Új Szó, 2013. december (66. évfolyam, 280-302. szám)
2013-12-28 / 300. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. DECEMBER 28. Szombati vendég 9 Tompa Gábor: „Mi mindig hajlamosak voltunk a rajtunk kívül álló erőkre hárítani a felelősséget, pedig soha nem vonhatjuk ki magunkat a történetből..." Európai uniós hidat épít Kolozsvár és Prága között Körberendezi a világot. Európa, Ázsia, Amerika első rangú társulataiba hívják. Most éppen Prágában dolgozik, Moliére Tartuffe-jét viszi színre Karel Dobrýval a címszerepben a Cseh Nemzeti Színházban. SZABÓ G. LÁSZLÓ Tompa Gábor az európai hírű kolozsvári Állami Magyar Színház igazgató-főrendezője. Ha csak az elmúlt másfél évét nézzük, az is rengeteget mutat. És nemcsak távolságokban. Ionesco abszurdját, a Rino- céroszt is a prágai Nemzetiben állította színpadra, 2012 tavaszán. Hol járt, hol rendezett azóta? Kolozsváron két előadást rendeztem a Magyar Színházban. Előbb egy klasszikus román szerző, Caragiale legrövidebb, háromszereplős vígjátékát, a Leonida Gém Sessiont, amely egyszerre szól a forradalom dicsőítéséről és a forradalomtól való rettegésről. Ezt ötvöztem titkosrendőrségi megfigyelési dossziék eredeti szövegeivel. A szereplők a volt titkosrendőrség fantomjai, akik addig nem tudnak meghalni, amíg az elmúlt harminc év teljes átvilágítása meg nem történik. A másik kolozsvári rendezésem egy táncelőadás volt, amelynek Beckett -talanság című rövid prózai verse a kiindulópontja. 2010- ben ezt már megcsináltam az Egyesült Államokban, ahonnan az avignoni fesztiválra is eljutott az előadás. Ez év tavaszán San Diegóban rendeztem meg Piranedello Ma este improvizálunk című darabját. Ősszel a kolozsvári Román Színházban Auréliu Manea három egyfel- vonásosát vittem színre. Manea nagy tehetségű rendező, Andrei Serban évfolyamtársa volt, 1991 óta elmegyógyintézetben él. Legutóbb pedig Szöulban dolgoztam, az egyik legnagyobb színházi központban, a Seoul Arts Centerben, ahol a Danton halálát mutattuk be november elején. Utána visszautaztam az Egyesült Államokba tanítani, s most Prágában vagyok. Ez a második meghívása Michal Dočekaltól, a Nemzeti Színház prózai társulatának vezetőjétől. Ősz elején ő rendezett Kolozsváron, az Állami Magyar Színházban. Hogyan találtak egymásra? Először a Nemzeti dramaturgiájáról kerestek meg, hogy rendezzek nekik Lear királyt. Mindketten európai uniós tagszínházak vagyunk, ez volt a kiindulási pont. De a Leart nemrég rendeztem, jobban érdekelt valami más. Michal a Három nővéremet látta Pécsen, azután hívott el Prágába, hogy nézzek előadásokat, és ajánljak darabokat. Több mint tízéves szünet után nagyon szép fehér télben érkeztem fneg Prágába, láttam több előadást, és így döntöttem a Rinocérosz mellett. Közben nagyon tetszettek Michal rendezései, és szerettem volna, ha a színházaink között létrejön egy tartósabb kapcsolat, alkotócsapat- és előadáscsere egyaránt. Úgy éreztem, sok a közös szándék, s mivel mindketten repertoárszínházak vagyunk, mindketten nyögjük az igáját az operával való együttlétnek, és persze a történelem is összeköt bennünket. S mivel a Rinocé- roszban nagyszerű színészekkel dolgoztam, arra gondoltam, ezt a társulatot a kolozsvári közönségnek is látnia kell. Nemsokára tízéves lesz az Interferenciák nemzetközi fesztivál, s az Európai Színházi Unió fesztiválját is megrendeztük már 2008-ban. Sok spanyol, angol, francia társulat vendégszerepeit nálunk, de a közép-kelet-európai régióból kevesebb, így a tavalyi fesztiválon már ott volt a prágai Nemzeti is a Figaró házasságával, amelyet Michal Dočekal rendezett. Bár egész Európa pénzügyi nehézségekkel küzd, azt mondtam, a két színház közti kapcsolatot folyamatossá kell tenni. Innentől fogva pedig már ható össze. A Don Juan pedig szürrealista mű. Érdekes lenne ugyanazt a színészt látni mind a három szerepben. Don Juan egyébként nem annyira nőcsá- bász, hanem ahogy Kierkegaard írja, a