Új Szó, 2014. március (67. évfolyam, 50-75. szám)
2014-03-04 / 52. szám, kedd
^ férgük „Egy apró rés a pajzson, és már dördült is a lövés." Ferguson könyvet írt. 12-13. oldal 2014. március 4., kedd, X. évfolyam, 9. szám A HÉT MECCSE. Történetének legsúlyosabb vereségét szenvedte el nemzetközi kupamérkőzésen a Schalke 04, amely a Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjében hazai pályán 6-1-re kikapott a Real Madridtól. A képen balra a Schalke kameruni hátvédje, Joel Matip, jobbra pedig Cristiano Ronaldo. (Fotó: sita/ap, Frank Augstein) Mi mást tehetnénk? Pintér Attila azt i nyilatkozta a vs.hu- nak, hogy „több ; magyar bajnoki sokkal látványosabb, sokkal jobb, sokkal nagyobb : iramú, mint egy olasz vagy spanyol meccs”, így mondta, szó szerint. Két lehetőség van. Az egyik, hogy Pintér Attila meghülyült. Akkor viszont mit keres a válogatott élén? A másik, hogy mi hülyültünk meg, s a pénteki, háromszáz néző előtt játszott Puskás Akadémia-Paks mérkőzés valóban jobb volt, mint, mondjuk, a Villarreal- Betis vagy a Torino-Sampdoria. S persze meghülyült az IFFHS is, amely világviszonylatban a 76. helyre rangsorolta az NBI-et, a luxemburgi, az ománi és az iraki bajnokság mögé. Szóval mindenki meghülyült, csak Pinyő a helikopter, hurrá. De most tényleg: mi a helyzet? A helyzet sajnos az, hogy Pintér Attila a magyar válogatott szövetségi kapitánya, s neki kellene kivezetnie a kátyúból a magyar futballt. Ha Pintért kérdeznénk, nyilván arrogánsán visszakérdezne: a kátyúból? Milyen kátyúból? Hiszen a mi fútballunk látványosabb, jobb, nagyobb iramú etc... Tulajdonképpen hihetetlenül jól játszunk, csak mindig jön valami elvetemült balkáni galeri, egy Rabotnicski Szkopje vagy egy Mladoszt Podgorica, vagy egy amszterdami hasisfelhő, s olyankor szívunk, de annyira, hogy még a szemünk is keresztbe áll tőle. Máskülönben világbajnokok vagyunk. Csak ezt még nem tudja a világ. Emlékszem, ősszel egy magyarországi újságíró kolléga arról tartott kiselőadást a müncheni repülőtér várótermében, hogy a cseh fútballklubok semmivel sem jobbak, mint a magyarok. Amikor megemlítettem a Viktoria Plzeň sikereit, leereszkedő mosollyal annyit válaszolt: ugyan, hiszen a Plzeň pofozógép a kupákban! Azóta gyakran eszembe jut ez a jelenet, ahogy a magyarországi sportújságíró fölényes, lekicsinylő mosollyal „elhelyezi a futballtérképen” a Viktoria Plzeňt (azt a csapatot, amely az elmúlt években oda-vissza verte a Rosenborgot, a Köbenhavnt, a Maribort, a Napolit, ikszelt az AC Milánnál és a Schalkéval, a múlt héten pedig a Sahtar Donyec- ket legyőzve bejutott az Európa Liga nyolcaddöntőjébe). Ugyancsak egy magyarországi sport- újságíró volt az, aki néhány éve szóvá tette, hogy az Aranylabda-szavazáson a Virgin- szigeteki válogatott szövetségi kapitányának a voksa miért ér ugyanannyit, mint Egervári Sándor szavazata... Hiszen mi futballnagyhatalom vagyunk, igaz? Mintha torzítana ez az optika; mintha a kép, amelyet a magyar futball önmagáról kialakított, nem egyezne a világ véleményével. Néha persze jön valaki, és tükröt tart. Az olyanokat nem szeretik. Legutóbb Szalai Ádám unta meg a mellébeszélést, és rámutatott a magyar foci hibáira; arra, hogy nincsenek európai szintű csapataink, nincsenek világklasszis futballistáink és nincsenek nemzetközi hírű, képzett edzőink. Hogy mi? Hogy kinek? Hogy nekünk? Mégis, ki ez a Szalai és mit képzel magáról? Pintér Attila azonnal kikérte magának a kritikát. Aztán, miután kinevezték szövetségi kapitánnyá, az első válogatott meccsre készülve kihagyta a keretből Szálait. Helyben is volnánk. így működik a magyar fútballközeg. Ilyen kisstílű, pitiáner módon. Ennél már csak az a meredekebb, ahogy egy ismert publicista a Sport Plusz hetilapban áradozott Pintérről, amiért „nem esett hasra Szalai Ádám előtt”, s ezzel szerinte az új kapitány megnyerte az első partiját. Értik, ugye? Ez volna a magyar futball győzelme. S akkor az újságírók beállnak egy kórusba, és örvendeznek. Azok, akik Bukarest és Amszterdam után még az egész rendszert étintő megújulást, külföldi szakembergárdát és azonnali forradalmat követeltek, Pintér kinevezésekor fúlüket-far- kukat behúzva, sunyi, alamuszi bólogatójánosokként odasomfordál- tak az MLSZ-hez. így megy ez.- Legyünk türelmesek - mondják -, adjuk meg az esélyt Pintérnek is. Tényleg? De miért? Hiszen harminc éve mást sem csinálunk, csak „megadjuk az esélyt”. Ha Pampalinit neveznék ki a válogatott élére, aki távcsővel és oroszláncsapdával érkezne, akkor is széttárt karral, kenetteljes hangon kán- tálnánk, hogy fogjunk össze, testvéreim, és adjuk meg ennek a szimpatikus, szafarikalapos illetőnek az esélyt? S mégis miért? Mire kellene alapoznunk az optimizmusunkat? Vagy valami megváltozott a magyar fociban, csak lemaradtunk róla? Holnap este Magyarország-Finn- ország mérkőzés lesz Győrben. Régen volt már ennyire lehangoló egy korszak kezdete. Ennyire reménytelenül kilátástalan. Mi mégis szurkolunk a magyar futballnak. Mi mást tehetnénk? Érte aggódunk, nem ellene. Gazdag József
