Új Szó, 2014. március (67. évfolyam, 50-75. szám)
2014-03-14 / 61. szám, péntek
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. MÁRCIUS 14. Vélemény És háttér 7 Aki nem dönt adója 2 százalékának felajánlásáról, az eleve az önkormányzatának adja A községnek ezúttal nem jár Nemrég jelent meg a hír, hogy a községek és városok jó néven vennék, ha a természetes személyek adójuk 2 százalékát felkínálhatnák az önkormányzatoknak is. Az ötlet nem hangzik rosszul, mégis úgy rossz, ahogy van. Miért? LOVÁSZ ATTILA Az önkormányzatok és az általuk üzemeltetett hivatalok közintézmények. Bevételeiket törvények szabályozzák. A községek automatikus bevételi forrásai a helyi adók, a helyben kiszabott büntetések és szankciók, a község vagyonából eredő bevételek, a lehetséges dotációk, az ún. részadó (podielová daň - külön fejezet, ezúttal ne részletezzük) , és - most nagyon tessék figyelni - a személyi jövedelem- adó. Az adóról nem árt megemlíteni, hogy az ország területén élő és jövedelemmel rendelkező emberek a törvényből eredően kötelezően(l) fizetik, méghozzá büntetőjogi szankciók terhe mellett. Igaz, hogy a jogszabályt az ország parlamentje hozza, de a személyi jövedelemadó a községnek olyan jövedelme, amelyet az állam az ő számára kötelezően előír és behajtja. No már most, ha az adófizető polgár úgy dönt, hogy az általa lakott községnek szánja a pénzét, akkor ezen szándékát az adója befizetésével máris megvalósította. A személyi jövedelemadó két százalékának felkínálását nonprofit vagy közérdekű tevékenységet végző szervezetek, társulások számára a törvény azért teszi lehetővé, hogy az adófizető adójának egy részét felkínálhassa valamilyen neki tetsző közhasznú tevékenység finanszírozására. Tulajdonképpen a bejáratott piacgazdaságokban az adóalapból leírható közhasznú adakozásokat a szlovák törvényhozás ilyen formában oldotta meg. A forma tehát az, hogy nem adakozunk, majd adóbevallásban leírunk, hanem leadunk egy nyilatkozatot és közöljük, kit is szeretnénk támogatni. A forma lehet, hogy túl adminisztratívnak tűnik, de az is lehet, hogy ebben a formában az állami hivatalokkal nem szívesen levelezgető polgárok közül lényegesen többen küldik el adójuk egy részét közhasznú tevékenységre, mintha egy amerikai modellben tehetnénkugyanezt. A végeredmény tehát egyértelmű. Mint leírtam, aki az ön- kormányzatnak szánja adója két százalékát, egyszerűen befizeti a személyi jövedelemadót, semmi mást nem kell tennie. Aki viszont úgy dönt, hogy a jövedelemadó két százalékát máshová küldi, éppen arról tesz nyilatkozatot, hogy NEM AZ ÖNKORMÁNYZATÁNAK szánja, hanem egyéb közhasznú szervezetnek. Ha tehát a községek is kedvezményezettjei lehetnének az adótörvény vonatkozó passzusainak, akkortulajdonképpenaz adótörvény eme lehetőségét szüntetné meg egy új szabályozás. Bekövetkezne az a nonszensz, mely szerint a polgár azt a pénzt, amit közhasznú tevékenységre szánna, elküldené oda, ahová egyébként is megérkezik, ha nem dönt másképp. Tudom, az önkormányzatok nem állnak jól. De azt is tudom, hogy néhány önkormányzat nem adósodott el, jól gazdálkodik. Mint ahogyan azt is tudhatjuk, hogy bizony vannak önkormányzatok, amelyek, jó időben” elkótyavetyélték a vagyonukat, s most, „rossz időben” sírnak, mint a... no, ezt a hasonlatot hagyjukki jólneveltségokán.Az önkormányzatok számára az adó két százaléka nem jelent megoldást, s ha lehetővé válna, egy szegmensben csúnyán deformálná a honi adószabályozást. Felejtsük hát el időben. JEGYZET Legális emberkínzás JUHÁSZ KATALIN A szürke hályog olyan, mintha piszkos ablakon át nézné az ember a világot. Hetvenéveskor körül sokaknál