Új Szó, 2014. február (67. évfolyam, 26-49. szám)

2014-02-22 / 44. szám, szombat

8 Szombati vendég

_______________________________________________________________ ÚJ SZÓ 2014. FEBRUÁR 22. www.ujszo.cotn

P

etr Weigl: „Lennének még ötleteim, de ez már az elmélkedés ideje. Egy egészen új szakasza az életemnek. Nyugalomra vágytam, pihenésre..."

Mindent megkapott, amire olyan nagyon vágyott

Harminc év, ötven alkotás. Koprodukcióban forgatott opera- és balett- filmek. Nemzetközi televíziós fesztiválok díjai, rangos elismerések.

Arany Prága, Prix Italia, Emmy-jelölések. Színházi rendezések Prágában, Pozsonyban, Berlinben, Münchenben, Párizsban.

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Petr Weigl 1996 óta már csak a mindennapjait rendezi. De ugyanolyan élvezettel, mint egykor Debussy, Csajkovszkij, Prokofjev, Britten, Tolsztoj, Schiller, Puskin, Dumas és mások műveit.

Történelmi napon született: 1939. március 16-án. A német hadsereg katonái az első éjszakájukat töltötték Prágában. Okkal rettegtek a szülők. Zsidó üzletember az apa, echte német az anya. A Gestapo tisztjei arra kényszerítik az asszonyt, mondjon le német birodalmi állampolgárságáról. Férjét így is elveszíti. Alfred Weigl 1943- ban halt meg Auschwitzban. Két gyerekét, lányát és fiát sikerült megmentenie. Jutta és Petr a háborút követően cseh iskolába járt. Németül többé otthon sem beszéltek.

Petr Weigl egy évfolyamban végzett a cseh új hullám vezér-' egyéniségeivel, Véra Chytilo- vával, Evald Schormmal, Jirí Menzellel és a többiekkel, de játékfilmet sosem rendezett. Pályáját a Csehszlovák Televízió dramaturgjaként kezdte, s ott készítette el első (fekete-fehér) zenés-drámai alkotásait (Jelenet egy művész életéből, Goldberg variációk, A hatalom útvesztői, Radúz és Mahulena). 1971-től már színes opera- és balettfilmek rendezője (Rómeó és Júlia, Feltámadás, Rusalka, Szent Sebestyén megkínzatása, Achilles, Óloméj, Weither, Stuart Mária, Anyegin, A kaméliás hölgy). Filmjeit európai televíziós csatornák vetítik ma is, külföldi kritikusai felsőfokon írnak minden alkotásáról. Egyedül a Cseh Televízió bánik vele mostohán.

Csehszlovákiában a hetvenes-nyolcvanas években senki nem forgatott olyan nagyszabású, koprodukciós, zenés-drámai televíziós műveket, mint ön. Már akkor európai partnerekkel dolgozott, amikor hazai kollégái legfeljebb fesztiválokra utazhattak külföldre. Mivel sikerült kivívnia ezt a pozíciót?

Lehetnek vágyai, tervei, elképzelései az embernek, az soha nem elég. A szakmai tudáshoz szerencse is kell. Én pedig szerencsés voltam. A film- művészeti főiskola elvégzése után készen álltam mindenféle filmes kísérletezésre. A tánc, a balett mindig közel állt hozzám, az operafilmek után ezért kezdtem el üyen filmeket rendezni. A hattyúk tavából például olyan verziót készítettem, amelyben egy fehér és egy fekete pár közvetítette a Jó és a Rossz küzdelmét. Nemcsak Nyugat-Európában, Amerikában is komoly sikere volt a filmnek. Ezután keresett meg egy német producer, aki végig, egész pályámon mellettem állt. Amíg élt, ő volt az én mecénásom. Csodálta a munkáimat, és mindig azt mondta: „Te váltod valóra az álmaimat.” Mivel jól ismert, nekem való témákat választott. Ezekkel a filmekkel nyílt meg előttem a vüág. Díjakat kaptam, amelyeknek a producereim is örültek. A legfontosabb azonban mégis az volt, hogy folyamatosan dolgozhattam, újabb és újabb felkéréseket kaptam, és külföldről is, nemcsak itthon. Szerettem a munkámat, de a sikerrel egyáltalán nem foglalkoztam. Dolgozni jobban szerettem, mint ünnepeltetni magam.

Akkor is szabad kezet kapott, ha a Csehszlovák Televíziónak forgatott?

Bár a rendszer politikai elöljárói tudták, hogy nem tartok velük, évekig nyugton hagytak. Később már nem minden filmemet mutatták be. Le is állítottak egy időre, mégis azt kell, hogy mondjam: tisztelték a művészetet. Mára változott a helyzet. A televízió már nem a művészetről szól.

Mikor érezte meg először a rendszer szorítását?

