Új Szó, 2014. január (67. évfolyam, 1-25. szám)

2014-01-25 / 20. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. JANUÁR 25.

Vélemény És háttér 7

„A magyar zemberek nem tehetnek semmiről, nem csatlósok, áldozatok voltunk, mindannnyian"

„Megbékjózza, gúzsbakösse”

„Nemzetgazdaságilag kiemelt szempontból” hajtja végig lóhalálában a magyar kormány azt a projektet, amelynek keretében a Belváros szívében hamarosan mindenki megcsodálhatja, amint egy timpanon rejte- kéből előbukkanó baromi nagy sas megtámad egy szerencsétlen angyalt.

SERES LÁSZLÓ

Mint időközben ismertté vált, a sas német, birodalmi, Gábriel arkangyal pedig az 1944-es Magyarország: ,A romokká tört, szárnyait szegett kultúrára egy nagyobb hatalom telepszik rá, ez a Harmadik birodalom, illetve az azt megjelenítő náci szimbólum (...) Hamar elér hozzánk és bekebelezi Magyarországot, hogy megbékjózza, gúzsbakösse lakosait.” így, pontos j-vel, meg egybe írva, csak hogy mindenki lássa, mennyire fontos ez az egész nemzeti izé. Mint amikor nemrég szerzőként akarták berakni a tantervbe Uz Bencét.

Aki követte a híreket, azt is

tudhatja, hogy az 1944-es Magyarország sok minden volt, de az arkangyali értelemben vett ártatlanság semmiképpen: mire a nácik bejöttek, már túl voltunk egy csomó zsidótörvényen, elitünk a hitleri Németország csatlósának státusát lőtte be az ország számára, de úgy, hogy a holokauszthoz már nem is igen kellett Eichmann, bőven elég volt az önkéntes lojalitás, a rendteremtési vágy, a kollaboráns bürokrácia, a magyar állam- és köz- igazgatás rendszerszintű működtetése. Magyarország, a magyar zemberek nem tehetnek semmiről, nem csatlósok voltunk, hanem áldozatok, éspedig mindannyian, a náci megszállás előtt nálunk a béke szigete volt, tanító néni kérem, a csúnya megszálló volt az - ezt az üzenetet vésik a fejünkbe a Nemzeti Együttkorrumpálódás Rendszerében (NER), nem először.

Miközben a rohamtempóban keresztül-erőszakolt, siralmas és hazug köztéri giccs egy akkor nem létező „szuverén”, „független” Magyarországnak állít emléket, addig a NER ugyancsak rohamtempóban köti az ország sorsát ahhoz a keleti országhoz,

amely eddig is leginkább arra volt jó, hogy „megbékjózza, gúzsbakösse” a magyar szuverenitást. Senki nem állította soha, hogy ne legyen korrekt gazdasági és kulturális kapcsolatunk Moszkvával, de az a fajta, khm, hosszú távú politikai és nukleáris elköteleződés, amit a magyar kormány mutat a putyi- ni Oroszország felé, teljesen lenullázza az eddig fennen hangoztatott elveket a szuverén Magyarországról, nekünk az EU/ IMF nem parancsol, szabadság- harcotvívunk, ilyenek. Mondjuk nem is ez a baj, ldnek hiányzik a sok frázis - de hogy ilyen gyorsan meghazudtolják magukat, arra még nem volt példa.

A legszebb természetesen ismét az önkéntes túlteljesítők produkciója. „Magyaroknak olcsó áram!”, „Roszatom: jó a- tom!”, sőt: .Arccal Kelet felé!” — hirdetik idős, spontán tüntetők a budapesti orosz nagykövetség előtt, akikről pontosan lehet tudni, hogy az első fentről érkezett irányváltásra ugyanígy az utcán lennének „Ruszkik haza!”, „Nem volt elég 40 év?” és hasonló táblákkal.

A rezsimhű tüntetéseket szervező ún. Békemenet egyik főembere, a pártállami Népszabadságot is anno hűséggel szolgáló Bencsik András pedig arról értekezik, hogy a Szovjetunió arrogáns szerepét átvevő Amerikához képest „Oroszország a tolerancia hazája”, a paksi atomüzlettel „Magyarország energetikai függősége egy fél évszázadra megszűnik. Putyin elnök egy szóval nem kifogásolta a magyar belpolitikai viszonyokat”, amiért hálánk örök, pláne, hogy „az erősödő orosz kapcsolattal Magyarország mozgási szabadsága ismét növekedik. Ez persze nem tetszik mindenkinek, de hát Schulhof Izsák is elsiratta a Budáról kivert török megszállókat, mert neki momentán velük volt jobb” - nyomatékosba a szerző, kik is azok, akik ilyenkor kétséges gyökereik miatt akadékoskodnak. A kép azonban sántít: Orbán Viktor nem kiüldözi, hanem most hívja be a török megszállókat, de úgy, hogy országát is egy nagy török szultánsággá alakítja. Nemzetgazdaságilag kiemelt szempontból.

A szerző a hvg.hu és a Kapitalizmus blog publicistája

(Ľubomír Kotrha karikatúrája)

KOMMENTÁR

Hedvig hét és félszer

VRABEC MÁRIA

Maiina Hedvig hét és fél éve tartó kálváriája során legalább hét és félszer gondoltuk, hogy messzebb már nem mehet el a hatalom, itt meg kell állnia, mert ebben már sem logika, sem érdek nincs. Mégse állt le, s még most sem gondolja, hogy elég volt.

Először akkor lepődtünk meg, amikor az áldozatból elkövetőt kreáltak és azt mondták, Maiina Hedvig kitalálta az egészet. Arra sokan számítottak, hogy az ügyet nem vizsgálj ák ki, az elkövetők nem kerülnek elő, vagy ha mégis, azt mondják: nem nacionalista indíttatású támadás történt. Arra senld se gondolt, hogy azt bírják kitalálni: az egész meg sem történt. Épp kezdtünk felocsúdni a döbbenetből és megbékélni azzal, hogy ha Szlovákiában megvernek egy magyart, akkor az hivatalosan csak fikció lehet, amikor egy polgár feljelentése nyomán Hedvig ellen emeltek vádat. Hamis tanúzás miatt. Még ekkor is akadtak, akik naivan azt gondolták, a nyomozó majd alaptalannak ítéli a vádat, s azzal zárja le a vizsgálatot, hogy nem bizonyított a hatóság szándékos félrevezetése - merthogy a hamis tanúzás szándékosságot feltételez. És igen, már akkor ott tartottunk: nem baj, ha nem vonják felelősségre a vétkeseket, ha nem kap elégtételt a diáklány, csak márne gyötörjék tovább.

De a hatalom észjárása bizarrabb. 2007-ben Dobroslav Trnka főügyész kijelentette, a nyitrai nyomozók és ügyészek nem végeztek alapos munkát, ki kell köszörülni a csorbát, új vizsgálat során kideríteni, mi is történt. Voltak, akik fel is lélegeztek, hogy a legfelsőbb vádhatóság veszi kézbe az ügyet. Majd felelősségre von mindenkit, aki eddig törvényt sértett, emberi jogokat tiport sárba. Mára mindenki kigyógyult az üyen illúziókból.

Aid még reménykedett, hogy van itt hatóság, hivatalos személy, aki az igazságotkeresi, akkor ábrándulhatott ki végleg, amikor elolvasta Peter Labaš professzor fiktív konzultánsokkal írt orvos szakértői jelentést, azzal a végkövetkeztetéssel, hogy Hedvig megharapta saját magát. Következménye ennek sem lett, az élénk fantáziájú prof második esélyt is kapott, amit arra használtfel, hogykifejtse elméletét Hedvig vérzékenységéről. Megfagy az ember ereiben a vér, annyira abszurd.

Hosszú csend után, 2011-ben Iveta Radičová kormánya ugyan nagyon óvatosan és alibista módon, de elismerte, hogy a vizsgálat során sérülhettek Maiina Hedvig emberi jogai. Fellélegeztünk, de jött a kormányváltás, és Ficóék ott folytatták Hedvig üldözését, ahol abbahagyták. Sőt, fokozni is tudták. 2012 tavaszán elrendelték pszichiátriai kivizsgálását, és kilátásba helyezték intézeti megfigyelését. Másfél évig kínozták ezzel az addigra már kétgyerekes anyát, mire megunták és a szakértők nagyvonalúan azt mondták: ha ő úgy érzi, nyomás alatt van, akkor nem erőltetik a dolgot. Közben jött az új főügyész és a remény, hogy nem akar elődje nyomdokain lépkedni, folytatni a hajtóvadászatot. De ő csak annyit tett, hogy új ügyészt bízott mega vizsgálattal, akit a jelek szerint meghatározott feladatra szerződtettek. Új szakvéleményt íratni, amely ismét kimondja, hogy Hedvig nem sérült meg, meg sem verték, rendőrökkel kézbesíttetni az idézéseket, hogy nyilvánvaló legyen, ki az úr, aztán szépen öszszefűzni a több száz oldalas aktát, mielőtt elküldik a bíróságra.

