Új Szó, 2014. március (67. évfolyam, 50-75. szám)
2014-03-29 / 74. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. AAÁRCIUS 29. _________________________________________________________________Szombati vendég 9 R obert Vano: „Kérni már nem merek semmit. Ha kértem valamit, az mindig egy évvel később valósult meg. Úgy látszik, messze a mennyország..." Platina kollekciójával továbbra is járja a világot Jugoszlávián és Olaszországon keresztül tizenkilenc évesen emigrált Amerikába Vanyó Róbert. Szülővárosában, Érsekújvárban édesanyja halála óta nem járt, és már nincs is, ami oda kötné. SZABÓ G. LÁSZLÓ Robert Vanóként a nyolcvankilences rendszerváltás után tért haza New Yorkból, és azóta is Prágában él, ahol több fotóalbumával és kiállításaival vált külföldön is elismert alkotóvá. Platina kollekció című albumát 60. születésnapja alkalmából jelentette meg, de mivel annak is öt éve már, újabb kötet összeállításán dolgozik. Férfiaktjait, virágcsendéleteit, divatfotóit New York, Berlin, London, Milánó, Moszkva, Bécs, Párizs galériáiban is láthatták, s mindenütt nagy tetszéssel fogadták. Mint egy párizsi budoár- ban, úgy érzem magam ebben a múlt századi varázst idéző fényes, prágai lakásban. Rengeteg könyv, antik tárgyak, régi képek, súlyos, aranyszínű keretbe illesztett tükrök, megtévesztően élőnek tűnő, ám mégis művirágok, hatalmas bazsarózsák, bordó színűre festett falak... honnan ez a sajátos ízlés? Könyvek mindenütt voltak körülöttem. Érsekújvárban ugyanúgy, mint Amerikában. Szeretek olvasni. A szekrényhez asztalt kellett vennem, mert a vaskos albumok már nem fértek el sehol. A Bika jegyében születtem, ami azt jelenti: szeretem a kényelmet, a lakásom pedig mindig egy látványos birodalom. Az antik tárgyakhoz gyerekkorom óta vonzódom. A nagymamám 1880-as érsekújvári nászajándékát is őrzöm. Porcelán. És itt az esküvői képe is. Mellette, ugyancsak bekeretezve, a fátyla, a menyasszonyi koronája. Egyszer szét akartam szedni, hogy lássam, mi van alatta. A keretező óva intett, nehogy belenézzek, mert szét fog hullani, csak a kép marad egészben. Úgyhogy hagytam úgy, ahogy van. Folyamatosan megmentett valamit az itthoni emlékekből, hagyatékból, amikor már ha- zajárogatott Amerikából? Amikor Prágából utazgattam haza, vonattal. Mielőtt a mama meghalt volna, élete utolsó öt évében folyton azon töprengett, kinek mit ajándékozzon a családi ereklyékből. A bútorokat nem vihettem el, a kisebb tárgyakhoz ragaszkodtam. Például ehhez a levesestálhoz. Gyönyörű. A hatalmas, míves tükörkereteket hollandok hozták be Indonéziából, Prága közelében van egy műhelyük, ott vágják méretre. Ilyen dús, érzéki, sőt buja közegben, régi vázák és gyertyatartók „társaságában”, gondolom, nem kell könyörögnie a modelleknek, hogy utolsó ruhadarabjaiktól is megváljanak. Aki idejön, annak már nincs min gondolkodnia. Itt egy ötfős csapat várja. Kész a képes forgatókönyv, van, akit öltöztetnek, más vetkőzik, frizura, smink, világítás... soha nem vagyok egyedül a modellel. Ami jó is. Nem történhet köztünk semmi. A stúdióért fizetni kell, méghozzá nem is keveset, nálam ezen spórolni tudok. „Mennyi energiájába kerülhet, míg