Új Szó, 2014. április (67. évfolyam, 76-99. szám)
2014-04-26 / 96. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. ÁPRILIS 26. Szalon 21 MEDIATER Hollywoodi Tévhitgyártó Vállalat Még 1983-ban jelent meg Szuhay-Havas Ervin Meglepetések enciklopédiája című könyve, amely egyfajta tévedésgyűjteményként arra vállalkozott, hogy korrigálja a történelmi téveszméket és megcáfolja a babonákat. (Előzményének Tom Burnam The Dictionary of Misinformation című műve tekinthető 1977- ből.) A szerző szavaival élve a kötet „kirándulásra invitál a téveszmék és a félrevezető egyszerűsítések végtelen vizein”. H. NAGY PÉTER Talán fölösleges bizonygatni, hogy a metafora találó, valóban „végtelen vizekről” van szó; és ily módon az sem véletlen, hogy napjainkban megsokasodtak a hasonlójellegű kiadványok, azaz sürgető feladattá vált a „mítosztalanítás”, a tévhitoszla- tás. Az alábbiakban ennek egy cseppnyi, de médiatörténeti szempontból korántsem érdektelen fejezetéről lesz szó három példán keresztül. Hahner Péter 100 történelmi tévhit, avagy Amit biztosan tudsz a történelemről - és mind rosszul tudod... című, igen fontos könyvében számos példa szerepel arra, hogy az irodalom és a filmipar - a művek esztétikai értékétől függetlenül - soksok tévhit elterjedéséért felelős. íme az egyik: „Henryk Si- enkiewicz Quo vadis című regényében - írja Hahner - Néró arról panaszkodik, hogy még nem látott égő várost, majd ezt olvashatjuk: »Semmi kétség nem volt aziránt, hogy bűnös kezek gyújtogatnak a városban, mert minduntalan újabb tüzek lobbantak fel a fő tűzfészektől messze eső helyeken.« A regény 1951-ben elkészített, Mervyn LeRoy által rendezett filmváltozatában pedig Néró többször is beismeri, hogy ő gyűjtatta fel Rómát, majd látjuk, amint a tűztenger- ből kimagasodó Maecenas-to- rony tetején állva, lanttal kíséri énekét. Peter Ustinov pedig oly meggyőzően alakítja az őrült császár szerepét, hogy még azt is elhisszük neki, valóban ő gyűjtatta fel Rómát...” így igaz, Ustinov emlékezetes alakítást nyújtott, viszont a dolog nem stimmel, hiszen nem Néró gyűjtatta fel a birodalom fővárosát. Ez a szituáció mindenesetre iskolapéldája a tévhitek szóródásának, hiszen a Sue- toniusnál olvasható történelmi legenda, melynek semmi alapja, Sienkiewicz regényének és LeRoy filmjének köszönhetően óriási karriert futott be a 20. században. Ez arra utal, hogy az emberek előszeretettel cserélik fel a történelmi hitelességet a fikcióval. Ha még ehhez ideológiai érdek is társul (az igaz keresztények a gaz rómaiak elPeter Ustinovnak lelkesen elhittük, hogy Néró gyűjtatta fel Rómát (Képarchívum) len), vége a dalnak: a tévhit hitté, hamis tudássá, álismeretté szilárdul. John Lloyd és John Mitchin- son Tévhitek a nagyvilágról című, igen szórakoztató könyvében olvasható egy jópofa példa a békák hangjáról. ,Azért gondolja mindenki - írja a szerzőpáros -, hogy az összes békafaj brekeg, mert ilyen hangot ad ki a fakúszó békák egyike, a Hy- la regilla, és ez az, amelyik beköltözött Hollywoodba. Évtizedeken át ugyanis minden egyes mozifilmben ennek a fajnak a hangját szerepeltették, hogy kellő hangulatot teremtsenek a természetben játszódó jelenetekhez, akár Florida, akár egy vietnami dzsungel tűnt fel a vásznon.” De milyen a békák hangja valójában? A repertoár észbontó, a békák ugyanis ku- ruttyolnak, hortyognak, morognak, trilláznak, kotyognak, ciripelnek, harsognak, huhognak, fütyülnek, dörmögnek, röfögnek, csaholnak és így tovább. És persze olyan is akad közöttük, amelyik néma (pl. a közép-afrikai góliátbéka). A példa ártalmatlannak tűnik, ám arra figyelmeztet, hogy rengeteg ehhez hasonló általánosító, leegyszerűsítő mozzanat épülhet be a világlátásunkba (például sztereotípiák formájában). Az érzékelésünket olykor bizony felülírja a kézhez kapott értelmezés. Scott O. Lilienfeld és munkatársai 50 pszichológiai tévhit című alapvető könyvükben az elmebetegség mítoszai között említik azt a tévedést, mely szerint a skizofréniában szenvedő emberek többszörös személyiséggel