Új Szó, 2014. április (67. évfolyam, 76-99. szám)
2014-04-19 / 91. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. ÁPRILIS 19. Szalon 21 Mészáros András könyvének a gondolati alapja a következő: rosszat cselekedni ízléstelen, ez a modernitás emberének etikája Egy apokrif kánon fejezetei Alcímek egészen sajátos konstrukciójával találjuk szembe magunkat, ha kézbe vesszük Mészáros András legújabb könyvét, a Kételkedők breviáriumát. A címlapon olvasható kettős alcímhez - Egy kazuista irodalom- története címszavakban elbeszélve, avagy az ízlés révén kifejtett etika - a belső címoldalon még egy - Adalékok a Sátáni versekhez - társul. SZALAY ZOLTÁN Ahelyett, hogy most pontról pontra elemezni kezdenénk a címnek és alcímeknek ezt az első látásra némileg zavarba ejtő rendszerét, éljünk inkább magának a szerzőnek a módszerével, és szedjük címszavakba mindazt, amit e könyvről fontosnak tartunk elmondani. Lesznek e címszavak között olyanok, amelyeket a kötetben is megtalálunk, és olyanok, amelyeket nem. Első címszavunk legyen az apokrif Mivel a Kételkedők breviáriumáról van szó - s így máris visszajutunk a címek és alcímek rendszeréhez, amitől épp az imént próbáltunk elrugaszkodni, ám ebből is látható, hogy ez a rendszer ugyancsak megalapozott -, értelemszerű, hogy a szövegegyüttes egyik tétje a kánonokról való, helyenként kifejezetten provokatív gondolkodás. Maga az irodalom nem más, állítja Mészáros András - egy seregnyi szerzőt szólítva segítségül, Anatole France-tól Italo Calvinón keresztül Petri Györgyig -, mint apokrifok rendszere, amelyben az eredeti versus hamisítvány kérdése eltörpül az eredeti versus valóság kérdése mellett. Az alkotás maga mindig újrateremtés, a hamisítás pedig végső soron ugyanezt a célt szolgálja, szinte ugyanezeknek az eszközöknek a bevetésével. Az apokrif domborítja ki a legszemléletesebben magának az irodalomnak a meghatározó jellegét azzal, hogy elutasítja a kizárólagosságot, az általános érvényességre és kötelező jellegre való törekvést, azaz a szabad értelmezések világába vezet be bennünket. Második címszavunk: Don Juan Mégpedig azért, mert ő a leggyakrabban hivatkozott irodalmi hős a Kételkedők breviáriumában. A könyv végén kapjuk meg rá a választ, miért. Don Juan ugyanis a központi alakja annak a vágyfilozófiának, a- mely - ahogy Mészáros András írja - meghatározza „az európai gondolkodásban az alapvető emberi cselekedeteket Platóntól kezdve a posztmodem filozófiai és irodalmi elméletekkel bezáróan”. Ez a vágy pedig maga az örök kérdezés, az örök kételkedés, a beteljesíthetetlen- ség mint előrevivő erő - ahogy az emlékezetes baudelaire-i sorok mondják: „Óh, Vágy, vén- hedt fa, te, csak trágyád a gyönyör...” Ez a kielégíthetetlen sóvárgás van jelen Don Jüanban, méghozzá „szubsztan- ciálisan és démonian”. Ha pedig ez a vágy megszűnik létezni, Don Juan sem létezhet többé. Don Juan azonban ennek a gondolkodásrendszernek még egy megkerülhetetlen tárgyához visz bennünket közelebb: a testhez, amely lépten-nyomon előbukkan a kazuista töprengései közepette. Azért is, mert a test ugyanúgy magában hordozza az eredetiség versus hamisítvány kérdését, mint a szöveg, azaz az irodalom. Meddig eredeti a meztelenség, meddig képviseli az emberi lét gyökereit, s mikortól tekinthető puszta szimulakrumnak? Visszavezet- te-e vajon a huszadik századi szexuális forradalom a nyugati kultúrát egy egészséges testfelfogáshoz, amelyet évszázadokkal korábban szorított ki a vallásos dogmatizmus? A