ilyen fiúkat talál! - sajnálkozott rajtam évekkel ezelőtt egy neves kritikus.” Nekem? Semennyibe, feleltem. Az ügynökségeknél rengeteg fiú van, közlöm az igényeimet, hogy milyen típusban gondolkozom, és kiközvetítik a modelleket. A kommunizmusban erre így nem volt lehetőség, ma már kedvére válogathat a fotós. Kedvére, jó ízléssel. ízlést nem tud venni magának az ember, azon legfeljebb csiszolni képes. Nekem két életem van. Az egyiket itthon éltem, Érsekújvárban, a másik kint kezdődött el Amerikában, és azt folytatom Prágában. Érsekújvárt a sorstól kaptam, New Yorkot magam választottam. Leszálltam a repülőről Amerikában, és olyan voltam, mint egy újszülött. Nem tudtam a nyelvet, és nem volt pénzem sem. Húszévesen csak járni tudtam és beszélni, de nem angolul. Horst P. Horst, a világhírű fotográfus volt az első, akitől tanultam. Az asszisztense voltam. Velünk kommunikált, a modelljeivel soha. „Mondd meg neki, hogy ne nevessen annyira, ez itt nem komédia!” - kért valamelyikünket. Vagy: „Ne legyen olyan szomorú, itt nem temetés zajlik! - mondta. - Legyen olyan, mint Mahler V. szimfóniája.” Úristen, az milyen, néztünk egymásra, akik ott dolgoztunk nála. Mi csak a Beatlest és a Rolling Stonest ismertük, Mahler nevét soha nem hallottuk. Haza is küldött bennünket, hogy akkor hallgassuk meg, mit komponált. Pár év múlva jött Visconti filmje, a Halál Velencében. Ültem a moziban, meghallottam az V. szimfóniát, és boldog voltam, mert tudtam, kinek a szerzeménye. Ennek így volt értelme. Fiatalok voltunk és üresfejűek. ,A trendek legfeljebb két hétig tartanak - vélekedett Horst -, ami tovább él, az nem trend, az már stílus, és örökre fennmarad.” Coco Chanel lakásának a fotóit nézegettem a minap. Nem akartam hinni a szememnek: ugyanaz a stílus, mint az én lakásom. Ez is Horst P. Horsttól jött. Ő volt rám nagy hatással. Ha frizura kellett neki, akkor úgy fogalmazott: „Maria Callas, Mexiko City, 1947.” Vagy: „Medea, 3. felvonás, jön le a lépcsőn.” Ha nem értetted, mire utal, mehettél haza. Kihajított. „Itt a névjegyem - búcsúzott-, majd, ha tudni fogja, miről beszéltem, hívjon fel.” És tapsolt egyet. Hol az egyik, hol a másik asz- szisztensét küldte el, miközben méltatlankodott, hogy miért ilyen fiúkat küldenek neki, akik semmit sem tudnak. Amikor az art nouveau stílusában kérte berendezni a műtermet, rengeteg virág kellett hozzá. Több ezer dollárba került a rengeteg rózsa, de majd elájult, amikor meglátta. „Úristen, maguknak ez art nouveau? Ha legalább liliomot hoztak volna, az még csak hagy- ján! Nekem bazsarózsa kell. Az volt a kor legjellemzőbb virága.” A gyertyatartókat egyébként a húgom hozta Kanadából. Régen különböző elefántfigurákat kaptam ajándékba, az utóbbi években mindenki angyalt hoz, azért van belőlük annyi. Bruce Weber, aki ugyanazt a témakört képviseli, amit ön, nem inspirálta? Sokáig nem is tudtam, hogy létezik. 