Új Szó, 2014. március (67. évfolyam, 50-75. szám)

2014-03-22 / 68. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. MÁRCIUS 22. Vélemény és háttér 7 Aki le tudja vonni a következtetéseket a pártok fiaskójából, az komoly tőkét építhet ki Az új vezérek Az elnökválasztásnak egy nyertese már biztosan van: Radoslav Procházka, aki­nek neve kis túlzással az elmúlt napokban többször hangzott el, mint az elmúlt évtizedben összesen. RAVASZ ÁBEL Procházka, aki végül a jobb­oldali jelöltek közül a legtöbb százalékot szerezte - húsz felett az ellenzéket pártoló sajtóban hirtelen a jobboldal vezére” eposzi jelzőt kapta. Azoknak adok igazat, akik az elnökválasztás első körét a poli­tikai pártok vereségeként érté­kelték. Tán még a történelmi jelző sem túlzás: Kiska, Pro­cházka és Kňažko együtt jóval 50 százalék feletti eredményt ért el, viszont a politikai pártok jelöltjei messze az elvárások (és saját elvárásaik) alatt teljesítet­tek. A legnagyobbat a Népi Plat­form bukta - akkorát, hogy nem is élte túl -, de Fico és Bárdos is messze a potenciálja alatt zárt. Jó kérdés, hogy vajon a fenti három független induló eseté­ben a személyiségük, vagy pedig inkább a helyzet határozta mega végeredményt. Nyilván mindkét tényező szerepet játszott, de azt gondolom, összességében in­kább a politikaellenes hangulat játszotta a döntő szerepet, mint maguk a jelöltek. Az emberek a politikáról, mint olyanról mond­tak véleményt, és ehhez eszköz­ként a fenti három jelöltet hasz­nálták. A civü Kiskát, a fiatalos Procházkát és a nosztalgikus Kňažkót. Procházka 400 ezer szavazó bizalmát szerezte meg, ami már önmagában is elég erős bázis lenne az érvényesüléséhez bár­mely későbbi választáson. Kér­dés azonban, mennyire lehetsé­ges e személyes támogatottság átkonvertálása politikai poten­ciálra. A közelmúlt nem sok okot ad a bizakodásra: 2009-ben Ive­ta Radičová csaknem egymillió szavazatot szerzett az elnökvá­lasztáson, egy évvel később az általa vezetett pártlista ennek a felét sem tudta megtartani. És ott van még Dániel Lipšic esete, aki KDH-s politikusként a prefe­renciakarikákkal megelőzte sa­ját listavezetőjét, rendre a leg­népszerűbb politikusok között van, pártja, a NOVA viszont a vonal alatt feszeng már hónapok óta. Ráadásul Lipšic és Procház­ka között a párhuzam nagyon erős: két kiugrott keresztény- demokrata politikusról van szó, akiket egyaránt a jobboldal új vezéreként próbáltak és próbál­nak marketingelni. Ma vélemé­nyem szerint nincs okunk azt gondolni, hogy Procházka bár­mivel nagyobb felhajtóerőt tud (na) produkálni, mint azt Lipšic pártja teszi. Akárhogy is, Procházkának fából vaskarikát kell teremtenie ahhoz, hogy az elnöki támoga­tottságát pártpreferenciává ala­kítsa. Támogatottsága jelentős részben éppen abból adódik, hogy párton kívüliként indult. Hogy hogyan tudja betömöríte- ni egy párt mögé azokat, akik ezért szavaztak rá, nincs ember az országban, aki meg tudná mondani. Ez egyébként Andrej Kiskára is vonatkozik. Most ugyan még bevallottan egyikük sem foglalkozik a pártalapítás gondolatával, de az szinte biz­tos, hogy a kézzel fogható rend- szerellenes hangulatot valaki - vagy ők, vagy egy újabb játékos - megpróbálja meglovagolni. És nyilván a standard pártok sem lesznek tétlenek. Aki le tudja vonni a szükséges tanulságokat a pártok mostani fiaskójából - legyen az civü vagy pártos -, az komoly politikai tőkét építhet. Dehogyújvezérlesz-ebelőle...? HIHETETLEN, HOGY EZEK A BARMOK CSAK EZT A SZCIENTO IZÉT BÍRJÁK KITALÁLNI! TÉNYLEG MINDENT ÉN CSINÁLJAK?! KOMMENTAR Folytatná LAKNER ZOLTÁN „Folytatjuk. Szerényebben: folytatni szeretnénk.” Az előzőekben Orbán Viktor választási prog­ramját ismertettem a tisztelt olvasókkal. A mi­niszterelnök a vele szoros szövetségben lévő Magyar Kereskedelmi és Iparkamara fórumán - befolyásos szervezet, még a felsőoktatás re­formjához is köze van -, tíz pontban azért mégiscsak kifejtet­te, hogyan kellene átalakítani a gazdaság szerkezetét. E pon­tok valóban a folytatásra építenek. A hazai források bevoná­sa az államadósság finanszírozásába, az ország újraiparosí- tása, teljes foglalkoztatás, hogy csak néhány példát említsek a pontok közül. Olyan tételek ezek, amelyeket Orbán többször kifejtett már. Mindez azonban jórészt csak retorika. Az adósság nem csök­kent az évek során. Ki tudja, hogy a kormány, amely egyszer már elvonta a nyugdíj-megtakarításokat, hogyan áll majd a kötvényhozamok kifizetéséhez. Újraiparosodás helyett a ta­valyi gazdasági növekedés kizárólag az alacsony bázis, a 2012-es visszaesés miatt tetszetős. A foglalkoztatási rátát a kikényszerített és alacsonyan fizetett közmunka emelte meg. Vagy, hogy még egy pontot idézzek a tízből, a mező- gazdasági birtokszerkezet most is meghirdetett átalakítása valójában a földbérleti jog részrehajló odaítélését jelenti. A Fidesz „országátrendezésének” célja a gazdasági erőforrá­sok olyan politikailag kikényszerített átcsoportosítása, ame­lyek aztán a Fidesz politikai hatalmának megőrzésére hat­nak vissza. Ehhez kell a kétharmad, amelynek megismétlése Orbán szerint a stabüitás biztosítéka. Holott a rajtaütésszerű szabálymódosítások özöne az állampolgárok és a vállalkozá­sok számára a kiszámíthatatlanság végtelenítését hozták. Mi sem tűnne egyszerűbbnek, mint opponálni ezt a politikát. A hatásos bírálathoz szükség volna azonban egy viszonylag egységes ellenzékre, amely el tudja dönteni, hogy balról vagy középről, szociáldemokrata vagy liberális irányból kri­tizálja a kormánypártot, s persze azt is, hogy mit ért itt és most e fogalmak alatt. Populizmusversenyt nyerni aligha le­het Orbán ellen. Annak van esélye, aki a játszma lényegét képes megváltoztatni. Sikerkampányt folytatni egy országban, amely minden kuta­tás szerint egyre szegényedik, olyan abszurditás, amely pon­tosan jellemzi a magyarországi politikai viszonyokat. A vá­lasztás tétje talán - s ez egy halk talán - az is lehetne, hogy egyszer majd valamikor szó kerülhessen arról is, miként le­het valóban megoldani a magyar társadalmat immár teljes­séggel szétfeszítő válságok tömkelegét. Nincs rögzített határa a tűrőképességnek. Mehet így a végte­lenségig. De az sincs megírva sehol, hogy az ország nem for­díthat a sorsán. S itt most jóval nagyobb fordulatra gondo­lok, mint amilyen a 2014-es választás lehetne. Arra, hogyan intézzük a dolgainkat a hazánkban. Orbán a maga részéről már döntött: folytatná. Magától biz­tosan nem is hagyja abba. A szerző magyarországi politológus JEGYZET A boldogság és én JUHASZ KATALIN AzENSZ 2012-ben a bol­dogság nemzet­közi napjává nyilvánította március 20-át. Felszólították a tagországokat, hogy megfele­lő módon ünnepeljék mega boldogság napját. Utánanéz­tem, hogyan tett eleget orszá­gunk, illetve Magyarország ennek az ukáznak, de csak egy-két koncertet és táncestet találtam az interneten, ame­lyeket ezzel a szlogennel hir­dettek a szervezők. A legvicce­sebb egy pozsonyi pókerklub akciójavolt, amely alaposan félreértette a feladatot. A szlo­vákban a šťastie szó egyszerre jelent boldogságot és szeren­csét, és ők természetesen ez utóbbi megragadására buzdí­tották vendégeiket. A boldogságot „megfelelő