jelentkezik, az „ablaktisztítás” pedig ma már futószalagon folyik: egy-egy délelőtt tizenhat betegen is elvégzik a rutinműtétet. Egy nagyon közeli rokonom szerdán esett át rajta. Maga a beavatkozás alig hat percig tartott, a várakozás viszont hat órán át, és felért egy emberkínzással. A rimaszombati kórházban nincs külön szemészet, Besztercebányáról jár „le” egy orvos hetente kétszer-három- szor, a betegek pedig harminc kilométeres körzetből jönnek -fél nyolcra. Mindenkit erre az időpontra hívnak be. Szerda reggel tizenhat idős ember állt a műtő előtti folyosón és a lépcsőkön, beljebb ugyanis higiéniai okokból természetesen nem engedik őket. Levegő nincs, a kabátokat lerakni nem lehet, leülni se, hacsak nem a lépcsőre. Egyórányi ácsorgás után ezt páran meg is tették, a lépcsőn fel-le közlekedők pedig mogorván kerülgették őket. A betegeket egymás után szólították, a sorrend viszont titkos volt, azaz senki sem mozdulhatott on- nétazzal, hogy majd később visszajön. A beinvitált négy-öt páciens a felkészítő helyiségben végre levetkőzhet, ihat égy pohár vizet, vécére mehet és letelepedhet az ágy szélére, ahol tovább várakozhat. Az utolsónak maradó pechesek egykor, fél kettőkor támolyognak ki a műtőből, és mehetnek haza. Bármilyen hihetetlen, évek óta így zajlik ez, és még senkinek nem jutott eszébe valamiféle sorrendet kifüggeszteni, vagy meghatározott időpontra behívni a betegeket. Sőt, az is elég lenne, ha egy emelettel feljebb terelnék a nyájat, a rendelő elé, ahol rengeteg üres szék árválkodik egy tágas folyosón. Oda viszont óránként fel kéne szaladnia a nővérnek, hogy lekísérjen négyöt embert. A betegek természetesen morognak, szidják az orvost, az egészségügyet, a minisztert. Pedig az orvos jól, gyorsan és fájdalommentesen végzi munkáját, egész nap meg sem áll. Szervezési képességei viszont se neki, se asszisztenseinek nincsenek. És mivel a páciensek többsége idős, falusi ember, hangosan senki sem reklamál, mert nyilván hozzászoktak az ilyen megaláztatásokhoz, nyilván egész életükben így bántak velük a hivatalokban, közintézményekben, közkórházakban. Meg egyébként is: ki az a bolond, aki műtét előtt fel meri idegesíteni az egészségügyi dolgozókat? Utána meg örül, hogy végre szabadul. Nyilván nem érkezett írásbeli panasz a kórház vezetéséhez, azaz a probléma nem is létezik. Mi következik ebből? Talán az, hogy bár az orvostudomány hatalmas léptekkel fejlődik, az egymásra figyelés, az empátia szintje egyes helyeken megrekedt valahol a szocialista éra legsűrűbb iszapjában. KOMMENTÁR Pénzszóró baloldal MOLNÁR IVÁN A kormány e heti ülésén sem sikerült eldönteniük a minisztereknek, milyen módon segítsenek az energiaszegény háztartásokon. Érdemi vita persze nem volt, hiszen a kabineten belül csak abban nincs egyetértés, hogy ki állja az állami jótékonykodás költségeit. A baloldal ugyanis már annyira hozzászokott a pénzszóráshoz, hogy valóban hatékony megoldásokon már nem is töri a fejét. A szakirodalom energiaszegénynek nevezi azokat a háztartásokat, amelyek az anyagi helyzetük miatt nem képesek megfelelő hőmérsékletre fűteni a lakásukat. Rajtuk szeretne most , segíteni a kormány, a probléma csak az, hogy nem tudja eldönteni, ki is állja ennek költségeit. A decemberben benyújtott eredeti javaslat még azzal számolt, hogy az energiaszolgáltatók szociális tarifát vezetnének be, vagyis az energiaszegény háztartások olcsóbban kapnák az energiát, a költségeket az energiaszolgáltatók állnák. Ä szolgáltatók ellenvetései miatt azonban az Árszabályozási Hivatal az e heti kormányülésre egy új változatot nyújtott be: szociálisjuttatások formájában segítenének