0 is fiatal volt, amikor én kezdtem. Engem inkább Munkácsi Márton, André Kertész és Brassai inspirált. Őket emlegette Horst P. Horst. Munkácsi is divatot fényképezett, mint ő, és én is azzal indultam. Rengeteg a női magazin a világban, férfivonalon ilyen lapok sokáig nem léteztek. Csehországban ma is csak halas magazin van Jakub Vágnerrel. Ott áll a címlapon kezében az Amazonasból ldfo- gott óriási zsákmánnyal. Horst P. Horst biztatott arra, hogy fiúkat fotózzak, hiszen akkor ez még új volt, és kevesen választották ezt az utat. Herb Ritts és Mapplethorpe is erről lett aztán híres, de sokáig ők sem tudtak egymásról. Ma nincs határ, bármit fényképezhet az ember, csak a stílusát kell jól kialakítania. Amikor Horstnak megmutattam az első képemet, azt mondta: ,A világnak nincs szüksége még egy olyan fotósra, mint én vagyok, találd meg a magad útját!” Időbe telt, míg rájöttem, a téma nem az, amit én látok, hanem ami a zsigereinkből jön. „Ha pénzért dolgozik az ember, elveszíti a szabadságát - mondta. - De ha a szabadság érzetéért dolgozik, a pénz magától érkezik.” Szuper felismerés. Elkezdem volt nagyon nehéz. Honnan lesznek fiúk, akiket fényképezhetek? Nem is tudtam, hogy a New York-i ügynökségnél srácok is vannak, hiszen mindig csak lányokat fényképeztünk. Cindy Craíwordot, Naomi Campbellt, Claudia Schiffen. Kezdő vagyok, fiúkkal akarok dolgozni, mondtam, előbb-utóbb úgyis szükségük lesz a fotókra. Az ügynökségen visítottak a boldogságtól. Lelkesek voltak, és még fizettek is vagy háromszáz dollárt egy tesztfotózásért. Mire megtanulsz fiúkat fényképezni, addig férfimagazinok is lesznek, állította Horst P. Horst, és nem tévedett. Általában ugyanazt a típust keresi, vagy mindig másvalaki inspirálja? Megérinti a szép, Vannak vissza-visszatero alanyai, vagy mindig abban találja meg a múzsáját, aki épp az objektíve előtt áll? Kell a változatosság. Én is változom. Ha nem változnék, senki nem dolgozna velem. Haladni kell a korral, a divattal. Analóg, digitál, mobil - ezt tanulni kell. Csak a stílus az enyém. Egy japán fotós, tartson bármeddig a kiállítása, ha hat hónapig, akkor hat hónapig, várja az érdeklődőket. De mindennap. Reggeltől estig. Ott áll az ajtóban. A Platina kollekciónál én is ott voltam a Mánes Moldva-parti kiállítótermében. Kaptam hideget, meleget. Volt, aki azzal állt elém, hogy miért nem maradtam Amerikában, nem kell ide konkurencia. Vetélkedés? Eszembe sincs, mondtam. Maga a szezont, én a fazont fényképezem. Horst P. Horst engem arra tanított, a divat: álom. Ha autóval fényképezel valakit, figyelmeztetett, akkor az olyan autó legyen, amit nagyon kevesen tudnak megvenni. Ha helyszín, akkor a Niagara vagy a Tádzs Mahal. Ha modell, akkor Claudia Schiffer, és nem egy kassai Katica. Mi nem a valóságot fényképezzük, mondta. Aki nézi a fotót, gondoljon arra, hogy így szeretne kinézni. Egy öregúr hosszasan tanulmányozta a képeimet a Ménesben, majd nekem szegezte a kérdést, hogy: „Mikor fog végre más fiúkat fényképezni?” Üram, ön téved, mondtam, ez itt kétszáz kép, kétszáz fiú. „De mind egyformán néz ki” - érvelt. Azért, mert mind egyformán fiatal, egyformán szép, egyformán rövid a hajuk. Én nem fogok a pályaudvarokon sétálgatni, hogy más és más fiúkat találjak. Közlöm az ügynökséggel, hogy milyen típust keresek, és olyat küldenek. De ott már mindenki szép, hiszen túljutottak egy rostán. Kétszer ugyanaz az arc pedig nem érdekel. Hogyan fotóznám