Új Szó, 2014. március (67. évfolyam, 50-75. szám)
2014-03-21 / 67. szám, péntek
Nagyítás 9 www.ujszo.com ÚJSZÓ 2014. MÁRCIUS 21. A világon számos környezetileg nem óvott területre gondosabban odafigyelnek, mint nálunk a hivatalosan felügyelt tájvédelmi körzetekre... Zöldek: a hosszútávfutók magányossága? Mikuláš Huba független parlamenti képviselő (Somogyi Tibor felvétele) Hogy ’89 novemberében, a kommunizmus bukása után, melyik politikai párt alakult meg Szlovákiában elsőként? Ma már kevesen tudják, hogy a Zöldek Pártja - amely azóta szinte eljelentékte- lenedett. Elszürküléséről és a hazai környezetvédelem fuldoklásáról Mikuláš Huba független parlamenti képviselőt faggatta a riporter. MIKLÓSI PÉTER Professzor úr, pár éve egy feddő hangú újságcikke alá, a neve mellé azt is odakanyarí- totta: A szerző notórius polgár és környezetvédő, tiltakozó petíciók aláírója! Heccből vagy haragj ában tette? Elsősorban a szocializmus évtizedeire emlékeztetve, amikor legföljebb csak jelképesen lehettünk polgárok. Ezért ha akkoriban például Bős vagy Mohi ügyében tiltakoztunk, én tudatosan és bevallottan polgár gyanánt ingereltem az államhatalmat. Érthető. De miért tett ugyanígy 2010 decemberében is? Valószínűleg azért, mert mintha visszatért volna a polgári akarat semmibe vételének hatalmi stílusa. Mintha számos vonatkozásban húsz-huszonöt esztendő múltán sem tartanánk másutt, mint 1989 novembere előtt. Sőt! Szomorú rádöbbenni, hogy a rendszer- váltás előtt - mert a kommunisták tartottak tőlünk - némely kérdésben könnyebben tudtunk eredményt elérni, vagy legalább engedményeket kicsikarni, mint mostanában, a szabadság meg az úgynevezett demokrácia időszakában. Bárki beláthatja, hogy ezt tudatosítani lehangoló dolog. Maroktelefonjának száma a 007-tel kezdődik. Véljem úgy, hogy ön a szlovákiai környezetvédők James Bondja? Ahhoz nincs elegendő kurázsim, hogy én legyek a hazai környezetvédelem guruja, viszont tény, hogy egész életemet és a tudományos tevékenységem javát is ennek a munkának szenteltem. Természetesen mindennek csak töredéke, hogy először 1990 nyarán ültem be a képviselői padsorokba, majd bő húsz év múltán - és továbbra is pártonkívü- li környezetvédelmi aktivistaként - az Egyszerű Emberek és Független Személyiségek jelöltlistájáról visszatértem a parlamentbe. Független, de meggyőző- déses környezetvédőként miben látja annak okát, hogy az 1989-es eufória után Szlovákiában mára jobbára csupán jelképes politikai súlya, társadalmi tekintélye van a Zöldek Pártjának? A válasz bizonyos értelemben adott, noha a harmincnegyven évvel ezelőtti időkre gondolva talán mégsem annyira könnyű. Még a rendszerváltás előtt az aktív környezetvédők viszonylag népes köre egyben az alternatív ellenzékiség, a másként gondolkodók táborát is jelentette. Ezt a társadalom egyre szélesebb rétegei tudatosították akkoriban. Ebből adódóan a november 17-ét követő első napokban a tömeggyűlések tribünjein is talán éppen a környezetvédők beszéltek a leggyakrabban, nemegyszer a legradikálisabban. Ennek is köszönhetően 1990 tavaszán a közvéleményben 10-14 százalékos népszerűségi mutatóink voltak. De pont ez a népszerűség lett egyben a vesztünk, mert akarva-akaratlanul éles versenyhelyzetbe sodródtunk a rendszerváltás motorjaként fellépett VPN-nel, azaz a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalommal. És ebben az oktalan versengésben mi húztuk a rövi- debbet. Olyannyira, hogy a rögtön a forradalom legelején megalakult Zöldek Pártjának tagjai egyetlen helyet sem kaptak az emlékezetes kooptálással rekonstruált, csak júniusig működő parlamentben. Ennek az indokolatlan mellőzöttségnek köszönhetően 1990 nyarán, az első szabad választásokon, a zöldek már csak három és fél százalékos eredményt értek el. Lényegében e kudarc következménye, hogy a zöldek hivatalos szlovákiai pártja mára, még csekélyebb támogatottsági mutatókkal, csak pehelysúlyú politikai erőnek számít. Bár mindez nyilván igaz, ám csapnivaló újságíró, aki nem tamáskodik: a zöldpár- tiság, a civil környezetvédők mozgalma valóban minden tekintetben