rendelkeznek. ,A szóban forgó téveszme - írják a szerzők - a tömegkultúrába is utat talált magának. A 2000-ben, Jim CarA Hyla regilla miatt gondoljuk, hogy ami béka, az brekeg Christian Slater: hasadt személyiség vagy skizofrénia? rey főszereplésével készült Én és én meg az Irén című vígjáték egy olyan férfiról szól, aki állítólag skizofréniában szenved. Valójában azonban hasadt személyiséggel rendelkezik; az egyik alteregója (Charlie) lágy és kedélyes, míg a másik (Hank) agresszív. A filmben Carrey karaktere váratlanul vált »finomból« »őrültbe«. Miután az NBC My Own Worst Enemy (Saját magam legrosszabb ellensége) című műsora Christian Slater főszereplésével debütált 2008 októberében, számos televíziós kritikus tévesen úgy utalt a főszereplőre, mint aki skizofréniában szenved.” A hasadt személyiség és a skizofrénia nem ugyanaz. Az ún. disszociatív identitászavarként (DID) ismert betegséggel szemben a skizofréniások nem rendelkeznek több személyiséggel, egyetlen személyiségük van, amely széthullott. Olyan zavarról van tehát szó, amelyre a valóság drámai megbomlása jellemző, amit zavaros gondolatok, téveszmék és hallucinációk kísérnek. Lilienfeld és csapata meggyőzően bizonyítja, hogy a tömegmédiában rendre tévesen használják a skizofrénia szót, a jelenséget felcserélik a fent említett többszörös személyiségzavarral. „Az, hogy banális színben tüntetik fel ezt a betegséget - teszik hozzá a szerzők ahogyan például számos hollywoodi film is teszi, oda vezethet, hogy az emberek lebecsülik a súlyosságát, és nem látják át, milyen sürgős segítségre van szüksége az érintetteknek.” A konklúzió világos: skizokultúra ide vagy oda, a szavak igenis számítanak. Hollywood nagy erő, s ehhez az álomgyár mítoszgyártó képessége is hozzátartozik (gondoljunk pl. a westemre). Mielőtt mentegetni kezdenénk magunkat, hogy nem lehet mindent tudni (az ókori Rómában nem lehettünk ott, nem hallhatunk ennyiféle békát, a skizofrénia tüneteit nem tanulmányoztuk), gondoljunk arra, hogy ez a három példa csepp a tengerben. Majd vegyük észre, hogy aki hiszékenyebb a kelleténél vagy nincs kellően felvértezve a faktoidok inváziója ellen, annak a HTV a legjobb szolgáltatást nyújtja. A kérdés már csak az, mit jelent itt valójában a „legjobb” kifejezés. „Ha megtaláltad, küldd egyenesen Hollywoodba!” SZUBJEKTÍV A nagy csalódás GRENDEL ÁGOTA Mea culpa, mea maxima culpa! A filmváltozatot Oscar-díjra jelölték, úgy, de úgy beharangozták, hogy azt hittem, főbenjáró bűntkövetekel, ha kihagyom. A tavalyi év legjobb magyar filmjét (akármilyent, egy másodosztályút, mondjuk, csak nem jelölnek Oscarra! ?) látnom kell. (Nemkellettvolna, vessek magamra a makacsságomért.) Mire ideért (Pozsonyba) Anagy füzet, meghozattam Pestről a könyvet (a Trilógiát) , és elolvastam. Az egész vaskos trilógiát. A nagy füzetet élveztem, tetszettek a sallangmentes, szikár (majdnem férfias) mondatok- a megrázó, helyenként szívfacsaró történet csakígy hiteles, egyébként valószínűleg minimum enyhén szirupos lett volna. Egyszerű kijelentő mondatok, melyekben nem tengnek túl a jelzők, séma bonyolult leírások- ahogy az életet, a környezetét, tágabb és szűkebb lakóterét láthatj a egy tíz év körüli ikerpár. AtörténetMagyarországonját- szódik, de hogy pontosan hol, a regényből nem derül ki, nem is lényeges, pontosan hol járunk - a filmben mégis konkrét a helyszín, Kőszeg. A fontos dolgok azonban kimaradnak: a nagyanya a falu szélén lakik, az utolsó házban, nem egy pusztán, a házával szemben szőlő van, s ha ezt láthattuk volna a filmben, nem töprengünk el azon, vajon honnan a sok-sok befőtt a szekrény tetején. Mert a csupasz udvaron gyümölcsfának se híre, se hamva, s még a szomszéd kertjéből sem lophattak volna, mert nincs szomszéd, nincs szomszéd kertje sem. A falu azért is fontos lett volna, mert a falubeli fiúkkal találkoznak az ikrek a patak partján, ott látják meg Nyúlszá- jat, akit a falubeli kölykök gúnyolnak, megaláznak, beleköpnek a frissen merített patakvízbe, szexuális játékra