Új Szó, 2014. január (67. évfolyam, 1-25. szám)
2014-01-04 / 3. szám, szombat
2014. január 4., szombat SZALON 8. évfolyam, 1. szám Nemzetközi mércével is társtalanul sokrétű és kiváló munka L. Juhász Hona A harmincnégyes kőnél című kötete Haláljelek, halálhelyjelek a folklór tükrében L. Juhász Ilona A harmincnégyes kőnél. Haláljelek és halálhelyjelek az utak mentén „Szerencsés utat!” - igen sok nyelven látunk ilyen és hasonló feliratokat, gyakran egyenesen az út menti táblákon. Miközben a jókívánságok jelenlétét útjaink mentén hangsúlyozzuk, gyorsan hozzá kell tenni, érteni, hogy az utazás nem ritkán szerencsétlenséggel és nem a jó megérkezéssel végződik! Aki ma autóval utazik, az út mentén sok olyan emlékjelet talál, amely kifejezetten az ott történt halálos kimenetelű szerencsétlenségre utal. VOIGT VILMOS L. Juhász Ilonának a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja kiadásában 2013 karácsonyára megjelent könyve mind ez ideig a legrészletesebb áttekintése az ilyen szlovákiai és magyarországi emlékeknek. A szerző - akinek jó érzéke van az új jelenségek felfedezéséhez - két évtizeden át gyűjtötte anyagát, és azt is tudjuk, ez idő alatt több tanulmányban foglalkozott a téma egyes részeivel. Jelen munkájában tüzetesen megvizsgálja a magyar tudomány- történetet, megállapítja, hogy az eddigi magyar leírások nem értelmezték a jelenséget vagy annak részeit: általában csak mozaikszerűen érintették a témát. Mára érhettünk el odáig, hála éppen L. Juhász Ilonának, hogy a maga komplexitásában lássuk a haláljelek, helálhelyje- lek témakörét. A harmincnégyes kőnél... áttekintés, szerzője nem vész el'a részletekben, nem idézi szöveg szerint mindazt, amit az ilyen emlékekről feljegyzett. Annál fontosabb, hogy szemléjében igen sok ide (is) tartozó jelenséget mutat be, könyve igen logikus, részletesen tagolt. Mivel adatfelvétele pontos, megállapításai valóságosak, az olvasó nem is ellenkezik vele, inkább továbbgondolja azt, amiről olvasott, és a maga példáit megpróbálja elhelyezni a bemutatott fejezetekbe. Már a könyv legelején felveti a szerző a megnevezés problémáját. Miért volt célszerű a korábban használt haláljel megnevezést halálhelyjelre cserélnie? Logikus választ kapunk: mivel ez utóbbi emlékjelek konkrétan a halál helyszínén vannak, és az ottani jelképzés a funkciójuk. A haláljelek viszont legtöbbször másutt vannak, mint ahol a halál bekövetkezett - a temetőkben, amelyeket a legtöbb kultúrában el is különítenek a mindennapi élet színterétől. Noha a temetői haláljelek is lehetnek szimbólumok, a halálhelyjelek sokkal egyszerűbben és nyilvánvalóbban ikoni- kus jellegűek: egy bukósisak, egy rendszámtábla ugyan elképzelhető lenne a temetői sírjeleken is - ám ott nem, az utak mentén viszont tipikusnak nevezhető. Az út menti emlékjelek felépítése azonban elválaszthatatlan a sírjelekétől (tá- gabb értelemben a szakrális kisemlékektől), és L. Juhász Ilona be is mutatja ezt a kölcsönhatást. A könyv kitér a balesetek megelőzését célzó különféle óvintézkedésekre, megelőző rítusokra is. Például a keleti kereszténységben ismert az „útonjá- rók Máriája”, amelyet kis fémikonként az utazók csakugyan magukkal vittek. A modern autószentelés - amikor Szent Kristóf matricákat vagy szentképeket osztanak - ehhez képest propagandisztikusabb, ám „olcsóbb” megoldás. (Egyébként épp e mondatok írása közben látom, hogy a Travel Channel a barcelonai szent kristófos autószentelést mutatja, amely eszerint turistacsalogatóként szerepel a televízióban...) Ha valaki meg akarja határozni, milyen tudományszakhoz is tartozik ez a könyv, látszólag könnyű dolga van: modern néprajzi tárgyúnak tarthatja. Én azonban jobban hangsúlyoznám, hogy a néprajzon belül folklorista szemléletű ez a munka, és nem csupán akkor, amikor a halálos balesetek színhelyén megjelenő szellemekről (fehér menyasszony, hideget fuvalló óriásdenevér) közöl adatokat. A könyv kitűnő megfigyeléseit, részletes leírásait olvasva felvetődik például a szerencsétlenül jártak túlvilági „státusának” a kérdése. A leghatározottabban a római katolikus egyház képviseli azt a gondolatot, hogy a halálra fel kell készülni, és ezt a folyamatot az utolsó kenet csak befejezi és szentesíti. A hirtelen elhaltak tehát nem egyszerűen jutnak el az örökkévalóságba, a mennybe. Ezt a befejezetlenséget valahogy fel kell oldani, egyebek között erre utalnak a halálhelyjelek. Vajon mi tükröződik ebből a szövegekben? Különösen erős-e az ilyen felfogás akkor, ha fiatalok hunytak el? Nyilvánvaló, hogy az emlékjelek állítói nem ócsárolják a halottakat, nem nevezik megérdemelt büntetésnek a halált: az italozás, a gondatlan vezetés, a sebességőrület vagy éppen a drogozás „logikus” következményének. Nem tudom, hogyan lehetne olyan statisztikára szert tenni, mely rögzíti, összesen hány országúti halálos baleset után nem állítanak emlékjelet, és miért. Közismert a protestáns teológiában az a felfogás, hogy nem a halottaknak, hanem az élőknek szól a temetési prédikáció. Hány adatunk van arra, hogy a pap néven nevezi a szerencsétlenség okát és óva inti nemcsak a lelkiismeretlen gázolót, hanem a buli után száguldozó motorosokat is? Ha bíróságra kerül a haláleset, ott valószínűleg bátrabban fogalmaznak az ügyvédek és a bírák... A halálhelyjelek önmagukban is felvetik ezt a problémát - és ha látszólag hallgatnak is róla, az is vélemény. Komáromban megint megszületett egy olyan monográfia, amelyről példát vehetnek mind a szlovák, mind a magyar kollégák - nemcsak adatait, hanem szemléletét tekintve is. Ezért L. Juhász Ilona nemzetközi mércével is társtalanul sokrétű és kiváló munkája remélhetőleg nemcsak őt ösztönzi a folytatásra, hanem másokat is. L. Juhász Hona: A harmincnégyes kőnél... Haláljelek és halálhely-jelek az utak mentén. Fórum Kisebbségkutató Intézet - Etnológiai Központ, Somorja-Komárom, 2013. A szerző az Eötvös Loránd Tudományegyetem folklóré tanszékének emeritus professzora Ritoók Zsigmond klasszika-filológus és Komoróczy Géza író, történész előadásának közös nevezője a saját és az idegen kölcsönhatása volt Eredeti és műfordítás, többség és kisebbség a Mesterkurzuson POLGÁR ANIKÓ A műfordító egyik típusa a pénzváltóhoz, a másik a képzőművészhez hasonlít. A pénzváltó típus az idegen elemeket otthoni, ismerős elemekkel helyettesíti, mintha az idegen pénz értékét otthoni pénznemben fizetné ki. A képzőművész típusú fordító szemében az eredeti mű olyan, mint egy lemásolandó pénzérme: ő hasonló anyagból az eredetinek a lehető legtökéletesebb mását próbálja elkészíteni. Ez a két fordítói módszer (melyet ilyen metaforikusán Ponori Thewrewk Emil fogalmazott meg) a műfordítás