Új Szó, 2014. május (67. évfolyam, 100-124. szám)
2014-05-03 / 101. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. MÁJUS 3. ________________________________________________________________Szombati vendég 9 V áta Loránd: „Erdély csücskében, a Kárpát-kanyarban születtem, színmagyar környezetben. Különleges kultúra az ott, ami nem fog elereszteni soha... Kolozsvári színész, aki nem vágyik Budapestre Öt évvel a Kosztolányi Dezső novellája alapján forgatott Tréfa után Váta Loránd, a Kolozsvári Állami Magyar Színház egyik vezető színésze ismét Gárdos Péterrel dolgozik. Hajnali láz című, készülő filmjében ő játssza a tüdőbajos Litzmant. SZABÓ G. LÁSZLÓ Gárdos Tréfájában a liberális gondolkodású, aszketikus alkatú Zoltán atyát formálta meg finom eszközökkel. Ahogy ő fogalmaz: ennek következménye a köhögő Litzman, aki 224 társával együtt egy német koncentrációs táborból szabadulva kerül Svédországba, rehabilitációra. Várta már az újabb forgatást? Vagy több mint négyszáz kilométerre Budapesttől tulajdonképpen bele kellett törődnie abba, hogy még egy nagy horderejű alakítása után sem várhat újabb filmes lehetőségeket - pusztán a távolság miatt? Több oka is van annak, hogy már nincsenek ilyenfajta elvárásaim. Az első valóban az, hogy ha az ember be akar kerülni egy filmes csapatba, akkor állandóan kéznél kell lenni. Vagyis ott kell élni, ahol ezek a dolgok megtörténhetnek. Én pedig olyan művész színházi rendszerben dolgozom, ami Budapesttől is, Bukaresttől is távol van. 2001 nyarán egymás után két filmfőszerepet kaptam. A Fény hull arcodra magyar-román koprodukcióban készült Gulyás Gyula rendezésében, az Előre Erdélyi Dániel vígjátéka volt, amelyben Bodrogi Gyula, Garas Dezső és Hollósi Frigyes is játszott. Két ilyen munka után valóban úgy éreztem, ezek most el fognak indítani egy másik pályán. De nem indítottak el. Pedig akkor, amikor ezekben a filmekben szerepeltem, a sepsiszentgyörgyi társulat tagja voltam, hétszázötven kilométerre Budapesttől. Azóta rájöttem, ám az is lehet, hogy elhitettem magammal, nem vagyok az a filmes arc, amelyik után kapkodnak a rendezők. Ezt mi alapján dönti el az ember? Szerintem ugyanis pont fordítva kellene, hogy legyen, hiszen nem egy tucatarcról beszélünk. De nem én vagyok az, akit éjjel-nappal nézni akar valaki. Az én arcom nem szép, legfeljebb érdekes. Van is egy ehhez kapcsolódó történetem. Nagyon nézett az operatőr, amikor a Tréfát forgattuk. Kimondottan fodrozott. Te jó isten, gondoltam, ennek valami baja van velem. Időbe telt, míg rájöttem, hogy azt fürkészte, honnan jó engem filmezni. Meg is nyugodtam, hogy az én arcomnak is vannak előnyös szögei. Azóta persze öregebb lettem. Negyvenegy éves vagyok. Lengyel Tamás barátom, áld Weigl atyát játszotta a Tréfában, földrajzilag előnyösebb helyzetben van. O két próba között, sőt éjszaka is tud forgatni, ha hívják. Nekem egy alapvető döntést kellett hoznom ez ügyben. Menni vagy maradni? Igen, mehettem volna. Át is villant az agyamon, hogy mi lenne, ha mennék, aztán mégis maradtam. Én itt érzem jól magam. Sepsiszentgyörgyön Sga- narelle-t, Truffaldinót, Kakuk Marcit, Tybaltot, Jagót, a Godot- ra várva Vladimírját, majd Obe- ront játszottam. Mégis elszerződött Kolozsvárra. Tizennégy év után. Addig szívügyem volt a szentgyörgyi társulat. Együtt hoztuk létre 1995-ben. Szép eredményeket értünk el. Sokáig nem is vágytam olyan nagyon filmezni, arra meg végképp nem, hogy budapesti színházhoz kerüljek. Nem is volt könnyű az elszakadás Szentgyörgyről. Megszenvedtem. Aztán be kellett lámom, hogy az a helyzet, amelyhez körömszakadtáig ragaszkodtam, már nem működik. Bele is betegedtem volna, ha maradok. A fantáziám is megsínylette volna. Ezzel együtt kínkeserves volt az eljövetel. Érzelmi szálak keveredtek szakmai szálakkal, annyira kusza lett minden. Sértettem és sértettek engem is, bár kívülről nézve egészen másképp látszott. Rendeznem kellett a belső útjaimat, meg kell találnom újra, amit elvesztettem. Alapvetően optimista alkat