természeti már visszahozhatatlan, állítja a kazuista, a sade-i, szolipszista alapú, gyönyörkövetelő testfelfogásnál kötve ki, ahol a test már nem valódi esztétikai élvezettárgya. Harmadik címszavunk: az ízlés Az ízlés bizonyos esetekben közelebb hozza az irodalmat a valósághoz. Sőt, ahogy Mészáros András Kant után fogalmaz: valóságot teremt. Ebben az értelmezésben az ízlés elsősorban mint egyéni ízlés jelenik meg, amely esztétikailag alapozza meg a moralitást. Meg kell említenünk azonban az úgynevezett közízlés fogalmát is, amely az európai kultúrában fontos szerepet játszott és játszik ma is - akár a hétköznapokban, a politikaijogi, társadalmi dilemmák megítélésénél, s rajtuk keresztül akár a művészeti kérdések befolyásolásánál, egészen a társadalom által jóváhagyott kánonok rendszeréig. Az egyéni ízlés által művelt esztétika nem törekszik az általános jó és az általános igazság megtalálására; a közízlés által művelt esztétika viszont adottnak veszi e kategóriákat. Mészáros Andrásnál nem ütköznek szembetűnően ezek a kategóriák: megelégszik azzal, hogy a kötet egyik legrövidebb bejegyzésében kifejtse, ennek a könyvnek a gondolati alapja a következő: rosszat cselekedni ízléstelen, ez a modernitás emberének etikája. Negyedik címszavunk: a kazuista Aki elrejtőzik a szerzők, utalások, filozófiai rendszerek, fogalmak és címszavak mögé, meglebegteti azonban, mindjárt az elején, hogy aki itt értelmeződik, az nem más, mint maga a kazuista: az előszóban feltárul előttünk egy olvasati lehetőség, amely ezt a breviáriumot vallomáskötetként interpretálja. Vagy akár egy darabjaira hullott, a szimulakrumok sűrűjében szétszóródott, a hamisítványok talmi csillogásától fénylő, egyszerre felvilágosodás korabeli és egyszerre posztmodern esszéregényként, amelyet nem egy szerző követett el, hanem, mint a cím jelzi, a kételkedők, akik behálózzák az évszázadok gondolkodását, hogy éltető energiát szipolyozzanak ki belőle. Értelmet és szépséget. így lesz ötödik címszavunk a szépség Annak ellenére is, hogy a Kételkedők breviáriumában ezt a címszót hiába keresnénk. Vajon miért? Talán szerzőnk nem tudott választani a rendelkezésre álló számos szépségdefiníció közül? Kicsit továbbgondolva Mészáros András munkáját, ezúttal Simone Weil egyik szépségdefinícióját hívjuk segítségül, amely így hangzik: „A szépség a jónak és a véletlennek az egymásra találása.” Nem biztos, hogy Mészáros András szívesen felhasználta volna ezt a definíciót munkájában - elvégre nem is tette meg MÉSZÁROS ANDRÁS KÉTELKEDŐK BREVIÁRIUMA LGY KAZUISTA IRODALOMTÖRTÉNETE CÍMSZAVAKBAN ELBESZÉLVE. AVAGY AZ ÍZLÉS REVÉN KIFEJTETT ETIKA-, ám Simone Weil azzal, hogy a jót és a véletlent egymás mellé állítja, hasonló célt szolgál, műit Mészáros András számos bejegyzése a Kételkedők breviáriumában. A véletlen bevonása által ugyanis a szépséget kiszolgáltatja a behatárolhatat- lannak. Ajó és a véletlen egymásra találása: ebben nem lehet semmi kategorikus, programszerű, kizárólagos: ez olyan törékeny, mint az egyéni ízlés. A behatá- rolhatatlanság pedig megalapoz egyféle örökös szomjúságot, ami ezúttal visszamutat magára a könyvre (illetve arra a vágyfogalomra, amelytől szintén nem szakadhatunk el huzamosan): nem véletlen, hogy Mészáros András is előszeretettel fordul Rabelais-hez, Pantag- ruel megalkotójához, hiszen a Pantagruel név, amelyet szerzője a görög „panta” és az arab „gruel” szavakból rakott össze, „mindenre szomjazót” jelent. Ilyen „mindenre