Új Szó, 2014. április (67. évfolyam, 76-99. szám)
2014-04-12 / 86. szám, szombat
PRESSZÓ ■ 2014. ÁPRILIS 12. www.ujszo.com CENTENÁRIUM F ényes-kényes belvárosi lakásában, közel a Dunához nyitott ablak előtt ült Tol- nay Klári. Nyár volt, júniusi délután. Keresztrejtvényt fejtett németül, színdarabot olvasott angolul, de mindent félretett, miután beengedett. Csak egy csörgő zacskó maradt az ölében. Nem láttam, mi van benne. Egészen addig, amíg beszélgetésünk közben egyszer csak berepült egy gerlepár. Lágy szárnycsapásokkal egyenesen a nappaliba, ám nem a villogóan tiszta padlón, hanem a drága perzsaszőnyegen landolva. Sejtettem: nem először bátorkodtak a lakás eme pontjára, nekik ez mindennapi leszállópályájuk volt. Földi irányítójuk finom mosollyal fogadta érkezésüket, majd kecses mozdulattal, akár egy királynő a trónján, belenyúlt a zacskóba, és jól megcélozva a perzsaszőnyeg kellős közepét, kukoricát hintett eléjük. Ámuldozva néztem, mi zajlik előttem. Egy színésznő, túl a nyolcvanon, akkurátusán ügyelve lakása (fészke?) tisztaságára, mindennap, ugyanabban az órában tollas vendégeket vár. Jó pár percig ő is, én is egyetlen szó nélkül néztük azt, ami karnyújtásnyira zajlott tőlünk. Aztán, mint egy tüneményes boszorkánynak, hirtelen felcsattant Tolnay Klári hangja: — Ti kurrrvák, felzabáljátok a Kos- suth-díjamat! A gerlék természetesen nem zavartatták magukat. Talán tudták, nem kell komolyan venniük a szavakat, hiszen a színésznő túl a nyolcvanon szinte anyai szeretettel gondoskodik róluk. Ez lett az utolsó emlékem Tolnay Kláriról, többé nem találkoztunk. De még láttam Csiky Gergely bájos darabjában, A nagymamában, majd én magam is elcsodálkoztam évtizedeken át mesterien leplezett titkán, amelyről egy tévéműsorban vallott úgy öt évvel a halála előtt, hogy szerelmi viszony fűzte Márai Sándorhoz. Kapcsolatuk 1945-ben kezdődött, amikor a Vígszínház műsorára tűzte az író Varázs című darabját, majd ismereden kínai költőként egy egész versciklust írt „császári táncosnőjének”, Tolnay Klárinak. Most, száz évvel a színésznő születése után, amikor régi filmjeit, a Tiszavirágot, a Zavaros éjszakát, a Tóparti látomást, a Havasi napsütést, a Néma kolostort, a Katyit, az Ágrólszakadt úrilányt vagy a Pacsirtát, a Hatholdas rózsakertet, A csoda végét újra vetítik a különböző televíziós csatornák, s különböző esteken emlékeznek meg róla, elvégre nagy színésznő volt, a legjelesebbek egyike, kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, a Halhatadanok Társulatának örökös tagja, előkerestem egy régi hangfelvételt, egy sok-sok évvel ezelőtti beszélgetést azóta meghalt lányával, Ráthonyi Zsuzsával, akivel édesanyja mohorai emlékházában találkoztam. Tolnay Klári első férje Ráthonyi Ákos rendező volt, tőle született egyeden gyermeke, akivel nem ápolt igazán szoros kapcsolatot, amiben nemcsak az játszott szerepet, hogy távol éltek egymástól. Ráthonyi Zsuzsa ugyanis Bécsben teremtett otthont magának, ahol nyugdíjazásáig az osztrák televízió könnyűzenei szerkesztője volt. Mohora a béke szigete, a világ közepe volt Tolnay Kláry életében. Színházról arrafelé gyerekkorában nemigen hallott a nép, legfeljebb vándorcirkuszt, néhanapján pedig egy-egy mutatványost láthatott. 100 Tolnay, örökre Az apácának készülő, palóc tájszólással beszélő mohorai lányból mégis színésznő lett. Kora egyik legnevesebb színésznője. De hogy választékos keresztneve legyen, a születésekor kapott Rózsit ö maga változtatta meg Klárira, mondván: ,A mi falunkban minden második tehenet Rózsinak hívnak.” Ennyit a humoráról. És most vissza Ráthonyi Zsuzsához, akit a mohorai házban egykor édesanyjáról és azokról az évekről faggattam, amikor az életük még így vagy úgy összefonódott. „Itt ez a zongora... anyám édesanyjáé volt, de én is sokat gyakoroltam rajta. Skáláznom is kellett, emlékszem. És hogy ott feküdt a zongorán egy régi prakker, s a nagymamám mindig azzal ijesztgetett, hogy ha nem gyakorolok, akkor ez lesz meg az lesz. Klim- píroztam hát, de szerettem is a zongorát. Nagymamám legendás imakönyvét anyám mindig a re- tiküljében tartotta. Mint sok más tárgy a lakásából, halála után eltűnt, de az imakönyv kerülő úton visszakerült hozzám. A nagymama írt bele félig-meddig családfát, hogy ki mikor született, mikor halt meg, esküvők dátumát, az ostrom időpontját, de