Új Szó, 2014. január (67. évfolyam, 1-25. szám)

2014-01-25 / 20. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. JANUÁR 25. Szalon 21 A történet alapvetően a népszerű srác és a csendes, visszahúzódó lány szerelmére épül, miközben végig kerüli a vonatkozó mozgóképes kliséket A lenyűgöző most kinematográfiája James Ponsoldt kiváló független filmje, a The Spectacular Now több mint egy éve debütált a Sundance filmfesztivá­lon, de a rendkívül korlá­tozott nemzetközi for­galmazás miatt szá­munkra eddig elérhetet­len volt. Nem segített az sem, hogy a film megje­lent blu-ray lemezen, hi­szen az Amerikában ki­adott, A/l régiókódú kéksugaras lemez az eu­rópai lejátszókon nem indítható el. JANKOVIČ DÁVID Nemrég azonban - fizetős szolgáltatásként - az Amazon rendszerén keresztül online el­érhetővé vált a film, így mi is megtekinthetjük a kortárs film­felhozatal krémjéhez sorolható alkotást. Ezzel együtt lehetősé­günk van megrendelni Tim Tharp azonos című könyvét (a könyvekhez szerencsére leg­alábbis egyelőre nem tartozik régiókód), amelyből a film ké­szült. Ha nem garantálja is a minőséget, de talán megelőle­gezi a bizalmat, hogy a könyvet Amerika legnagyobb könyves kitüntetésére, a Nemzeti Könyvdíjra jelölték. Másrészt pedig, a film adaptált forgató- könyvéért ugyanaz a szerzőpá­ros felelős, amely a maga ne­mében páratlan 500 nap nyár (500 Days of Summer) című mozit is jegyezte. Az így kiala­kult elvárásainkat nem szabad csökkentenie a jelen esetben nagymértékű redukciót magá­ban hordozó műfaji besorolás­nak sem, ami valahol a „roman­tikus tinédzserdráma” és a „fel- nőttéválás-sztori” határmezs­gyéjén mozog. Ä történet alapvetően a népszerű srác (Sutter) és a csendes, visszahúzódó lány (Aimee) szokadan megismer­kedésére és szerelmére épül. A téma feldolgozásával a könyv­ben sincs gond, a forgatókönyv szerzői pedig olyannyira el akarták kerülni a vonatkozó mozgóképes kliséket, hogy Aimee karakterét részben mó­dosították. Vagy talán illőbb lenne a filmre általában véve egyébként is jellemző „árnyal­ták” kifejezés: Aimee relatíve népszerűden maradt ugyan, de semmi esetre sem különc. A gimnázium utolsó évében játszódó történet főszereplője azonban sokkal inkább Sutter, a könyvet és a filmet is keretbe foglaló fogalmazás narrátora. A film legfőbb konfliktusa is hozzá kötődik, bár tulajdon­képpen végig a felszín alatt ma­rad: Sutterre legalább olyan súllyal nehezedik saját, össze- omlani készülő világa, mint a Vad banda (The Wild Bunch) szereplőire Sam Peckinpah filmjében. Míg utóbbiban a „vadnyugat” közeledik elke­rülhetetlenvégéhez, addig Sut­ter gyerekkorának végével - és ezzel együtt a felelősségválla­lás addig nem tapasztalt foká­val - (lenne) kénytelen szem­benézni. Erre a filmben inkább csak implicit utalások történ­nek, de a szinte minden jele­netben előkerülő alkohol sötét ecsetvonásokat hagy az első lá­tásra a tinifilmek gondtalansá­gát tükröző palettán (nem vé­letlen, hogy a könyv borítóján is egy papírpohár látható). Ez határozza meg a főtémát is, ami természetesen a fiatalok kapcsolata. Ponsoldt mesteri gazdaságossággal fogalmaz, kerüli a hatás mesterséges ki­váltását, kerüli az olyan bevett (és túlhasznált) hollywoodi eszközöket, mint a lassítás, a premier plán lassú közelítéssel, a beszédhang némítása, az ér­zelmes zene. Ehelyett a rendező hosszan kitartott, megszakítás nélküli snittekkel teremt intim hangulatot a két főszereplő kö­zött, szinte díszletté degradálva a hasonló műfajú filmekben központi szerepet játszó szte­Tinimozi másképpen: James Ponsoldt The Spectacular Now című filmje a tavalyi Sundance fesztivá­lon debütált (Képarchívum) reotip helyszíneket, és megva­lósítva a címben jelzett „lenyű­göző most”-ot. A film végén nyitott befeje­zéssel szembesülünk, ahogy a könyvben is - bár a végkifejlet közel sem azonos. A könyv utolsó oldalán a történet az ér­telmezéstől függően felszaba­dító vagy éppen már-már apo­kaliptikus irányt vesz; a film vége inkább az első olvasathoz közelít, mindenesetre nincs egyik szélsőséges tartomány­ban sem. A forgatókönyvírók ál­tal eszközölt változtatást kellő­képpen indokolja, hogy a könyvbeli befejezés sokkal in­kább fejezhető ki verbálisán, mint vizuálisan, és már Sutter utolsó jelenet előtti (a könyv­höz viszonyítva kevésbé lírai) monológja is kissé