vétlen abban, hogy Szlovákiában az ökológia mind a politikai figyelem, mind a közélet peremén árválkodik? Ez a dilemma, tehát saját felelősségünk mértéke bennem is folytonosan fölvetődik. És ha nem számít is enyhítő körülménynek, de azt azért szintén látni kell, hogy az egykori szocialista blokk környező országaiban a zöldmozgalmak társadalmi érvényesülésében nagyjából hasonló a helyzet. Míg például Ausztria, Németország vagy akár Franciaország politikai életében jobbára megkerül- hetetlenek az ottani zöldek; pártjaik szava több kérdésben is a mérleg nyelvét játszhatja. Miben keresendő e feltűnő különbözőség oka? Elsősorban abban, hogy Nyugaton az emberek az életkörnyezeti gondok szaporodása láttán már a múlt század hetvenes éveiben tömegesen hangot adtak fenntartásaiknak. Ott az egyre hangosabb zöldpártok a polgárok békét- lenkedésének egyre energiku- sabb hullámaiból tudtak tőkét kovácsolni, politikailag is tekintélyt szerezni. Tulajdonképpen az így megalapozott népszerűség élteti őket napjainkig. Régiónkban viszont mindmáig nem az egészséges életkömyezet megóvása jelenti a legfőbb társadalmi gondok egyikét, hanem a munkanélküliség, az elszegényedés, a bűnözés korábban nálunk ismeretlen formái és arányai foglalkoztatják elsősorban az embereket. A környezetvédelem égető problémái így másodvagy harmadlagossá válnak. Bár nálunk a zöldmozgalmak háttérbe szorulásában részben annak szintén szerepe lehet, hogy a környezetvédők, a szó eredeti értelmében, nem megszállottan politikafüggők. Látja, énnekem is kereken húsz évre volt szükségem ahhoz, hogy 2012-ben visszatérjek a gyakorlati politizálás mindennapi taposómalmába. Eszerint valóban a szlovákiai közélet precíz meglátású elemzőjének, Martin Bútorának volna igaza, hogy az országnak nincsenek igazi zöld politikusai, illetve egy működőképes zöldpárt felfutásának kulcsa az lehetne, ha a kulturális, az etikai és a liberális témákat is érdeklődésének tárgyává tenné? Szerintem is egyelőre inkább csak olyan típusú „zöldpárti politikusok” akadnának, akik könnyen engednének az ökológia következetes védelmének pozícióiból - az általuk kiszámíthatatlanul követelődzőknek tartott környezetvédők komoly figyelmeztetéseivel szemben. Éppen a hatóságoknak ez a gyakori kétarcúsága lehet egyik oka annak, hogy a meggyőződéses környezetvédők nem a politika útvesztőiben, hanem legjobb belátásuk szerint és pártkorlátok nélkül törekszenek az eredményes környezetvédelmi tevékenységre. Egyébként a civil szféra különböző szervezeteiben viszont rendszeresen jelen vagyunk véleményünkkel. Az emberi jogok védelmétől a fenntartható fejlődés sokasodó és egyre szerteágazóbb kérdéseiig. Hazánkban a hivatalos kormányzati politika miként kezeli a környezetvédelem egyre komolyabb kihívásait? Ha szabad egyetlen jellemző szóval válaszolnom: katasztrofálisan. A legújabban például egy téli olimpia megrendezésének hisztériája az, ami több mint aggasztó. Főként az a cinizmus, amellyel Szlovákia a környezetvédők álláspontjának megkerülésével megpályázta a szóban forgó ötkarikás viadalt. Az pedig különösen fájó, hogy ebben a kérdésben a parlamenti ellenzék sem a zöldpárti gondolkodást támogatja. Mondom mindezt annak dacára, hogy tisztelem és becsülöm az olim- pizmus nemes eszméit, de a téli olimpiákat csak azokon a helyszíneken lenne szabad megtartani, ahol már kiépült az ehhez szükséges infrastruktúra. Ellenkező esetben akkora természetpusztításnak leszünk a jövőben is újra meg újra tanúi, mint történt ez legutóbb az oroszországi Szocsiban. A Tátra számára milyen tényleges veszélyeket rejt magában egy olimpiai készülődés? Hadd említsek csupán egyet a riasztó kockázatok sokasága közül: a nagyarányú intenzív építkezés, úthálózat-bővítés a Deményfalvi-völgy egész barlangrendszerére jóvátehetetlen vészt hozhat. Azon pedig már csak másodlagosan, bár joggal érdemes fennakadni, hogy az efféle központi fejlesztések a kormányzat gazdasági klientúráját hozzák majd rendre kiváltságos pozíciókba... Önnek mi jut eszébe, ha elszánt és több évtizedes tapasztalatokkal fölvértezett