én is benne vagyok, hogy mikor születtem. Az utolsó bejegyzést, anyám halálának időpontját, az 1998. október 27-ét, én írtam bele a lap legaljára. Több hely már nem is volt az oldalon. Egy gyermeknek, aki ésszel még nem tudja felfogni, problémát jelent megérteni, mit jelent művésznek lenni. O saját magát tartja a világ közepének. Ha ezt az érzést nem kapja meg a szüleitől, az fáj neki. Ahhoz, hogy ezt fel tudja dolgozni, és meg tudja érteni az okát, kell egy bizonyos fokú érettség. Én rengeteg gátlással nőttem fel. Mindenki kis Tolnaynak hívott, ami engem halálosan zavart. A nagymamám szemében például azért voltam rossz és lusta, mert nem akartam lemenni cigarettát venni neki. A trafikos ugyanis mindig azzal fogadott, hogy jaj, a kis Tolnay! Évekbe telt, amíg rájöttem, hogy ez nem egy tragédia. Apámtól a zárkózottságát, a büszkeségét, az érzékenységét örököltem. Engem is könnyen meg lehetett bántani. Anyámtól viszont olyan sok apró, mindennapi szokást, mozdulatot vettem át, ami fiatal lányként szörnyen idegesített benne. De a könyvek szeretetét is anyámtól kaptam. Háromezer kötetes könyvtára volt, szenvedélyesen olvasott, színműveket fordított. Apám a világlátásával, az utazásai során szerzett élményeivel hatott rám nagyon, de amikor anyám tizenhat éves koromban Angliába küldött apámhoz, akkor még nem lobogott bennem az utazási vágy. Egyszerűen mennem kellett, anyám úgy döntött. Művelt, okos asszony volt, ösztönösen megérezte, hogy mellette, az ő árnyékában nem tudnék boldogulni. Esetleg el tudom képzelni azt is, hogy a későbbi konkurenciát látta bennem. Ott van mellette egy fiatal lány, akit művészi ambíciók hajtanak, rajzol, balettezik, mi lesz, ha színésznő akar lenni? Nagynéném és az unokafivérem társaságában Bécsből mentünk ki apámhoz, aki negyvenhétben hagyta el az országot, akkor már hivatalosan is külön élt anyámtól. Én már akkor bakfis voltam, kórházban feküdtem, a manduláimat vették ki, apám bejött meglátogatni, és hozott nekem egy icipici karórát. Semmit nem éreztem iránta, amikor utaztam ki hozzá, anyám nem nagyon beszélt róla. Megérkeztem Londonba, tanulhatsz, amit akarsz, az leszel, ami lenni szeretnél, fogadott apám, én meg, hogy haza akarok menni, honvágyam van, nem fogom bírni. Soha nem volt köztünk bensőséges kapcsolat, biztos töviseket szurkáltam apám szívébe. Bár híres filmrendező volt, akkoriban épp egy olyan életszakaszát élte, amikor nem nagyon volt sikeres anyagilag sem. Egy divatszalonba kerültem Londonban, manökenként. Amikor aztán apám átment Németországba, vitt engem is magával. Ott közöltem vele, hogy színésznő leszek. Ö erre azt felelte, a színész nem ember. Azt akarta, hogy inkább tanuljak, így lettem vágó, majd televíziós szerkesztő, de már Bécsben. Előtte egy ideig színésznő Hamburgban, Düsseldorfban, Münchenben. De tényleg nem voltam jó színésznő, könnyű volt abbahagynom a pályát, és másvalamibe kezdeni. Szabó István Apa című filmjében is feltűnők. Anyám fiatalkori énjét játszottam. Nagyszerű pillanat volt, de nem több. Hat-hét éves koromig egyébként minden este ott ültem anyám mellett az öltözőben, aztán a tűzoltó mellett a nézőtéren. Ha valaki azzal jött, hogy ugye, te is nagy színésznő leszel, mindig azt válaszoltam: nem, én hatgyerekes családanya leszek. Sajnos egy gyerekem sem született. Díszlettervező lehettem volna, mert ha elolvastam valamit, azonnal lerajzoltam, hol játszódik, de apámnak Németországban sem volt pénze, hogy beírasson a képzőművészeti akadémiára. A múlt már nem is foglalkoztat. Keresztrejtvényeket fejtek én is, meg pasziánszozom, és írogatok a fióknak. De nem Tolnay Kláriról. Humoros történeteket. Például a nagymamámról, aki gyerekként elszökött otthonról, és beállt vándorcirkuszosnak, asszonyként pedig elment Indiába. Kalandos élete volt. Anyám sokat mesélt róla. O amúgy is nagy mesélő volt. Körbeülték, és hallgatták őt. Nagyon szerette az anyósát, rengeteg történetet őrzött róla.” Ráthonyi Zsuzsa Bécsben halt meg, jóval édesanyja halála után. Mohorán, azon a szép őszi napon, amikor a szüleiről mesélt, kemény osztrák nőnek éreztem. Semmi elérzékenyülés vagy könnyes tekintet. De a lelke mélyén, ennek több apró jelét is adta, nagyon erős szálak kötötték édesanyjához. Még akkor is, ha bizonyos dolgokat nem tudott megbocsátani neki. Szabó G. László