vagyok, de ha valami nem megy, vagy akadozik, azt nagyon nehezen viselem. Be kellett csuknom egy ajtót, hogy kinyílhasson előttem egy másik. Ezért szerződtem Kolozsvárra. Ide sok külföldi rendező jön dolgozni, érdekes színházi gondolkodásokkal találkozom. Amikor elvégezte a marosvásárhelyi egyetemet, hasonlóan nézett ki, mint most? Széles váll, izmos karok, fényes tekegolyófej? Nagyon sokat változtam az évek során. Az egyetemre hosz- szú, göndör hajjal, szemüveges fiúcskaként jutottam be egy erős matematika-fizika osztályból. Vágtam is a kettőt, közben hegedültem, tizenkét évig. Csak a sport maradt ki az életemből. A tánc később jött, a hiányok felismerése után. Ha az ember többet akar tudni, gyorsan felméri, mik azok a terepek, amelyeken tanulni képes. A tehetség nem elég. Az eredményeim hatvan- hetven százalékát a munka teszi ki. Visszatérve a fejemhez... genetika. Elhullott a hajam, mint másoknak is a családban. Ami pedig a testi felépítésemet illeti: tavaly ősszel még nem volt ilyen hasizmom. Beköltözött a sport az életembe. A futás. Eljuttattam magam oda, hogy tizenöt-tizenhét kilométereket futok. Kimunkálom a testem. Élvezem. Jólesik. Nagyképű lennék, ha most azt mondanám, hogy állandó harmóniában vagyok magammal. Van úgy, hogy nagyon ma- csó gyereknek érzem magam, van, hogy nem. Ez is emberi dolog, amit vállalni kell. Persze erősebbnek, határozottabbnak és jobbnak gondolom magam, mint régen. Fizikailag is, lelkileg is. Szangvinikus emberként gyorsan felforr az agyamban a víz, aztán ugyanolyan gyorsan le is nyugszom. Ezt nem köny- nyen bocsátja meg a világ. S akkor mi van? Hátat fordítanak neked. Én meg nem akarok rosszat tenni sem magamnak, sem másoknak. Ez nem olyan pálya, hogy ülök a számítógép előtt, és írom a programokat. Itt naponta ki vagy pakolva. Néznek. Vagy odafigyelsz, és úgy csinálod, hogy a siker meglegyen, vagy nem. Ha nem fontos, nem kell széllel szemben pisilni. Kakaskodni, konfliktusokba keveredni sem. Megúszta „pofonok” nélkül? Voltak képzeletbeli nyaklevesek. Igazgatótól, kollégáktól, a környezetemtől. Amikor kezdték nem elfogadni, vagy nem megbocsátani az én kamaszos, cirkuszos, túlságosan nyűt, szókimondó stílusomat. El is mentem fél év fizetetten szabadságra. Ez még Sepsi- szentgyörgy, ahol olykor-olykor bizony hisztérikus, veszekedős színész voltam. Közben éreztem, hogy már nem vagyok gyerek. Felnőttem. Ebben csak az volt a zavaró, hogy elkezdett nyikorogni a fantáziám. Ugyan- akkor megszületett pár nagyon szép szerepem, ami fontos tett a pályámon. Lehet, hogy ez az inasabb-izmosabb test, a böl- csebb belső is új tehetőségeket hoz. Bár nincsenek elvárásaim a színházban sem. Mindig azt szeretem, amit kapok. Fejlett mozgáskultúráját, plasztikus mozdulatait nyilván a táncnak köszönheti. A sztepptől a funky jazzig, az afro-poptól a butofúg sok mindenbe belekóstolt. Még az akrobatikus táncba és a street dance-be is. Egy színésznek nem okvetlenül kell nagyon jól tudnia sok mindent, de el kell érnie, hogy a próbán soha ne a nulláról induljon. Precíz vagyok, szeretem a rendet, tisztán látni bizonyos dolgokat. Lehetett volna belőlem nagyon jó filológus, sportoló, sőt énekes is, vagy hegedűművész. Ez utóbbi vonzott is nagyon, csak a mi országunkban nem voltak tehetőségek. Két éve játszom a színészzenekarban, énekelek, hegedülök, tehát nem veszik el semmi abból, amit tudok. Kisvárdán, a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján többször is díjazták, de a Fiatal Színészek Gáláján is nyert már Costinestiben. Én a Leonce és Léna-beli pompás alakítása után Klaus Mann Mephistójával bíztam volna meg. Tompa Gábor, az igazgatóm, miután megnézett A földműves és a halál című darabban, ahol a halál ceremóniamestere vagyok, ugyanerre célzott. Hogy milyen jó Mephisto-fejem van. Gárdos Pétertől mivel búcsúzott a Tréfa bemutatója után? Azt mondta: „Figyelj, Lóri, én még akarok veted dolgozni.” így kaptam meg most a tébécés Litzman szerepét. A ruhapróbán rám adták a nagy téli nadrágot, a