Amikor nemet mondtam a titkosszolgálat embereinek. A munkámból eredően gyakran jártam külföldre, hiszen a legtöbb filmem német koprodukcióban készült. Politikai nézeteimet ugyan sosem rejtettem véka alá, a titkosrendőrség mégis együttműködésre akart rábírni. Nem állítom, hogy nem izgultam. Disszidálni nem akartam, pedig megtehettem volna, hiszen nagyon sok barátom volt Nyugat-Németországban, és a kinti kapcsolataim is segítettek volna. De sem az országot, sem az édesanyámat nem akartam itthagyni. „Mi lesz, ha nem engednek rendezni?” - kérdeztem anyámat. „Mi lenne? Majd csinálsz valami mást!” - nyugtatgatott. Ezzel el is dőlt minden. És vártam, hogyan alakul a helyzet. Be akartak szervezni politikai főiskolára. Elutasítottam. Felterjesztettek állami díjra. Nem fogadtam el. A televízióban azt mondták, ezzel el is vágtam az utamat. Jó, akkor felmondok, gondoltam. Időbe telt, míg elengedtek, pedig munkát már addig sem kaptam.

És még mindig csak 1976- ban vagyunk. Akkor lett a prágai Nemzeti Színház balettegyüttesének dramaturgja.

Nagyon kedves ember volt a Nemzeti akkori igazgatója. Megtudta, hogy kifelé áll a szekerem rúdja a televízióból, és azonnal állást ajánlott. Szakmailag ezzel is nyertem. Jól jött a váltás, a külföldi felkérések pedig továbbra is megtaláltak. Fümeket forgattam, külföldi társulatoknál rendeztem. Fehér hollóként röpdöstem át a határon. Sem előttem, sem mögöttem nem állt senki az átkelőhelyen. Mehettem, amikor csak mennem kellett. Paradox helyzet: a régi rendszerben

valahogy jobban becsülték a művészi produktumot, az igazi értéket, mint most. Van egy ember a Cseh Televízióban, ő vezeti az archívumot, és döntő szava van abban, hogy mi kerül adásba. Azt mondta: „Amíg én itt vagyok, ebben a pozícióban, addig Weigl-filmet nem vetít a tévé.” A Zuzana Vejíŕová és a Pávatoll kivétel volt. Mindkettő a Csehszlovák Televízió produkciója.

Pedig a koprodukciós filmjeiben is jeles cseh művészek

szerepelnek. Dana Medrická, Vlasta Fabiánová, Járomira Adamová, Jan Tŕíska, Ľubomír Kafka, Vlastimil Harapes.

Nem érdekli őket. Ma a kommersz dívik. Az olcsó szórakoztatás. A valóban értékes alkotásoknak nagyon szűk a piaca.

Kifinomult esztétikai érzékét, a zene, a tánc iránti rajongását nyilván otthonról hozta.

Nekem a művészet már gyerekkoromban menekülési, útvonal vagy menedékhely volt. A hitleri időkben, amikor a

családunk jelentős részét elveszítettük, a sok rettenet közepette megváltásként éltem meg mindazt a szépet, amit anyám körül láttam. O volt az, aki mindenre felhívta a figyelmemet, amit látnom kellett, amit fontosnak tartott a lelki, szellemi, érzelmi fejlődésemhez. Még a legsötétebb oldalon is képes volt felfedezni a fényt, az értéket. Ez volt az én mentőövem. Ezzel együtt tudtam élni. A képzeletemnek hála felszínen tudtam maradni. A zene segítségével a realitás fölé emelkedhettem. A minőség megnyitja az ember fantáziáját, érzelmi szféráját. Ezt anyám is tudta, ezért folyamatosan csiszolta a szépérzékünket.

Visconti filmjeiben láthatjuk ugyanazt a mesterien megfogalmazott képi világot, csodálatos miliőt, ami az ön alkotásaiban is mindig jelen van.

Megtisztelő számomra, hogy így vélekedik. Ha nem így ítélné meg a munkáimat, meg sem jegyezném: a nyugat-európai kritikusok nemegyszer leírták már rólam, hogy a televíziós filmek

Viscontija vagyok. Én csak mosolyogtam ezen, persze jólesett. Nem hangzik jól, hogy ezt is én mondom, de rokoiüelkek voltunk. Az ízlésünk nagyon hasonlított. Nem is kellett átvennem tőle soha semmit. Emlékszem, amikor először láttam A párduc című filmjét, olyan érzésem volt, hogy hazaértem. Később ez a valóságban is megtörtént. Bizonyára nem véletlenül jutottam el Ischia szigetére, ahol Visconti egykori villája áll. A közelébe akartam kerülni. Az utóbbi években gyakran visszajárok a szigetre. A villája közelében lakom mindig, és a múzeumot, amely a házban nyűt, műiden alkalommal meglátogatom. Pasolini filmjeit is szeretem, vagy Valerio Zurlini Családi krónikáját és a Tatárpusztát. A franciák közül pedig Alain Resnais filmjét, a Szerelmem, Hirosimát. Ezek mind meghatározó élmények a pályámon. Ami pedig még a szépséget illeti: az sokakat űri- tál. Sajnos ilyen időket élünk. A kosz, a melegítőnadrág, a WC- kagyló került előtérbe. Sokan ott keresik az élet igazságát. Én mást várok a művészettől. Számomra a művészet elválaszthatatlan a szépségtől. A művészetnek fel kell emelnie az embert, nem ellökni, megtörni, elszomorítani. Egy kulturált társadalomban ez a feladata. A szépség pedig életörömöt sugall, növeli az ember alkotókedvét.

Rájött már, mi az oka annak, hogy a külföldi csatornákon ma is gyakran vetített filmjeit a cseh közönség nem láthatja?

Velem ezt nem közölte senki. Még az archívum vezetője sem. Lehet, hogy irigylik a sikereimet? Nem tudom. Könyörögni nem fogok senkinek. Csak lesz majd valaki, aki egyszer előveszi a filmjeimet. De ami még ennél is jobban zavar: nincs, aki folytatná ezt a munkát. A zenés dráma műfajában nem készülnek újabb alkotások. Nálam a leghíresebb operaénekesek, színészek, táncosok szerepeltek. Mondja, az opera így is jelen van a képernyőn. Igen, csakhogy ezek átvett műsorok, vagy közvetítések. Én igaz történeteket rendeztem az operákból, rajtam kívül ilyet talán nem is csinált senki. De mondom, ma nem ez kell. Lehangoló időket élünk. A parlamentben sem kulturált emberek ülnek.

A szereposztásban mindig szabad kezet kapott?

Mindig. Soha, senki, semmiben nem korlátozott.

Maurice Béjart híres táncosát, az olasz Paolo Bortoluzzit hogyan tudta megszerezni több rendezéséhez?

Német producerem hívta fel rá a figyelmemet. Ő ajánlotta fel a lehetőséget, hogy portréfilmet forgassak róla, amely el is készült Brüsszelben, a XX. Század Balettjében. Bortoluzzi a hetvenes évek egyik briliáns technikájú táncosa volt, fellépett Nurejewel is. Én úgy vettem észre, Béjart egy kicsit féltékeny volt rá, elismerte ugyan rendkívüli tehetségét, de

szívesen vette volna azt is, ha róla készítek portréfilmet. Mindenben a kedvembe járt, csak éppen láttam rajta, hogy ő szeretne a kamera előtt állni. Pao- lóval aztán annyira megbarátkoztam, hogy később még két alkalommal dolgoztam vele.

Keveházi Gáborral is többször forgatott.

Típusban nagyon megfelelt az elképzeléseimnek. Három filmben dolgoztam vele, nagyon kellemes emlékeim vannak róla.

Ľubomír Kafkának, a prágai Nemzeti szólótáncosának is szép lehetőségeket adott.

Éreztem, hogy korán el fog menni. Korunk egyik veszedelmes kórja ragadta el. Az Achillest forgattuk, amikor Bortoluzzi odalépett hozzám, és azt súgta a fülembe: „Ez a fiú zseniális táncos.” Valóban az volt.

Szent Sebestyén szerepét az amerikai Michael Biehnre bízta, akinél ideálisabb színészt nem találhatott volna a bibliai alak megformálására. Rá hol figyelt fel?

Egy ügynökség fotóalbumában. Jól választottam. Biehn nagy tehetségű színész, bár az elmúlt években inkább csak akciófilmekben kapott szerepet. Francis Ford Coppola unoka- öccsét, Andrea Coppolát is egy fotó alapján választottam ki Krisztus szerepére.

Pasolini színészét, Franco Cittit is meg tudta szerezni.

Vele beszélgetni a gondolkodás oázisa volt. Nagyon megszerettem őt.

Magda Vášáryovát ma is a múzsájaként emlegeti. Vele dolgozott a legtöbbször.

Ha nem ismertem volna őt, több filmem meg sem születik. Szeretem a kellemes embereket, velük nagyon élvezetes a munka. Féltehetségekből sosem faragtam sztárt. Magdában különleges tehetséget ismertem meg. Játék közben teljesen átlényegült. Szép volt, ha szépnek kellett lennie, rossz ember, ha ezt kértem tőle. Született profi. Mindenben a tökéletesre törekszik, és még lelke is van.

Utolsó filmjét 1996-ban készítette. Tizenöt éve. Azóta semmi.

Sokan kérdezik, miért hagytam abba. Lennének még ötleteim, és a motor is hajtana, de már nem engedem. Élni is akarok. Értékelni, átgondolni a dolgokat, és élvezni a még előttem levő éveket. Nem munka közben akartam kilehelni a lel- kemet. Hívtak, hogy rendezzem meg Domingóval az Othellót. Szemrebbenés nélkül le tudtam mondani a lehetőségről. Ez már az elmélkedés ideje. Egy egészen új szakasza az életemnek. Nyugalomra vágytam, pihenésre. Van egy házam Dél-Cseh- országban, minden hétvégét ott töltök. Télen is. Jól vagyok. Nem hiányzik semmi az életemből. Mindent megkaptam, amire olyan nagyon vágytam.