erőltetetten hat. Ennek fényében kiváló döntés volt a filmet a médium kommunikációs adottságaihoz igazodva vizuális képpel befe­jezni, amely egyben a konstruk­tív értelmezés kulcsául szolgál. Egyébként igen örvendetes, hogy megmaradt a nyitott vég, különösen a film alapvető mondanivalójának tükrében. A konklúzió ugyanis azt sugallja, hogy a „lenyűgöző most” igazi megéléséhez meg kell érte­nünk annak időbe ágyazottsá- gát, átmeneti pont jellegét a múlt és jövő között. Ennek fé­nyében elvárható volt az átme­netiség megragadása nemcsak a történetvezetés, hanem az azt közvetítő forma által is ez viszont ellentétes a teljes le­zártsággal. Az utolsó képek ennek megfelelően a változás, a jelentős történések előtti pil­lanatot tárják elénk. Kiemelkedő rendezői bravúr egy film témájának (különö­sen, ha az ilyen filozofikus) ki­fejezése a rendezés által. Pon­soldt filmje ezt megvalósítva tesz tanúbizonyságot Dwight Macdonald híres mondatának igazságáról: ,A stílus nem egy boríték, amely az üzenetet tar­talmazza; a boríték maga az üzenet.” ZENEBONA Rabszolgasors CSEHY ZOLTÁN Hans Werner Henze El Ci- marrón című műve az utolsó élő, egykori szökött kubai rab­szolga életének egyes állomá­sait formálja zenedrámává. Esteban Montejo 103 éves ko­rában könyvnyi terjedelem­ben mesélte el sorsát Miguel Bamet kultúrantropológus- nak, a történet óriási sikert aratott. Az akkoriban éppen radikális baloldali elkötele­zettséget mutató, a klasszikus zene arisztokratikus hagyo­mányaitól elforduló Henzét a német fordítás ihlette meg, a szövegkönyv megírására a hí­res költőt, Hans Magnus En- zensbergert kérte föl. Az El Cimarrón műfaji meghatáro­zása nem könnyű: a legkézen­fekvőbb dramatizált dalcik­lusnak tekinteni, de a mű drámai jellege és összefüggés- rendszere könnyen lehetővé tenné a színpadra állítást is, s így akár kamaraoperaként is kezelhető. Henze, aki szülei náci családi terrorja elől előbb a zenébe menekült, majd egy­re radikálisabb baloldali beál­lítottsága és a nemi intoleran­cia miatt 1953-ban áttelepült Olaszországba, végül az „itáli­ai luxusból” és az európai pol­gári világból rövid időre kiáb­rándulva 1969-ben maga is Kubában kötött ki. Itt felkeres­te az akkor már 108 éves Este­ban Montejót is. Egyébként egy ideig kifejezetten szocia­lista propagandára is alkal­mas, ugyanakkor művészileg továbbra is magas színvonalú műveket komponált. Az El Cimarrón 15 dala rendkívül eklektikus, helyen­ként szinte felkavaróan hekti­kus alkotás: maga Montejo meséli el rabszolgaéletét a cu­kornádültetvényeken, sikeres szökését, társadalmon kívüli önfenntartó életmódját egy erdőben, csatlakozását a füg­getlenségi harcokhoz. Ez az autobiografia azonban nem csak történések sorozataként előadott életrajz, hanem el­ctftCIMIRRÖN mélkedések, nosztalgikus és traumatikus emlékek lírai so­rozata is. A szellemekről, a nőkről, a gépekről, a papokról szintén elhangzik egy-egy „dal”. A méltósággal vállalt szenvedést felváltó, az egyéni igazságérzettől vezérelt küz­delem heroizmusa bontakozik ki előttünk - ez azonban ön­magában véve kevéssé lenne érdekes azok nélkül a mélylé­lektani dimenziók nélkül, me­lyeket az ének és a beszéd kö­zött folytonosan átjárást kere­ső hanghatások teremtenek meg nem mindennapi zenei effektusok kíséretében. A tra­gikumban is megbúvó élet­igenlés érzékeltetése nélkül szintúgy szegényebb lenne ez a feszes kompozíció. A Montejót megtestesítő bariton szólamát gitár, fuvola (a fúvósszekcióba beleértendő néhány különleges japán és népi olasz hangszer is) és kü­lönféle ütős hangszerek kísé­rik. A dalciklus számos kubai és karibi zenei elemet is fel­használ, például a rumba és a habánera struktúráit. Az El Cimarrón legújabban a huszadik század ötven kulcs­művét bemutató CD-sorozat- ban jelent meg (számos továb­bijó felvétele létezik). A rangos válogatásba az a változat ke­rült be, melyet Henze eleve a CD-n szereplő művészekre komponált: a főszereplőt a ne­ves afroamerikai bariton, Wil­liam Pearson alakítja, gitáron a kubai zeneszerző és gitármű­vész Leon Brouwer játszik, a fúvós hangszereket Karlheinz Zoeller, az ütősöket pedig a ja­pán Stornu Yamash’ta kezeli. Hans Werner Henze: El Ci­marrón. Deutsche Gram­mophon, 2013. SZALON Szerkeszti: Lakatos Krisztina. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents