Új Szó, 2014. április (67. évfolyam, 76-99. szám)

2014-04-19 / 91. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. ÁPRILIS 19. ____________________________________________Szombati vendég 9

Járai Máté: „Az egész egyéniségemet, a humoromat Maár Gyulától kaptam. De hogy színész lettem, abban Törőcsik Marinak óriási szerepe van"

Két elismeréssel vezet a szakma Ml-es útvonalán

Sosem hangoztatta, hogy az édesanyja Maár Gyula lánya. Ily módon azzal sem kérkedett, hogy „rokoni” szálak fűzik Törőcsik Marihoz. Pedig Járai Máté életében a legnagyobb magyar színésznő egyszerűen csak Mari mamaként van jelen.

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Ez év márciusától azonban van egy másik Mari is az életében, igaz, „csupán” állami kitüntetés formájában. Járai Máté, a Győri Nemzeti Színház tagja ugyanis Jászai Mari-díjas művész lett. Nem sokkal azután, hogy Martin McDonagh A kripli című darabjában nyújtott alakításáért a legjobb színésznek járó elismerést kapta a Thália Humorfesztiválon. Billy előtt a Kabaré Konferanszié- jaként is lenyűgöző alakítást nyújtott, ugyancsak Győrben, s bár tizenöt éve folyamatosan játszik, szeretett Mari mamája színpadon most látta először. Kivételes, sőt életre szóló este volt az mindkettőjük számára.

Ha rajtam múlott volna, én már a Konferansziéjáért is Já- szai-díjjal jutalmazom, hiszen sokkal átütőbb alakítást nyújtott a szerepben, mint Joel Grey az immár legendás filmben. Én ezt el is mondtam annak idején Törőcsik Marinak.

Emlékszem rá, mert felhívott utána, és boldogan mesélte.

És mégis csak most bizonyosodott meg róla, micsoda remek színész az „unokája”.

Nyilván eljött a nap, amikor úgy érezte, most már látnia kell. Annyi helyről hallott rólam, hogy nem bírta tovább. Mondta ő sokszor nekem, hogy: „Értsd meg, én már nem tudok lemenni Győrbe előadást nézni!” De most szóltam neki, hogy Mari mama, Pesten játsszuk A kriplit, tedd meg nekem, hogy eljössz! És eljött. Fél hétkor megjelent az öltözőmben, hogy: „Itt vagyok, megígértem.” Sokan várták, hogy mikor fog eljönni ez a pillanat. Hosszú évekig ugyan fel sem hoztam, hogy én Törőcsik Mari balkézről jött unokája vagyok. Nem nagyon beszéltem erről később sem. Nem volt még itt az ideje. De az a Thália színházi este a győri társulat életében is nagyon fontos volt. A fesztivál rangját emelte, hogy ott ült Törőcsik Mari.

Talán a sors akarta, hogy A kripliben lássa először. Egy komoly tehetséget kívánó, megrázó erejű szerepben.

Én is így érzem. Ugyanis ez nem pusztán egy szerep volt, hanem A SZEREP, amelyben a Kabaré ceremóniamestere és a Mechanikus narancs Alexe ugyanúgy benne van, mint bármelyik más szerep, amelyet előtte játszottam. Annak is örülök, hogy Mari mama prózában látott először, hiszen ő a prózai színjátszás királynője Magyarországon. A kripli egy alagút, amelynek nagyon kemény munkával kellett eljutni a végére, a Konferanszié pedig egy álom, ami megvalósult. A kettő között oltári különbség van, noha a sikere mindkettőnek óriási.

Billy A kripliben „látványos” szerep, hiszen testi fogyatékos a fiú. De megmutatni a belső rezdüléseit, a lelki vívódását sokkal nehezebb, mint kezét-lábát „kicsavarni”.

Gyönyörűséges próbafolyamatot éltem meg, minden gyötrelemtől menteset. Balikó Tamás rendezővel fantasztikusan egymásra találtunk. Pedig nem ismertük egymást, most dolgoztunk együtt először. Imponáló volt számára, hogy mennyire felkészültem a szerepre. Mivel A kripli az évad első bemutatója volt, az egész nyaramat Billyvel töltöttem. Nem azt mondom, hogy mindennap foglalkoztam az anyaggal, de mindennap gondoltam Billyre. Kitaláltam, hogyan jár, hogyan tartja a kezét, a lábát, hogyan beszél, hogyan tudok hiteles lenni. Százötven százalékos szövegtudással már az első próbán megmutattam a rendezőnek, hogy milyennek látom a figurát, s ő azt azonnal el is fogadta. Három nap múlva készen voltam a szereppel. A premier hetében már olyan biztonsági köröket futottunk, hogy nem volt bennem semmi kétség, félelem, bizonytalanság. Nyílegyenesen mentem előre minden akadályon át. A testi fogyatékosságot szerencsére nem kellett megélnem, de a lelki kudarcokat, a szeretetéhséget, a kitűnni vágyást, az elismerésre való törekvést igen. Billyvel én olyan belső hasonlóságot találtam, amitől nem voltak kérdéseim. Minden percben tudtam, hogyan kell megszólalnom.

Voltak már győztes csatái korábban is. Szegeden ugyanúgy, mint Győrben.

És mégis Á kripli Billyje lett a koronája minden eddigi munkámnak. Visszaigazolás, amely megnyugvást ad. Van bennem ugyanis egy fájdalommal vegyült elszántság, valamiféle erőn felüli bizonyítási vágy, hogy jól csináljam, amit csinálok.

Ezt eddig is tudhatta, hiszen nem egy kézzelfogható elismerésben részesült már.

Le is akarom zárni magamban végérvényesen azt a korszakot, amelyben csak a nyugtalanság vibrált bennem. Olyan felemelő élmény volt ott állni a díjátadón a Szépművészeti Múzeum barokk csarnokában! Nem szoktam meghatódni a himnusz hallatán, de most zokogtam, hiszen a Jászai-díjjal lettem diplomás színész. Akkora kő esett le a szívemről, hogy azt nem tudom elmondani. Többszöri sikertelen felvételi után végre úgy éreztem, mostantól fogva jogosítvánnyal vezethetek. Nagyszerűen mentek a dolgok eddig is, jó utakon jártam, nem volt balesetem, de jogosítvánnyal mégiscsak más lesz. A feleségem is azt kérdezte: „Mitől nyugodtál meg? Eddig is pontosan ezekkel a

képességekkel rendelkeztél.” Bekerültem viszont egy olyan körbe, amelyben nincsenek olyan sokan.

Öt évet töltött Szegeden,

2010-ben szerződött Győrbe. De-már Szeged előtt is komoly produkciókban játszott Budapesten.

Mindig azt szoktam mondani, a sikerem titka abban rejlik, hogy valóban azt tehetem, ami igazán boldogít. Aki egész életében arról álmodott, hogy ezt fogja csinálni, egészen más hittel teszi ezt. Azt, akit elsőre felvettek a színművészetire, vagy oda került valahogy, nem biztos, hogy olyan erő hajtja, mint engem, áld mögött ennyi küzdelem áll.

Hol érte a hír, hogy Jászai Mari-díjat kap?

Nem olyan régen vezetek, van egy pici autóm, s mindig viszek magammal kollégákat, ahogy eddig ők tették velem. Négyen ültünk a kocsiban, Győr felé tartottunk az Ml-esen. Direkt előkészítettem a telefont, vártam a hívást, mert tudtam, hogy akkortájt kell értesíteniük, ha mégis megkapom a díjat. Akkor már tíz napja nem volt sem éjjelem, sem nappalom. Azt tudtam csak, hogy az esélyesek szűk magjába bekerültem. Száznegyvenhét embert terjesztettek fel, köztük határon túli magyar színészeket is. Tizenhetünket értesítettek, hogy közülünk kerül majd ki az a hét, aki megkapja a díjat. Nyilatkozatot kellett tennem, hogy ha nekem ítélik oda, örömmel átveszem, vagyis ott leszek a díjátadón. Csütörtök volt, a 98- as küométerkőnél tartottunk, amikor megszólalt a mobüom. Mivel nem vagyok gyakorlott vezető, megszakadt a vonal, mire a kezembe vettem. Visszahívtam a számot, nem vették fel. Amikor újra megszólalt a készülék, megkértem a mögöttem ülő kolléganőmet, hogy tegye a fülemhez, és onnantól fogva én már csak egyetlen szót ismételgettem. Igen, igen, igen. A kollégáim a visszapillantóból látták, hogy a boldogság köny- nyei folynak az arcomon. A 101-es kilométerkőnél 15 óra 10 perckor letettem a telefont, és azt mondtam: Most lettem Jászai-díjas! Mint a filmekben,

mindenki tapsolni kezdett a kocsiban. Nem is tudom, hogyan tettem meg a hátralevő huszonöt kilométert Győrig. Csak arra emlékszem, hogy megérkeztünk a színház parkolójába, mindenki kiszállt, és azt mondtam, gyerekek, ilyen utam még nem volt soha. Ók bementek készülődni, én meg kint maradtam, és fél órám azzal telt, hogy felhívtam az édesanyámat, a feleségemet, Törőcsik Marit, az igazgatóimat és azokat a rendezőket, akik nekem valaha fontos szerepet adtak, és mindenkinek köszönetét mondtam. A díjátadó után az igazgatóm, Forgács Péter bejelentette, hogy milyen öröm, mekkora elismerés érte a színházat, kaptam egy csokor virágot, és elkezdődött egy fergeteges buli, amelyen csak úgy potyogtak a százforintosok a karaoke gépbe. Nekem énekelték a kollégák, hogy Azért vannak a jó barátok, meg hogy Egyszer véget ér a lázas ifjúság, és az összes létező slágert. Aztán rám került a sor, és nekem kellett énekelnem, talán az Ó, Afrikát. Szép este volt, mindenki velem örült.

Ugorjunk most vissza a Thália Színházba, arra a bizonyos nagy estére, amikor A kriplit játszotta.

És Mari mama ott ült a 4. sor 1-es székén! A szünetben is bejött hozzám az öltözőbe. Technikai észrevételei nem igazán az alakításommal voltak kapcsolatosak. A hatásszünetről beszélt. Te jó ég, szünetben instrukciót, mondták a kollégák. De akkor már talán az ötvenedik előadáson is túl voltunk, nem lehetett engem megzavarni. Előtte való nap, sőt egész héten A kriplit játszottuk. A valóságbeli és a színpadi szünetekről beszéltünk Mari mamával. Hogy az ember a legtöbb esetben olyankor tart szünetet játék közben, amikor annak dramaturgiai funkciója van. Nem így az életben. Ott a legváratlanabb pillanatokban jön a szünet a beszédben. A kripliben iszonyatosan hosszú monológok vannak, ezért a szüneteknek nagyon nagy a szerepük. És még azt is mondta Mari mama, hogy van a létező és az alakító színész. Ő nem alakít soha. Ő létezik a színpadon. De a két típus között nem minőségi, hanem pusztán technikai és alkati különbség van. Mindkettő lehet nagyon sikeres, de olyat ő nem nagyon látott, mondta, aki mind a kettőt ilyen fokon tudja. „Ez nagyon fontos tudás, amit színészileg birtokolsz” - tette hozzá elismerően. És az előadás végén, amikor egyedül álltam a színpadon, és előre mentem meghajolni, 450 szék csapódott fel, és egy emberként, állva tapsolt a közönség. Örömünnep volt ez az egész társulat életében. Mari mamában másnapra csengett le az előadás, és fel is hívott, hogy: „Kurva jó voltál!” Szó szerint így fogalmazott. S amikor elmondtam neki, hogy képzeld el, felterjesztettek Já- szai-díjra, azt mondta: „Ha te nem kapod meg, akkor ki?” És én állítom, hogy a díjamban nagymértékben közrejátszik az

is, hogy szerdán, február 5-én játszottuk A kriplit a Tháliában, és pénteken volt a kuratóriumi ülés, ami után, ahogy megtudtam, maximális szavazattal kerültem az államtitkár asztalára. Egyébként pedig ember nem volt a szakmában, aki a Thália- beli álló tapsról ne hallott volna. Törőcsik Mari is azt mondta apámnak: „Nem is emlékszem, nekem mikor tapsoltak így legutóbb.” S az is boldogít, hogy olyan emberek, akikről nem is gondoltam volna a szakmában, hogy tudják, ki vagyok, hol játszom, levélben vagy telefonon gratulálnak.

Hogyan lett voltaképpen Törőcsik Mari unokája?

Egyszerű történet. Maár Gyula legidősebb lánya, Maár Katalin az én édesanyám, aki a nagyapám három házassága közül az elsőből született. Hetvennyolcban, amikor én a világra jöttem, már Törőcsik Mari volt az én nagyanyám, hiszen ők 1972-ben házasodtak össze. Rengeteget nyaraltam náluk a velemi házban, és az esküvőm is, amit Mari mama intézett, ott volt Velemben, egy panzió kertjében. Én mindig tudtam, hogy ő van nekem. A Thália öltözőjében, a szünetben láttam rajta, mennyire sajnálja, hogy Maár Gyula ezt már nem láthatta. Ámikor közöltem a hírt Mari mamával, hogy Jászai-díjas lettem, azt is mondta, hogy: „Nagyon megérdemled, hiszen te a kút legmélyéről másztál ki a fényre.” Ő ugyanis soha nem segített abban, hogy belőlem színész legyen. Közölte is velem annak idején, hogy: „Az igazi tehetség utat tör magának. Ha te alkalmas vagy erre a pályára, meg is lesz a helyed.” Ellenkezett az elveivel, hogy ő akár csak a kisujját mozdítsa értem. Nekem ez akkor nagyon fájt, most értettem csak meg őt a díjjal a kezemben. És minden alkalommal a legnagyobb boldogsággal hív fel, hogy elmondja, mennyire örül az elismerésemnek. A kripli előtt színpadon ugyan semmiben sem látott, de az interneten igen. Teréz, a lánya megmutatott neki néhány felvételt. El volt ájulva, hogy nekem milyen szakmai múltam van, és müyen színes a palettám. „Fantasztikus színész lettél - mondta -, nagyon sajnálom, hogy a nagyapád nem tudott erről.” És rá egy hónapra látott A kripliben.

Mostantól fogva két Marija van. Egy Törőcsik és egy Jászai.

Egyikre büszkébb vagyok, mint a másikra, de az egyik nélkül sem lenne a másik. Ez így együtt csodálatos. Két ilyen elismerés! Az egyik kézzel fogható, a másik az egész életemet végigkísérő érzés. Elmondhatom azt, amit senki. Színészileg is, családtagként is Törőcsik Mari és Maár Gyula lombja alatt nőttem fel. Ez meg is határoz sok mindenben. Az egész egyéniségemet, az öltözködésemet, a humoromat Maár Gyulától kaptam. De hogy színész lettem, abban Mari mamának óriási szerepe van.