szólítják fel, a lány hajlandó is lenne, de ocsmány módon a porba tiporják. A fiúk ezért veszik védelmükbe, ezért segítik, nem „csakúgy, jókedvükből”, ahogy a filmből következik. Alány vágyai pedig akkor teljesülnek be, amikor jön a felszabadító hadsereg, és „végigszántja” az egész csapat. Boldogan hal meg, vágyai kielégítve. A könyvben megvan az ok-okozati összefüggés, a filmből kimaradt, aki csak a filmet látta, nemisértheti pontosan, miért is lobogtatja boldogan a kendőjét Nyúlszáj, amikor meglátja a tankon be- dübörgő és a tank mellett bevonulókatonákat. A könyvben a két fiút anyj uk viszi le nagyanyához, apjuk a fronton harcol - a film viszont úgy kezdődik, hogy apa hazajön a frontról, egymás nyakába borulnak, de a két fiút el kell távolítani a városból, mert egy ikerpár veszélyben lehet a háború alatt. Miért? Nem zsidók, hogy attól kellene tartani, deportálják őket. Vagy felületesek a történelmi ismereteim, és. a második világháború alatt az ikreket is likvidálták? És így sorjáznak a bukfencek. Hogy például kinek a hibája, hogya fiúk teste úgy koszos, miután több hétig nem mosakodtak, mintha valaki sárral kente volna be a karjukat, testüket, nem tudhatom, mint ahogy azt sem, hogy mitől olyan szép fényes a hajuk, mintha frissen mosták volna minden áldott nap (igaz, állítólag a haj egy idő után öntisztul, csak ki kell várni). Nem szólva arról a szerencsétlen katonáról, aki megszökött a hadszíntérről, napok óta nem evett, de valószínűleg borotválkozni volt alkalma, mert a szakállát mintha frissen nyírta volna egy szakavatott borbély. Ami nem maradhat ki egy ilyen témájú filmből, az természetesen a hatásvadászat. Nos, ebből a filmes eszközből akad néhány, a legszembetűnőbb az a jelenet, amikor megérkezik a nagyanyához - és a fiaihoz - az apa, egyenesen a hadifogságból, letépett körmökkel,' és kiássa a felesége sírját - mi sem természetesebb, hogy szakad az eső, mindenki bőrig ázik (a két fiú és a nagyanya ott áll a sír mellett), minden sáros, tapa- dós. Hátpersze, napsütésben vagy holdfénynél nem illik élettársunk holttestét kihan- tolni. így is csak az ikrek kishú- gáig jut az apa - a kislány nem az övé, hiszen ő a fronton harcolt, utána hadifogolytáborban szenvedett-, azt a kendőt kaparintjameg, amelybe akis testet eltemették. Az érzékeny lelkű nézőknek nyilván köny- nyeket csal a szemébe a jelenet: nem elég, hogy a feleség meghalt, s őt illett volna temetőben eltemetni, mert minden halottnak ott a helye, még az eső is szakad, szakad. No de amint kiderül, hogy nemcsak az anya nyugszik az udvaron, hanem az idegentől fogant kislány is, már nem fontos a temető. Sőt a fiúk sem, az apa úgy dönt, világgá megy. A fiúkra, akik már addig is rengeteg próbát kiálltak - megtanulták például elviselni a fizikai fájdalmat, úgy, hogy vertékegy- mást-, most a legnehezebb feladat vár: meg kell tanulniuk az elválást, mert ők nem egy és ugyanaz. Az egyik elmegy az apával, a másik marad nagyanyával. De azért maradtjó élményem is. Molnár Piroskának hívják, aki úgy alakította a nagyanya szerepét, ahogy az a nagy könyvben - pardon, A nagy füzetben - meg van írva. Az ő játékára egyetlen, volt egyetemi oktatómtól vettjelző illik: pazar, bővebben: remek. A slam- pos, koszos, örökmorgó öregasszony, aki például úgy faljaa sült csirkét, hogy a mozinéző is irigykedve nézi (ezzel provokálja az ikreket, akik megfogadták, hogy néhanapján koplalni fognak; ha a katona kibírta az éhezést négy napig, ők sem halnak bele). És volt néhány igencsak szép kép - az operatőr, Christian Berger sem végzett akármilyen munkát. A forgatókönyvírók- Szász János és Szekér András - nem tudtak megbirkózni a feladattal, a rendező - Szász János - sem azt hozta ki a filmből (és nem úgy), amit a regény alapján elvár a néző. De az sem jár jobban, aki nem olvasta a regényt, mert-ahogyaz elején említettem - hiányzik az okokozati összefüggés, és enélkül nem maradandó az élmény. SZALON Szerkeszti: Lakatos Krisztina. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