történetében különféle változatokban bukkan fel. Az idegen meghonosításának, otthonivá, ismerőssé tételének folyamatát a magyar Homérosz-fordítások példáján mutatta be a közelmúltban Pozsonyban tartott előadásában az antik irodalom külföldön is elismert kutatója, Ritoók Zsigmond klasszika-filológus. A Magyar Kulturális Intézetében elhangzott előadás, melynek hallgatósága nagyrészt a pozsonyi Comenius Egyetem magyar tanszékének diákjaiból állt, a Mesterkurzus című rendezvénysorozat része volt. Homérosz beépítése a hazai kultúrába tulajdonképpen már Janus Pannonius latin fordítása révén elkezdődött, a magyar fordítástörténetben viszont az első jelentős állomás Kölcsey Ferenc fordítása, melynek utóéletéhez az első hazai irodalmi plágiumper is hozzátartozik (Kazinczy Vályi Nagy Ferenc fordításába illesztette be Kölcsey fordításának jól sikerült részleteit, s ezzel Kölcsey jogos haragját vonta magára). A Homérosz-fordítások egyik külön kihívása a jellegzetes jelzők magyarítása, s ez nemcsak a nyelvi, hanem a kulturális különbségekre is ráirányítja a figyelmet. Héra istennő állandó jelzője például a görögben az ökörszemű (boópisz), s ez sértheti a magyar olvasó ízlését. A fordító akkor válik (a bevezetőben idézett metaforához visszatérve) pénzváltóhoz hasonlatossá, ha a kulturális különbségeket megszüntetve fénylő szeműnek vagy nagy szeműnek nevezi az istennőt. A rendezvény másik rangos előadója, a sumér és a héber nyelv, valamint kultúra kiváló ismerője, a magyarországi zsidóság történetének kutatója, Komoróczy Géza történész volt. Kossuth és Löw Lipót vitája című előadásában a Pesti Hírlapban 1844-ben megjelent cikksorozat alapján az adott történelmi szituáció felvázolása mellett egy mai napig aktuális problémát, a többségi nemzet és a kisebbség viszonyát, a kisebbség beolvasztásának kérdését járta körül. Kossuth Lajos Fábián Gábor Zsidó emancipa- tio című cikkéhez írt szerkesztői megjegyzésében azt állítja, hogy a zsidóságot nem lehet emancipálni, mert vallási szabályaiknak politikai vetülete is van, ezért az ország fennálló rendjével nem hozhatók összhangba. Az emancipáció szerinte csak akkor lenne megvalósítható, ha a zsidóságot csupán vallási felekezetitek, s nem külön népnek tarthatnánk (ehhez viszont Kossuth szerint Mózes törvényei közül törölni kellene néhányat). Válaszában Löw Lipót hangsúlyozta, hogy a zsidó politikai értelemben nem külön nép, csupán vallási felekezet, hiszen a nemzetet a haza, a nyelv, az alkotmány, a saját politikai élet, illetve az ezekért való küzdelem teszi. Mózes törvényeinek valóban van politikai eleme, eredetileg a vallási és a politikai jelleg úgy kapcsolódott bennük össze, mint a lélek a testtel, de a lélek (ahogy Löw Lipót szép metaforájában hangsúlyozza) ez esetben túlélte a testet, melyet Löw már nem is tart feltámasztha- tónak. A két előadás a különböző kérdésfelvetések ellenére lényegét tekintve rokon tanulságokat is hordozott. Mind az eredeti és a műfordítás, mind pedig a többség és kisebbség viszonyának vizsgálata a saját és az idegen kölcsönhatásának témáját veti fel. Segíti annak tudatosítását is, hogy sem az idegenség radikális elutasítása, sem az idegen másságának teljes megszüntetéséhez vezető beolvasztás nem lehet eredményes. Komoróczy Géza és Ritoók Zsigmond Pozsonyban (A szerző felvételei)
