Új Szó, 2014. március (67. évfolyam, 50-75. szám)

2014-03-08 / 56. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. MÁRCIUS 8. ______________________ Szombati vendég 9 Tarján Györgyi: „A szakma még mindig nem tud róla, hogy itthon vagyok. Ahhoz, hogy felhívjam magamra a figyelmet, valami botrány kellene..." Húsz év után türelemmel várja az új lehetőséget Már nincsenek szeplők, nincsenek szőke, göndör fürtök, de arcában még mindig ott van A kenguru stoppos lánya, az Egy er­kölcsös éjszaka Darinká- ja, az Allegro Barbara Bankos Marija vagy a Ta­lálkozás Vénusszal fuvo­lása. Zsombolyai János, Makk Károly, Jancsó Mik­lós, Szabó István és má­sok filmjeinek ikonikus sztárja, Tarján Györgyi több mint húsz évet töl­tött Los Angelesben. SZABÓ G. LÁSZLÓ Bár 2011 decemberétől ki­sebb megszakításokkal Budapes­ten él, véglegesen (vagy inkább lélekben?) még mindig nem költözött haza. Ahogy mondja: igazából talán csak most kezd megérkezni. Hogyan zajlott kint a nagy pakolás? Hajókofferek sorát indította el Magyarországra? Semmilyen nagy pakolászás nem volt. Szokásom szerint szét­osztogattam a dolgaimat, oda­ajándékoztam olyan helyekre, ahol biztosan hasznát veszik. Például a könyveimnek. Amit hazahoztam, arról egyelőre nem beszélek. Majd ha prezentálni tudom. Annak is eljön az ideje. A televíziós Oscaromat, az Emmy- díjat természetesen nem hagy­tam ott. Közösen kaptuk egy fil­mért, amelyben én is dolgoztam. De ahogy megjöttem, rögtön figyelmeztettek, hogy messziről jött ember azt mond, amit akar, ezért nem mondok semmit. Majd lesz valami. Gondolkozom, írogatok, tippeket gyűjtök. Hazahúzta a szíve, erős honvágya volt, hiányzott az itthoni szakma? Miért adta fel a kinti létet? Nem adtam fel. Itthon voltam, visszamentem, megint hazajöt­tem, sok minden zajlott körülöt­tem. Elsősorban családi dolgok miatt döntöttem úgy, hogy most egy ideig itthon leszek. A beteg­ségemmel is eltöltöttem majd­nem egy évet. Műtétem volt. Iszonyatos sok energiámba ke­rült, hogy újra elkezdtem járni. Amikor kimentem Amerikába, meg kellett tanulnom egy má­sik rendszert. Most, hogy itthon vagyok, megint egy másikat kell megtanulnom. Tőlem már ne vátja el senki, hogy olyan legyek, mint főiskolás koromban. Azóta rengeteget változtam, formá­lódtam, főleg szakmailag. Már nem tudok idomulni különböző helyzetekhez. Mások pozíció­ját gyengíteni, rombolni pedig nem szeretném. De ugyanolyan jogom van ahhoz, hogy pályán legyek, mint bárki másnak. Pá­lyaalkalmassági diplomám van elég. Zeneművészeti és színmű­vészeti itthonról, operatőri és rendezői Amerikából. Ha van két Tatján Györgyi, az egyik, aki elment, a másik, aki visszajött, akkor mi a kü­lönbség a kettő között? Gyerekként mentem ki, és fel­nőttként, megerősödve jöttem haza. Nem győzök csodálkozni magamon, hogy mi mindent végigcsináltam. Megtanultam tisztelni magamat. Itthon csak a szerepeimben léteztem. Mindig az voltam, akinek a színpadon vagy a kamera előtt lennem kellett. Tatján Györgyi nem volt meg. Csak a gyerekkora maradt meg egészben, amiből a mű­vészpálya kiszorította. Skizofrén helyzet. Akkor rosszul fogalmaztam. Mindig a szerepeim által éltem. Kint, Amerikában aztán tuda­tosult bennem, hogy mennyire fontos az egyensúly. Letisztultak a dolgok. Rájöttem, nem az a fontos, hogy az ember egyik sze­repből bújjon a másikba, egyik rendezőtől rohanjon a másildg, mert akkor ugyanazt a drámát éli, amit a ráosztott figurák él­nek. Itthon annyit játszottam, hogy szinte meg sem álltam. Köz­ben mindig az utolsó napra vár­tam. így születtem. Azt hittem, ötévesen meghalok. Aztán, hogy húszévesen. így voltam fizikailag betáplálva. Hiába néztem ki jól, nem voltam egészséges gyerek. Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert amit az Isten adott, azt végül is használni tudtam. Mi volt a végső löket Ame­rika felé? Kíváncsi volt a kinti színészi létre, vagy egyszerű­en csak körül akart nézni, és egy idő után úgy döntött, hogy marad? Érdekelt, mi van kint. Utazni akartam egy kicsit. Volt némi megtakarított pénzem a szlo­vákokkal forgatott Át a Dunán című filmből, amely díjat nyert Monte Carlóban. Figyelmez­tettek, hogy zuhan az értéke, fektessem be valamibe. S akkor eldöntöttem, hogy körülnézek a tengerentúlon. Magamtól soha nem utaztam addig. Ha vittek, mentem. így jutottam el külön­böző fesztiválokra. Cannes-ba, Belgrádba, Isztambulba, Kar­lovy Varyba, Moszkvába. Vagy amikor a németekkel forgattam, Ázsiába. Egyébként másról szólt az életem. Csak a munkáról. Be­mentem reggel a színházba, és vagy én próbáltam, vagy valaki más, olyankor pedig ott kuksol­tam a hátsó sorban. Hagytam, hogy vigyen az élet. Nem hatá­roztam el semmit, nem hoztam üyen-olyan döntéseket. Nagyon trükkös az én természetem. Sok mindent meg kellene fejteni magamban, hogy miért vagyok olyan, amilyen. Elfogadja, amit felkínál az élet Még azt sem állítanám. In­kább csak úgy megtörténnek ve­lem a dolgok. A színészek közül például én voltam az első mun­kanélküli. Az első szabadúszó? Nem. Az első, aki elvesztette az állását. Három évig a Mafilm társulatának a legfiatalabb tagja voltam. Társulati ülés volt, elbo­csátották a Mafilm igazgatóját, és jött az új, aki két hétig ma­radt. Mindenki rettegett, hogy mi lesz, mert éppen akkor nem forgattak. Én nyugodt voltam, hiszen halálra dolgoztam ma­gam. A pénzem nagy részét el is vitte az állam, és én lettem az első, akitől megszabadultak. Milyen címen? Azt nem közölték velem. Én ettől annyira rosszul lettem, hogy három napig feküdtem a lakásban. Nem ettem, nem it­tam, nem mozdultam, beszélni sem tudtam. Nem éreztem mást, csak zuhanást, mint nagyapám halálakor. Pedig amúgy harcos, küzdő ember vagyok. Áztán hív­tak a rádióba, majd lekerültem Veszprémbe, anélkül, hogy bár­ki segítségét kértem volna. Vesz­prém jó hely volt. Latinovits, Cserhalmi is ott játszott. De ami­kor lementem a társulati ülésre, sokan elhúzódtak mellőlem. Le­het, hogy a nevem volt túl nagy nekik. Vidék, kis közösség, meg­jelenik egy fesztiválokra járó szí­nésznő... úgy néztek rám, mint egyleprásra. Itt, a kávézóban, ahol be­szélgetünk, Darvas Iván és Tolnay Klári képe van a falon a háta mögött. Rájuk mindig felnéztem. Amikor Bereményi Géza mű­vében, a Halmiban játszottam Kaposváron, levelet kaptam Darvas Ivántól. Azt írta, vi­gyázzak az érzéseimre, nehogy a szerepem szerinti skizofré­niával átlépjek egy veszélyes határvonalat, mint ő, amikor az Egy őrült naplóját játszotta. Kedves volt nagyon, ahogy óva intett ettől. Tolnay? Házasságszerző, Vassza Zse- leznova. Márkus Lászlóval, Psota Irénnel szerepeltem egy színpadon a Madáchban, de Klárikától tanultam meg, hogy bármilyen feszes volt is a napja, öt percre mindig hazaugrott, hogy leüljön, szusszantson egyet, és megújult erővel indul­hasson tovább. Sándor Pál filmjében, a Her- kulesfürdői emlékben Dajka Margittal játszott. Ő olyan volt, mint egy angyal. Egy erkölcsös éjszaka, Ma- kay Margit. Makk Károly film­jéért együtt kapták meg a leg­jobb női alakítás díját. Csodáltam őt. Úgy jött a for­gatásra, hogy már kész volt a sminkje, a frizurája, ebédhor­dóban hozta a kis ételét, tudta a szöveget, megvolt a pontos elképzelése. Végig, a forgatás utolsó pillanatáig őrizni tudta az energiáját. Még egy név a múltból. Egy­szer azt mondta, idős fejjel olyan színésznő szeretne len­ni, mint... ... Darvas Lili. Alig várom, hogy nyolcvan legyek. Ő adta az ihletet az Egy erkölcsös éjszaka utószinkronjához. Lenyűgöző színésznő volt. Az arca, a keze... a Szerelemben most is ámulat­tal nézem. Közben alig vátja, hogy nyolcvan legyen? Az a baj, hogy nem érzem az időt, az idő vasfogát. Én más­hogy égek. Nem gyertya va­gyok, hanem csodafáklya. Úgy látszik, valamilyen csalásban részesültem. Mások egy életet élnek, én sokkal többet. Má­sok egy helyhez kötődnek, én összevissza rohangálok. Van egy ütem, mint a zenében, szü­letéstől a halálig, és abban én benne vagyok. De lehetek több­szólamú fúga vagy egy zongo­ragyakorlat, mindegy. Több kultúrában is benne vagyok, és nem azért, mert megterveztem, hanem mert ez is így alakult. Kikapcsolta a kint töltött húsz év? Húsz év tizenegy hónap. Igen, kikapcsolt. És most, hogy újra itthon van, bekapcsolva érzi magát? Nem. Jól megvagyok, de még mindig nem. Pedig vannak még ambícióim. Természetesen a szakmával kapcsolatosak. Ha helyzetbe kerülök, meg fogom találni az utamat. Az emberei­met nézem, hol vannak. Kint be­kerültem annak idején a Vész­helyzetbe, George Clooneyval játszottam. A Mentalistában a válogatás utolsó köréig jutot­tam. Az utolsó két esélyes egyi­ke voltam. A többi nem rajtam múlott. Amerikában jónak, te­hetségesnek tartottak, itthon, miután hazajöttem, egy magát fontosnak megítélő személy azt mondta: „Két év, és csinálok belőled valamit.” Ezen nagyon megdöbbentem. Azóta nem is próbálkoztam más helyen. Iga­zából nem is látok senkit, akivel kommunikálhatnék. Mindenki rohan, mert dolga van. Mások végérvényesen el­mentek. Bacsó, Maár, Jan­csó... ... a legjobb barátaim is óva intettek attól, hogy hazajöjjek. Mindig azt tanácsolták, hogy ne! Aztán ők is eltűntek, arról sem tudtak, hogy kórházba kerültem. Ez nem panasz, csak mondom. Féltem, ha elesek, nem állok többé lábra soha. Kellett a műtét. Szegény Miki bácsi! A Jancsó. Tőle is sokat ta­nultam. Történhet bármi, a fil­met, az alkotást szolgálni kell. Elázott, teljesen tönkrement a díszlet, a lengyel főszereplő­nő autóbalesetet szenvedett, változtatni kellett a szereposz­táson. Pár óra alatt mindent megoldott. Moszkvában, a filmfesztiválon megrohamoz­ták az újságírók. Mint fényes ifjú csillagot tolt maga előtt, és azt mondta: „Róla írjanak, a színésznőmről!” Zavaromban azt sem tudtam, merre nézzek, ő meg ott állt csillogó ősz hajjal, mint egy görög isten és mosoly­gott. Maár Gyula is a mesterem volt. Vele két filmet forgattam. A lőcsei fehér asszonyt és a Te­ketóriát. És ott volt Mari, Törő- csik Mari. Ók ketten szemmel láthatóan egyek voltak. Mari ugyanaz az energia most is, mint akkor. Nyűt, szabad, ki­engedi a humorát, mindenkivel játszadozik és élvezi. Körvonalazódik már vala­mi, vagy még mindig hívásra vár? A szakma még mindig nem tud róla, hogy itthon vagyok. Ahhoz, hogy felhívjam magam­ra a figyelmet, valami botrány kellene, vagy fejen állva végig- szökdelni a Nagykörúton. Én a munkában hiszek. Majd kiala­kul valami. Akkor is színésznek érzem magam, ha naponta nem játszom. Es főleg nem minden­áron. Hegedűs D. Géza volt az első, aki meglátott, odajött hoz­zám és magához ölelt. Itt most mások a történetek, nagyon má­sok. A nők is megkeményedtek. Nagyon sok a dráma. Régen va­lahogy több volt a csoda...

Next

/
Thumbnails
Contents