Most ott tartunk, hogy bíróság elé állítják Hedviget. Egy fél gondolatnyi halvány remény maradt, hogy talán mégsem, de az a valószínűbb, hogy a hét év vizsgálatot ki tudja hány évig tartó tárgyalássorozat követi. Addig is gondolkodhatunk, mi az az érthetetlen, balga remény az emberben, ami azt súgja neki, hogy rosszabb már nem lehet...

A kijevi helyzet bonyolult, nem lehet egy mondatban elmondani, kik a „jók" és kik a „rosszak" - az Európa-barát szélsőjobb innen nehezen érthető

Csak pofonegyszerűen - Ukrajna a médiában

RAVASZ ÁBEL

Az internet politikailag érdeklődőbb zugaiban egyre nagyobb a morgás a különféle amerikai és európai médiák ukrajnai eseményekkel kapcsolatos igno- ranciája miatt. Es valóban: a tájékoztatás a legtöbb csatornán felszínes és másodrangú, miközben a kijevi Majdanon Európa keleti határvonalának meghúzásáért folyik a harc.

De mielőtt elkezdenénk valami nagy összeesküvést keresni a színfalak mögött atájékoztatás alacsony foka miatt, szögezzük le: egyszerű mechanizmusokról

van szó. A fő ok, hogy az ukrajnai helyzet bonyolult. Nem lehet egy mondatban elmondani, kik a ,jók” és kik a „rosszak” - az Európa-barát szélsőjobb fogalma innen nézve nehezen érthető, de az oligarchák mozgásait sem lehet röviden összefoglalni. Nem építhető fel egy jól érthető, mindenki számára világos narratíva. Ez az időigényesség sarkallja a vezető médiákat arra, hogy minimalizálják az ukrajnai jelentéseiket. Láthattunk ilyet korábban is: ahogy fokozatosan szétesett a Szíriái kormány = rossz, felkelők = jók kép, úgy csökkent a média érdeklődése.

Azonban nem kizárólag a médiát okolnám a helyzetért. Ugyanis nagyon éles piaci helyzetben próbál talpon maradni: a médiapiac liberalizált, különösen a nyugati országokban szereplők egész sora küzd a nézettségért, és mindannyiuknak profitot is kell termelniük. így rákényszerülnek arra, hogy kövessék a tömegek igényeit, s így jutnak el a pár másodperces, leegyszerűsített kommunikációig: mivel a nézők, olvasók, hallgatók ezt preferálják, a média megy utánuk. Kicsit hasonló a helyzet, mint a politikai populizmus esetében: amíg egy radikális jobboldali 3 szóban össze tudja foglalni a romakérdés „sa- va-borsát”, egy a valóságra reagáló, disztingvált válasz nem redukálható még csak hasonló terjedelemre sem.

Ezek a tendenciák persze nincsenek kőbe vésve. Az ukrán esetben például az események durvulása egyszerűsíti az üzeneteket: a tüntetők közé lövető, embereket kínzó és aktivistákat elrabló kormányzati erők egyértelműen a „rossz” pozíciójába kerülnek. Eközben az ellenzéki oldal vegyes, mivel koalícióikban a nyugatias erők mellett különféle fundamentalisták is komolyanjelen vannak - de a sztorit elviszi a „gonosz kormány kínozza a tüntetőket” üzenet.

Ilyen szempontból tehát a labda részben a fogyasztók térfelén pattog: olyan médiatermékeket kapnak, amilyet igényelnek. Ha ma este a nézők elkapcsolnának azokról a hírműsorokról, amelyek nem hajlandóak a felvillantás szintjénél mélyebben foglalkozni (ebben az esetben Ukrajnával), holnap már sokkal bővebben lenne tálalva a dolog a tévében. De úgy tűnik, a fogyasztók elégedettek azzal, ha többet tudnak Justin Bieber aktuális gyorshajtásáról,

mint a posztszovjet térség jövőjét meghatározó összecsapásokról. Ismét olyan dologról van szó tehát, ahol a koordinált és határozott állampolgári cselekvés az egyetlen előre vezető út. Ez pedig nem fog egyszerre és hirtelen kialakulni: csak az állampolgári (állampolgárrá!) nevelés megerősítése hozhat létre új, tudatosabb generációkat. Addig is úgy járunk, mint a sarki büfével: ha annak ellenére is oda járunk, hogy jó minőségű dolgot még soha nem vettünk ott, soha, de soha nem fog becsukni. De még csak jobb sem lesz.