széles szíjat, pulóver betömködve, sál, sapka, nagykabát, közben kapkodtam be a mogyorót, vigyorogtam, mire Péter csak annyit mondott: „Ez az!” Nagyon szereti a kontrasztokat. Életerős, életvidám pasas ez a Litzman, imádja a nőket, de a film közepe felé... nem, ez maradjon titok, nem árulhatom el, mi történik vele. Péterrel nagyon jó dolgozni, rengeteget tanulok tőle. Soha nem stresszelek mellette, még csak olyat sem érzek, hogy most a fejemre koppintottak, mert tévedtem. Zoltán atya szerepére tüzetesen felkészült annak idején, hiszen papot korábban sosem játszott. Négy napra elmentem Csík- somlyóra, a ferences barátokhoz. Beköltöztem hozzájuk, mert éreztem, hogy ehhez nem elég az a fajta technika, mint egy színházi környezetben. Ha rád megy a kamera, mese nincs. Viselni kell tudni a reverendát. Talán nem is kellett volna ezen annyit filozofálni, de nagyon jót tett, hogy megélhettem egyfajta belső tisztulást. A telefonom végig ki volt kapcsolva. Hamvas Bélát olvasgattam, és úgy ösz- szebarátkoztam a bentlakókkal, hogy a harmadik este már együtt pálinkáztunk. Kellett, hogy embereket lássak, ne pusztán papokat, gyóntatóikonokat. Megismertem köztük egy huszonhárom esztendős szerzetest, aki tizennyolc évesen lépett be a rendbe. Agydaganata lett, húzza a lábát, fájlalja a karját, de csillog a szeme. Találkoztam olyannal is, akinek pszichés panaszai vannak, vagy aki súlyos diszlexiával küzd, de amikor a zsoltárokat énekli könyvből, soha nem akad el a nyelve. Úgy éltem köztük, hogy a titkaikat is feltárták előttem. Van egy földszinti és egy emeleti része a kolostornak. Én külön cellában laktam a földszinten, figyelmeztettek, hogy az emeleti részre nem mehetek, az az ő zárt területük. Aztán mégis beengedtek abba a kápolnába, ahol reggel, délben és este énekelve, kérdez- getve-felelgetve imádkoznak. Bátor voltam. Zenei hallásom alapján bevállaltam, hogy én is így imádkozom, ők pedig hagyták. Befogadtak maguk közé. Kulcsot adtak Zoltán atyához. „Mindig a felröppenések és a földhöz csapódások embere voltam” - nyilatkozta egy korábbi interjújában. Tehát nemcsak szállni, hanem zuhanni is megtanult És nem fáj, ha zuhanok. Egyébként sem tehet mindig villogni. Néha el kell tűnni a sötétben. Aztán előrelépik az ember. Előrelépik? A székelyek így mondják. Lépik ide, lépik oda. Szülei Sepsiszentgyörgyön élnek. Milyen időközönként látja őket? Sajnos, nem olyan gyakran, mint szeretném. Édesanyám hatvanhat, édesapám hatvanhét éves. Tavasztól őszig kijárnak falura, van ott egy házuk veteményeskerttel. Megtermelik a babot, a paradicsomot. A székelyeket sok mindenre megtanította az étet. Ók már régóta tudják: jöhet bármi, mindig magukra vannak utalva, mindent nekik kell előteremteni. Igyekszem én is eltanulni egy sor dolgot a szüleimtől. Megcsinálni egy ágyást, elvetni a murkot, a petrezselymet, s elültetni a pityókát. A pálinkafőzést még nem testem el az apámtól. Azt még nem tudom. Vasutas emberek voltak a szüleim, panelházban élnek, azért vettek házat falun, hogy oda járhassanak. Blokknegyedi gyerek vagyok, de van már egy önálló kis lakásom Sepsiszentgyörgyön. Egyszer majd egy nagy nappalit szeretnék, ez a vágyam. Erdély csücskében, a Kárpát-kanyarban születtem, színmagyar környezetben. Különleges kultúra az ott, ami nem fog elereszteni soha. Hogyan képzeljem el, ha éppen otthon van, vagy a falusi házukban? Kaszálok a kertben, hihetetlen tempóban. Oszlopban marad ott a fű utánam. Először csak bohóckodtam a kaszával, aztán Péter bá átjött a szomszédból, hogy:,Lórika, gyere, mutassam meg, hogyan kell.” Hetvenévesen glédába kaszálja a füvet. Már megy nekem is, csak még mindig nem olyan szépen, mint neki. Vagy például, szedem a ri- bizlit, a karós paszulyt. Nagyon élvezem. Mintha kincset gyűjtenék. A legzamatosabbakat mindig ott alszom, abban a házban. Vigyázni kell. Ez a másik világ gyorsan elszédíti az embert. Az ottani észhez térít. Megnyugtat. Lecsillapít. Rendbe tesz. En meg, de ezt már mondtam, szeretem a rendet.