őt második alkalommal? Elölről, hátulról, állva, fekve már megörökítettem. Más pozíció nincs. Virágcsendéleteket miért kezdett el fényképezni? A virágok nem mozognak, nem beszélnek. Velük köny- nyebb. Ha nem vágyom lenni senkivel, jöhetnek a virágok. De egy havasi gyopárért nem megyek el a Beszkidekbe. Modelleket sem keresek a Vencel-téren. Félek az elutasítástól. Hétfőtől péntekig egyébként is megrendelésre dolgozom. Van munkám elég. Gondolnom kell arra is, hogy mi lesz, ha százegy évig élek, mint Horst P. Horst. Nem szeretnék tíz emberrel lenni egy szobában az idősek otthonában. Azt pedig meg kell fizetni, tehát nem állhatok le a munkával. De hétvégén azt fotózok, amit akarok. Fiúkat. Kínszenvedés lenne, ha három hétre le kellene tennie a gépet? Nem. De amíg bírom a tempót, addig nem adom fel. Mami teljesen egyedül maradt, miután elment a Papa. Élete utolsó tíz évében már semminek nem tudott örülni. Folyton panaszkodott, ha felhívtam. Zavarta, hogy esik az eső. Van ernyőd?, kérdeztem. Akkor mi a baj? Ha nem esett, az idegesítette. „Kiszáradnak’ a muskátlik” - dohogott. Miért? Elapadt a víz? „Te ezt nem érted!” - mondta. Vagy azt, hogy: „Könnyű neked ott, Amerikában!” De Mamika, te is jöhettél volna, feleltem. „Én nem mehettem soha, mert te voltál nekem” - védekezett. Akkor miért nem indultál el korábban? „Nekünk itt mindig szörnyű volt az életünk” - zárta le a diskurzusunkat. És sírt, sírdogált. Azt szipogta szegénykém, hogy így senki nem beszél az édesanyjával. „Én tíz éve itt ülök, és számolom a lyukakat a függönyön, te meg éled az életed!” Igen, éltem, s közben megtanultam, hogy Amerikában a legmágikusabb szó a yes. Mindenre azt kell mondani, hogy Yes I will, Yes I do, Yes I am. Ahogy Liza Minnelli énekli a Kabaréban. A yes mindig tovább visz. Mindent eldönt. Gátlásokat old fel, korlátokat döntöget, ajtót, ablakot nyit előtted. De ha azt mondod, hogy no, mindennek vége. Addig kell menni, amíg hívnak. Amerikában ki- lencvenévesen is előhúznak, ha yes vagy. Új könyv, új kiállítás? Lesz. Nálunk azt mondják: felfelé kell haladni a lépcsőn. Amerikában fent kell elkezdeni, és ott kell maradni. A Mánes után nem lehet kisebb kiállításom, csak nagyobb. Rengeteg negatív van a fiókjaimban, csak elő kell hívni, és össze kell állítani őket. Amerika arra is megtanított, hogy az első húsz évben, amíg fiatal vagy, el kell sajátítani a szakmát, a második húsz évben dolgozni kell, az utolsó húsz év pedig szóljon arról, amit megszereztél negyven év alatt. Vagyis amíg bírom, és ki tudok mozdulni otthonról, addig megyek és dolgozom. Amikor elfogy majd az erőm, akkor itthon fogok dolgozni a régi felvételekkel. A rohangálás helyett lesz majd a rendszerezés. Esténként pedig magyarul imádkozom. Máshogy nem is tudok. Mi Atyánk, Űdvözlégy, Mária, Őrangyalkám, vigyázz rám! Kérni már nem merek semmit. Ha kértem valamit, az mindig egy évvel később valósult meg, amikor már nem kellett. Úgy látszik, nagyon messze a mennyország. Felveszik a rendelést, és egy év, amíg megkapod, amit szeretnél. Nekem az már késő. Annak én már nem tudok örülni. Tőlem is mindent holnapra kérnek. a különös, az átlagon felüli?