szomjazó” ebben a kötetben, a Kételkedők breviáriumában Mészáros András, aki a szépség legkülönfélébb ízeit kutatja állhatatosan. Mészáros András: Kételkedők breviáriuma. Egy kazuista irodalomtörténete címszavakban elbeszélve, avagy az ízlés révén kifejtett etika. Kalligram Könyvldadó, Pozsony, 2013. A kiállítás az emberi test szenvedélyes megformálására helyezi a hangsúlyt, ez mindkét művész számára az egyik legfőbb állandó témát jelentette Rodin és Mapplethorpe váratlan találkozása Párizsban ÖSSZEFOGLALÓ Párizs. Két hatalmas alkotó és két művészi forma, a szobrászat és a fotózás folytat párbeszédet a párizsi Rodin Múzeumban látható kiállításon, amelyen Robert Mapplethorpe és Áuguste Rodin munkái együtt láthatók. A két univerzum találkozása, Mapplethorpe - Rodin, oly közel és oly távol egymástól című tárlaton a New York-i Robert Mapplethorpe Alapítványtól érkezett 102 felvétel és Rodin mintegy 50 szobrának párhuzamba állítása az emberi test szenvedélyes megformálásának témakörére helyezi a hangsúlyt, amely a két egymástól teljesen független művész számára az egyik legfőbb állandó témát jelentette. A szobrászat és a fotóművészet közös víziójának bemutatása példa nélküli a Rodin Múzeumban, amely Judith Benhamou-Huet műkritikus, újságíró ötlete alapján először rendezett „szembesítő” kiállítást. A szembesítés helyett azonban inkább érdekes kapcsolat alakult ki a művek között. A két művész alkotásainak hét tematika szerinti egymás mellé állítása (mozgás, feszültség, fekete-fehér, árnyék, fény, erotika és kárhozat) váratlan párbeszéddé formálódik a Mapplet- horpe-ot és Rodint is foglalkoztató problémák körül. A modern fotográfia sokáig vitatott alakja, Robert Mapplethorpe (1946-1989) a tökéletes formát kereste, míg a kortársai által a szobrai realizmusa miatt szintén bírált Auguste Rodin (1840-1917) a mozgást akarta megformálni az anyagban. Egyikük sem volt spontán (Képarchívum Egy szembesítő kiállítás képei művész: Mapplethorpe fotóiban a fényektől a beállításokig minden előre megkonstruált, az improvizálásnak nem volt helye, Rodin pedig folyamatosan kísérletezett, az anyaggal és a modellekkel is, és az alkotási folyamat minden részletét megőrizte. Mapplethorpe fekete-fehér portréival vált ismerté, amelyekkel a grafikai és geometriai tökéletességet kereste. Fekete férfiakról vagy testépítő nőkről készített aktfotóihoz többnyire antik és reneszánsz szobrokat idéző kompozíciót választott, amelyekben a test stilizálva, mozdulatlanságában jelent meg. Rodint viszont az anyaggal való kísérletezés izgatta, amelynek a szoborrá formálással is mozgásban kellett maradnia: nem szerette a pózolást, a mozgó pillanatot kereste, amely előrevetíti a következő mozdulatot, s az anyagban a nézőt megérintő vágyat és szenvedélyt tükrözi. Mapplethorpe a saját nemét kedvelte, Rodinrajongottanőkért. Ennek ellenére a fotós számos női aktot is készített, Rodin pedig megszámlálhatatlan módon modellezte a férfi test minden részletét. Hélene Pinet kurátor szerint a párhuzamok ellenére nem ismert, hogy Mapplethorpe valaha is beszélt volna Rodinről, aki egyébként a világon az egyik elsőként maga is fotózott. Az viszont köztudott, hogy klasszikus műveltsége volt, és egyik legjobb barátja a New York-i Metropolitan Múzeumban dolgozott, amelynek hatalmas Ro- din-gyűjteménye van, így feltehetően jól ismerte a szobrász- művész munkásságát. (MTI) SZALON Szerkeszti: Lakatos Krisztina. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