mó­don” ünnepelni rendkívül ne­héz, legalábbis nem tudom, hogy fogtam volna hozzá, ha nem segítenek az égiek. Úgy esett, hogy pont 20-án kaptam ajándékba néhányj ónak ígér­kező könyvet, amelyekre egyébként nem futotta volna a havi keretemből. Ráadásul hét ágra sütött a nap, csiripeltek a madarak, kibújtak a tavasz el­ső virágjai, és a tó körül szépen nő a medvehagyma, nagy bol­dogságomra. Az egyik magyar kereskedelmi tévében aznap este szó esett egy felmérésről, melyet a New York-i Columbia Egyetem ku­tatói készítettek 156 ország­ban. Magyarországa 110., Szlovákia a 46. helyen áll bol­dogság tekintetében. A legbol­dogabbak a dánok, másodikak a norvégok, akiket a svédek és a finnek követnek. Az első tíz­ben található még Svájc, Hol­landia, Kanada, Izland, Auszt­rália és Ausztria. Magyaror­szágot megelőzi például Mon­gólia, Kirgizisztán, Líbia, Nigé­ria és Vietnam is. Az országok boldogságinde­xének megállapításakor olyan változókat vettek figyelembe, mint a várható élettartam, a korrupció érzékelt jelenléte, a közbiztonság, az életút megvá­lasztásának szabadsága, a szo­ciális ellátórendszerek haté­konysága vagya munkanélkü­liség. A boldogságfelmérés ötlete Bhutánból származik, és abból indul ki, hogy az anyagi jólét nem feltétlenül jár együtt jobb közérzettel. Például világszer­te csupán 37 százalék minősíti országa gazdaságát jónak, az életüket harmonikusnak érté­kelők aránya viszont ennél jó- val magasabb, 75 százalék. A boldogság tehát nehezen meghatározható fogalom és minden embernek mást jelent. Desmond Morris brit antropo­lógus így ír róla: „A boldogsá­got gyakran összekeverik az elégedettséggel és a nyuga­lommal. Alegjobban úgy ma­gyarázhatjuk el a két állapot közötti különbséget, hogy az elégedettségre azt mondjuk, ez az, amikor az élet nagy álta­lánosságban jó, a boldogság pedig az, amikor az élet hirte­lenjobb lesz. Abban a pillanat­ban, amikor valami csodálatos dolog esik meg velünk, élénk érzelemhullám önt el minket, intenzív öröm érzete.” Na, hát valami ilyesmi történt velem március 20-án a tópar­ton. Pedig akkor még nem tud­tam, hogy aznap van a boldog­ság vüágnapja. FIGYELŐ „Ércsük a tréfát, elvtárs, csak nem szeressük!” Eljárás indult egy orosz új­ságíró ellen, aki arra kérte Vlagyimir Putyin elnököt, küldjön katonákat Oroszor­szág Vologda régiójába is. Roman Romanenko a krími beavatkozás jogosságára vo­natkozó orosz érveken éke­lődő írást tett közzé. „Nem tudna véletlenül Vologdába is katonákat küldeni? Orosz aj­kúak vagyunk és a jogainkat igencsak megsértik. A betege­ink nem jutnak gyógyszerek­hez, ellátáshoz. Az oktatás színvonala évről évre rosz- szabb. A gyermekközponto­kat bezárják, a mezőgazdaság pedig padlón van” - írta a nép nevében Putyinnak, azon tré­fálkozva, hogy Moszkva sze­rint a krími orosz ajkúak joga­inak megvédése érdekében volt szükség a félsziget meg­szállására. A Kreml másik ér­vét kifigurázva (a kijevi veze­tés államcsínnyel jutott hata­lomra) azzal érvel tovább a vo- logdai invázió mellett, hogy vezetőik „elcsalt választáso­kon jutottak hatalomra”, és semmit se tesznek „a leigázott népért”. Ráadásul egy volog- dai beavatkozás után nemzet­közi szankcióktól és a „felsza­badítók elleni gerillaháború­tól” sem kellene tartani. Ro- manovot ezután „nagyon ba­rátságtalan kihallgatásnak ve­tették alá” a hatóságok. „Olyan volt, mintha megpró­bálnál viccet mesélni valaki­nek, akinek nincs semmi hu­mora” - mondta. Az ukrajnai beavatkozás előtt egyébként az orosz vezetés számos füg­getlen, kormánykritikus mé­diát elnémított. (MTI)

Next

/
Thumbnails
Contents