környezetvédőként, mondjuk egy kiemelt fokozatú természet- védelmi sávban, tájvédelmi körzetben, tarvágást lát? Hogy a gátlástalanoknak mire megy itt ki a játék! Hogy egyes nagyvállalkozók, különböző cégek és gazdasági társulások, a kormány áldásával, milyen könnyűszerrel tudnak bármit kilobbizni maguknak. Meg az is, hogy Szlovákiában már régen nem működik elemi államérdekként a céltudatos környezetvédelem. Nálunk az egyébként jó gondolat gyakorlati megvalósítása, a megújuló energiaforrások bevezetése is többnyire a lehető legnyugtalanítóbb módon történik. Ezzel aztán a zöldmozgalmak tekintélye is sokat csorbul. Képviselő úr, manapság, a pénz diktátumának, a kíméletlen lobbizgatásnak, a féktelen haszonvágynak világában nem utópia a természettel való harmonikus együttélés kívánalma? Nézze, mondhatja akár utópiának is. Mert Szlovákiában valóban számos kisebb-na- gyobb jel utal erre. De az érem másik oldalát tekintve, ha mindenki vállrándítva fütyülne az életkömyezet megóvásának fontosságára, akkor még vészesebb lenne a helyzet. Ami személyesen engem ebben a szituációban még „vigaszágon” tart, hogy olykor legalább részsikerek akadnak. És nagyrabe- csülöm mindazoknak mindennapi küzdelmét, akik harcba szállnak akár csak egy-egy ép és egészséges fa megmentése érdekében. Úgymond modem időket élünk. Nem meddő szélmalomharc ez? De. Olykor igen. Viszont rá- legyinteni mindenre túlságosan egyszerű dolog volna, mert akkor mi lesz holnap meg holnapután?! Egy jóérzésű ember önmagánál kezdi környezetének tudatos védelmét. Úgy válik legalább „halványzölddé”, hogy elsősorban tudatos fogyasztó és az energiafelhasználás tekintetében is spórolósabban éli hétköznapjait. Ezzel szemben egy környezetvédő, sokak szemében, akár a vírus: megfertőzi a környezetét... Bárcsak igaza lenne! Én próbálkozom így hatni a környezetemben, ám úgy tűnik, hogy erőtlen és szikkadt „vírus” vagyok, mert a környezetvédelem aktuálisan terítékre kerülő kérdéseiben még a képviselő- társaimat sem tudom érdemben lázba hozni. Ezért inkább a parlamentben is magányosan küszködő hosszútávfutónak érzem magam. És ha éppenséggel ellenzéki képviselőként hirtelen önt kérnék föl arra, hogy vállalja el a környezetvédelmi tárca irányítását? Még hipotetikusan is bizarr ötlet. Bár maga a kérdés legitim, de ennek veszélye egyetlen pillanatra sem áll fenn. Persze, annyit azért elárulhatok, hogy nyilván a néhai cseh környezetvédelmi miniszter, Josef Vavroušek lenne a példaképem, akinek az akadé- koskodók gáncsoskodása ellenére szakmailag egy kitűnő minisztériumot sikerült kiépítenie. És főként a lobbicsoportokat űzném el még a minisztérium épületének környékéről is. Igazán komoly kutyaszorítóba azonban akkor kerülnék, ha a kormányüléseken egy-egy igennel kellene együtt szavaznom a többiekkel, noha ez ellene volna a lelkiismeretemnek. Úgyhogy valószínűleg már a kinevezésem másnapján lemondanék... Ha ennyire borúsan látja a zöldpolitika érvényesülésének esélyeit, akkor mit szóljon a környezetbarát polgár, az egyszerű halandó? Vajon miként érheti el, hogy a hatalom, a kormányzat az ő szavára is odafigyeljen? Helyénvaló a felvetés, az egypárti kormányzat által irányított Szlovákiában pedig duplán az. Akárcsak azért is, mert a parlamentben szintén legföljebb néhány olyan képviselőtársamról tudok, akik legalább fogékonyak az ökológia, a zöldpárti mozgalmak törekvései iránt. Ami viszont időről időre mégis célt érhet az aktív környezetvédelem dolgaiban, az a megfelelőképpen előkészített civil összefogás. Az még az egypárti kormányokat is érzékenyen érintheti. S akkor a zöldpolitikát szorgalmazó „hosszútávfutó” sem fáradozott eredménytelenül. TUDTA? 10—14% 1796 A rendszerváltás után legelsőként a Zöldek Pártja jött létre 1989. november 30-án; a támogatottsága eleinte 10-14 százalékos volt. A mai Szlovákia területén 218 éve, mar 1796- ban Liptóújváron Franz Wisner megalapította az első erdészeti középiskolát. 40% Az ezredfordulón Szlovákia összterületének nem egész 40%-át borították erdők; ez csökkent az utóbbi évtizedben több mint 50 négyzetkilométerrel.