az említett háztartásokon, a támogatás költségeit az adófizetők nyakába varrva. A marxista esti egyetemen szocializálódott, a rendszerváltás előtt a kommunista párt egyik járási bizottságában dolgozó Ján Richter munkaügyi miniszter mégis inkább az energiaszolgáltatókra hárítaná a költségeket, így a kormányülésen patthelyzet alakult ki. Melyikajó megoldás? A válasz egyszerű: egyik sem. Az állam ugyanis mindkét esetben pénzt von el valakitől, hogy eljátsz- hassa a megmentő szerepét. Még ennél is nagyobb probléma azonban, hogy ezzel szinte semmit nem old meg, a költségek így idővel elviselhetetlenné válhatnak. A nemzetközi felmérések szerint ugyanis az energiaszegénység egyik fő oka a rossz energetikai jellemzőkkel bíró épületek, emiatt a családok energiakiadásai aránytalanul magasak a bevételeikhez képest. Ilyen-esetekben az épület megfelelő hőszigetelése, az ablakok cseréje hatalmas megtakarítást hozhat. Figyelembe kell venni azonban azt is, hogy az ilyen családokjelentős része rossz anyagi helyzete miatt önerőből erre nem képes. Ezért ha az állam valóban segíteni szeretne, akkor az adófizetők pénzéből a rászoruló családoknak olyan célzott támogatást nyújtana, amelynek köszönhetően ingatlanuk energetikai felújításával kerülhetnének ki nehéz helyzetükből. Nem mellékes, hogy az energiahatékonysági beruházások ösztönzése munkahelyeket teremtene, és ezen keresztül növelné a költségvetés adóbevételeit is. A Fico-kabinettől azonban eddig is hiába vártuk a valóban hatékony megoldásokat, így amíg a baloldal van kormányon, marad az értelmetlen állami pénzszórás. FIGYELŐ Megjelölik a krími tatárok házait Ismeretlenek a napokban megjelölték a krími tatárok házait az egyelőre Ukrajnához tartozó félszigeten. A falakra és kapukra festett „X”-ek rossz emlékeket ébresztenek az idősekben és félelemmel töltik el a fiatalabbakat is. Sztálin 1944-ben arra utasította a rendőrséget, hogy jelölje meg a krími muzulmánok házait. Néhány nappal később a közel 200 ezer krími tatárt raktak vagonokba és deportáltak a közép-ázsiai szovjet köztársaságokba azzal a váddal, hogy együttműködtek a náci németekkel. Többségük csaka Szovjetunió 1991-es felbomlása után térhetett vissza a Krímbe. A deportálás túlélői most újra átélik azt, hogy megjelölik otthonaikat. Botokkal felfegyverkezett férfiak járják az utcákat papírlappal a kezükben, amelyen a tatárok által lakott házak címei vannak. Egy tatár férfi emiatt kihívta a rendőröket, de az ismeretlenek ellen nem indítottak eljárást. Bár a mintegy 300 ezer tatár a kétmilliós lakosság mindössze 12-15%-át teszi ki, mégis jelentős politikai befolyással rendelkeznek. Ha nem támogatják a küszöbön álló elszakadási népszavazást, az megnehezíti a félsziget an- nektálásának törvényesítését az oroszbarát kormány számára. A tatárok szerint pontosan azért félemlítik meg őket, hogy fordítsanak hátat Kijev- nek. Az orosz kormányt eddig egyáltalán nem érdekelték a krími tatárok, de Moszkva most több delegációt is kiküldött, hogy egyeztessenek a népcsoport helyi vezetőivel. „Kultúránk, nyelvünk és identitásunk elvesztésének a határán vagyunk. Számunkra egy európai Ukrajna az egyetlen mód arra, hogy népként túléljünk. Európai törvényekre van szükségünk az identitásunk védelmére, azután, ami 1944-ben történt, soha nem bízhatunk meg az oroszokban” - mondta egy tatár újságíró a The New Yorker című lap munkatársának. „Az ukránok szintén sebezhetőek, de nekik legalább ott van Ukrajna. Mi hova fogunk menni? A Krím az egyetlen otthonunk” - tette hozzá. (MTI)- Én arra szavazok, hogy legalább két napig te is maradjál kampánycsendben. (Peter Gossányi rajza)
