyelnek. A szakma és a közönség egyaránt. Csak hívnának minél többször. A hajdanvolt tájolásokra hogyan emlékszel? Hogy az erőssége volt ennek a színháznak. Küldetést és különös tekintélyt kölcsönzött neki. Havonta két-három kőszínházi előadásunk volt Komáromban, a többi sokat pedig vidéken tartottuk. Aki annak idején a Magyar Területi Színházhoz szerződött, az tudta, hogy lényegében vándortrupphoz szegődik. Vagy tizenöt-húsz éve viszont már pont fordítva áll a helyzet: vendégjátékokat is teljesítő kőszínház lettünk. De ezen okoskodni nem a színész dolga. Különösen annak a komédiásnak nem, akinek, a teljesség részeként, még ott él emlékezetében társulatának vándorszínészed korszaka is. Vagy az az időszak, amikor a Magyar Területi Színház egykori épületét az akkori Fučík utcán fejeüenül lebontották, s új székházat csupán a nyolcvanas évek derekán kaptunk; addig pedig a komáromi előadások „otthona” a Szakszervezetek Háza volt. De örömmel dolgoztunk és a hiteles bemutatók tucatjait tartottuk ott. Hiteleseket a színészi munkának abban az értelmében, hogy az ember minden figurában megpróbál hiteles lenni; de hogy ez végül őszinte vagy nem őszinte, azt a nézőknek kell eldönteniük. És ebben a döntésben csak az segítheti őket, ha valaki jól játszik. Elvégre ezért jöttem erre a pályára, amelyen a sikerek meg a kudarcok egyszer erősítik, másszor gyöngítik egymást. A színpadon pofonegyszerű a fizika: minél nagyobb a fény, annál élesebb az árnyéka. Ezért is szeretem a színészetet. Szülőfaludban sohasem vetették a szemedre, hogy nem derék szádalmási lettél, hanem kitűnőnek kitűnő, mégiscsak komáromi komédiás? Most, hogy öregszem, összerakódik az elmúlt évek mozaikja, bár nem vagyok a múltba révedő típus. A régi színlapokat, fotókat is inkább csak őrzöm egy dobozban, mintsem forgatnám őket. Persze, az embert azért kísérti a múltja. Például az a régi emlék, amikor 1963 nyarán először utaztam keleti turnéra egészen Ki- rályhelmecig. Amikor Szoroskő után már Kassa felé tartottunk, hirtelen elszégyelltem magam a buszban, mert kipillantva a tájra észrevettem, hogy míg én kényelmesen ko- csikázom, addig mások ott izzadnak azokon a búzatáblákon, ahol diákként én is dolgoztam. Azokban az időkben mi munkára voltunk nevelve, nem kocsikázásra. De azért kitagadni nem tagadtak ki a szá- dalmásiak. Sőt, a szüleim még büszkék is voltak rám, különösen az apám. Kelet-szlovákiai turnéink során ő mindig a szó eredeti értelmében tárt kapukkal várt bennünket. Egyszerűen kötelező volt megállni nála. Ha kora délután érkeztünk is, már reggel hatkor kitárta a kaput, és ahány ülés volt a buszunkban, annyi kupica jófajta gömöri pálinka volt kitöltve. Ezt a papramorgót kereszteltük el aztán magunk között „Ropogovicának”. Te, aki jó ötven év alatt sem mondtál soha agyőt a komáromi színháznak, pár- tonkívüliként hogyan élted meg annak belső légkörét? A pártelnököktől a „téglákig”? Hát volt itt minden. Sokáig nem izgatott, hogy ki mit csinál, melyik klikkhez tartozik, besúg-e, vagy csak hithű párttag... Eleve tudtuk, hogy jobbára kitől kell tartani, s azt tudomásul vette az ember. De amikor 1989 után terítékre kerültek az ügynöklisták, hát leesett az állam, nem hittem a szememnek. Számodra ekkor ért véget az álmodozások kora? Jóval előbb. Már amikor a főiskola helyett csak a fegyelmezett kötelességtudat hozhatta meg számomra a színpadi biztonságot. Ha színházról van szó, nem engedek magamnak semmi lazaságot. Most, hogy ritkábban játszol, megelégszel mások pillanatnyi szeretetével? Mire vágyhatnék még? Amíg a színpadon érzem, hogy a nézők szeretnek és igénylik a jelenlétem, addig jó. Különböző díjakkal ennyi hosszú év alatt sem kényeztetett el az élet. Ezt fájlalod? Nem zavar. Őszintén? Őszintén. Nekem a Szigeten a kert meg a házikó segít a túlélésben. Meg hogy erős vagyok. És hogy van mire erősnek lennem.