rezignáció lovagja, illetve a halállal való perlekedés egyik nagyon fontos szereplője, aki rokon Prosperoval, Oberonnal, azokkal, akik a történelem során megpróbáltak egyfajta rendet teremtem, kísérletük azonban általában kudarccal végződött. A Tartuffe nyilván a képmutatásról is szól, egy képmutató világról, amely nem képes arra, hogy megfékezze az olyan Tartuffe-szerű zsarnokokat, akik a képmutatást mesteri fokon űzik. Engem nem érdekel az a fajta hagyományos drámai fordulat, hogy majd a negyedik felvonás végén derül ki Tartuf- fe-ről, hogy milyen gazember, hiszen ezt mindenki nagyon jól tudja. Talán csak Orgon nem, mert sokáig nem akarja megtudni az igazat. Korunk Tartuf- fe-jeit nagyon jól ismerjük, kezdettől fogva tudjuk róluk, hogy zött lát valamilyen lényeges különbséget? A jó színész mindenütt jó színész. Kulturális különbségek vannak. Prágában nem sokat kellett magyarázni, hogy a Rinocéroszt milyen stílusban kell játszani. Forman, Menzel, Chytilová filmjei, Otamar Krejča, Evald Schorm, Ivo Krobot előadásain nevelkedett színészek pontosan tudják, mi az az abszurd. Hašek, Hrabal, Čapek, Otčenášek remek alapokat adtak ehhez. Amit Amerikában a nulláról kell indítani, az itt benne van a kultúrában. Egy repertoárszínházban szükség van egyfajta profizmusra, ugyanakkor jelentkezik az a fajta fáradtság is, amely szinte lehetetlenné teszi, hogy az ember újra visszatérjen az önmaga megújulását célzó gyakorlatokhoz, amelyekről általában Peter Brook álmodott, és a központjában létre is hozott, vagy amit az amerikai színészek Lee Starsbergnél csináltak. Hogy laboratóriumi jellegű munkát végezzünk, hogy több időt ra, az előadás rejtett humorára. Még magyar nyelvterületen sem fogadták ennyire kiválóan az előadást. Ez megint felvet egy komoly kérdést: mennyire vagyunk nyitottak, kíváncsiak egymás kultúrájára? Mennyire hagyjuk megérinteni magunkat? Én azt láttam, hogy a hat előadás hatezer nézőjéből összesen hárman mentek el, de ők is úgy, hogy húsz percig tartott, míg elhagyták a nézőteret. Levetették a cipőjüket, nehogy megzavarják az előadást. Ezt tapasztaltam most is, a Danton halála próbái közben. Rengeteg gyakorlatot végeztem velük. A napi próbákat végig figyelem kísérte, és fáradhatatlanok voltak a színészek. Munkabírásuk a kulturális hagyományokban gyökerezik. Ezt nehéz elérni Európában. Csak olyan nagy mesterek társulatában lehet, akik visszatértek a keleti színházi gyökerekhez. Brooknak, Mnouchkine-nak hi- hetedenül fegyelmezett színészei vannak, akik ezt a formát egy sikertörténetről beszélünk, hiszen márciusban mi jöttünk el Prágába a Leonce és Lénával, áprilisban a prágai Godot jött el Kolozsvárra, és mindkét vendég- szereplés teltházas siker volt. Ősszel pedig Michal rendezte meg nálunk Bohumil Hrabal Őfelsége pincére voltam című művét. Nagyon szép előadás született a regényből, remélem, ezt is látni fogják a csehek. A Tartuffe-höz milyen szálak kötik? Nagyon közel áll hozzam ez a darab. Egyszer szeretném megrendezni úgy is, mint egy Moliére-trilógia első részét. Ehhez egy olyan csapatra van szükségem, olyan színészekre, akikkel nagyon össze vagyunk zárva, és nagyon ugyanazt gondoljuk. A Tartuffe par excellence barokk mű. Nyelvezetében is, világában is. Á Mizantróp letisztult, szikár, Shakespeare Athéni Thimonjával hasonlítkicsodák, mégis hagyjuk, hogy uralkodjanak felettünk. Gyengék vagyunk vagy gyávák? Hogy gyengék, az már a paradicsomi történetben kiderült. A gyávaságunk nem annyira. Az abban áll, hogy sokszor nem vállaljuk a saját gondolatainkat, személyiségünket, ha egyáltalán van, és nem tanulunk a történelem leckéiből. A szabadságainkkal sem tudunk mit kezdeni, így azok is kaotikussá válnak. A kaotikus szabadságok pedig mindig a legjobb táptalajai a zsarnokságnak, az egyeduralomnak. Mi pedig mindig hajlamosak voltunk a rendszerre, a rajtunk kívül álló erőkre hárítani a felelősséget. És ez nem volt szerencsés, hiszen soha nem vonhatjuk ki magunkat a történetből, az rólunk szól, benne vagyunk. Koreai, amerikai, magyar, román vagy cseh színész köfordítsunk a belső figyelemre, az állandó készenlétre, illetve arra, hogy mindig tiszta lappal induljunk, ne bízzunk semmit a rutinra, a klisére, a megszokottra. Ha egy csapat frissen áll ösz- sze egy produkcióra, nagyszerű eredmények születhetnek. Ezt Angliában, Franciaországban, Spanyolországban, Kanadában tapasztaltam meg. S Koreában? Korea különleges élmény volt számomra. A Kolozsváron megrendezett III. Richárd hat szöuli előadását hatezer néző látta. Egyenesen elképesztőnek tartottam, hogy egy teljesen idegen kultúrát olyan ismeretlen nyelven közvetítve mint a magyar, akkora figyelem és kíváncsiság övezte. Volt angol és koreai feliratozás, amit követhetett a közönség, de az volt a döbbenetes, hogy mennyire élénken és érzékenyen reagáltak a legkisebb játékra, részletekre, gesztusoktiszteletben tartják. A forma ugyanis nagyon fontos, mert mi van a formán kívül? Semmi. A színházban sem, az életben sem nagyon. A magyar színháznak az a nagy hátránya, gátló hagyománya, hogy azt gondolják, a forma majd megjön. De nem jön. A magyar színész azt hiszi, ha a rendező előre kitalál egy formát, akkor neki már nincs meg az alkotói szabadsága. Mintha egy költő azt mondaná: nem írok szonettet, mert ott nem vagyok szabad, az tizennégy sorból áll. Holott épp ez a nagy benne, ez a nagy kontraszt, feszültség, ami abban rejlik, hogy igazán abban a tizennégy sorban kell megoldani mindent. És a nagy költők ezt szépen meg is oldják. Mindennek tükrében milyenek tehát a cseh színészek? A Rinocérosz próbái során nagyon profik voltak. Tudtak követni. Megértettük egymást. Ha a színész arra kér, mutassam meg neki, mit akarok, szívesen megmutatom. Előjátszik? Igen. Strehler és Harag György kiválóak voltak az elő- játszásban. Én is azt gondolom, hogy jó vagyok benne. Annyira jó színész? Nem vagyok színész. A színész elejétől a végéig csinálja. A rendező egy-egy jelenet lényegét játssza el. S lehet, hogy jobban, mint a legjobb színész. De az egész, folyamatosan az egész nem biztos, hogy működne a részéről. Én csak az esszenciát mutatom meg. Nem végeztem színész szakon, hanem film- és színházrendezőin, de az elmúlt évtizedben két előadásba is kénytelen voltam beugrani. A sors iróniája és a dramaturgia fintora, hogy mindkettő Be- ckett-darab volt. A játszma vége bemutatója előtt két nappal annyira lebetegedett az egyik főszereplő, hogy mindent elfelejtett, és többet nem is játszott életében. Beugrottam helyette, mert tudtam a szöveget. Ráadásul az édesanyám is játszott az előadásban. A másik beugrásom a Godot-ba volt, tüdőgyulladást kapott a színész. Nem pusztán azért kérdezem, mivel most rendez második alkalommal a Cseh Nemzeti Színházban, hanem mert a korábbi mondataiból kiérez- tem, milyen erős szálak kötik a cseh kultúrához... lehet, hogy hazajött Prágába? Ezt nem merném állítani. Mindazt, amit tudok a cseh filmről, színházról, irodalomról, az kötelesség. Minden valamire való színházi embernek kötelessége tudni, mi történik a világban. A lengyel színházról is tudok sokat, hiszen már fiatalon is sok fontos lengyel előadást láttam. Másodéves rendezőszakos koromban az a szerencse ért, hogy ösztöndíjat kaptam Lengyelországba. Igazából Lengyelország és Norvégia között választhattam, és én habozás nélkül Lengyelország mellett döntöttem, pedig akkor, a kommunista rendszerből Norvégiába lehetett volna dobbantani. A kéthetes lengyelországi ösztöndíjból aztán hat hét lett, és majdnem kivágtak az egyetemről. Lengyelországból aztán, egy auschwitzi megálló után átjöttem Prágába egy hétre, és láthattam Evald Schorm legendás Hamletját és Ladislav Fialka előadását a Divadlo na zábradlín, eljutottam a Činoherní klubba, és láttam természetesen a hatvanas évek új hullámának minden jelentős alkotását. Édesapám, aki színházalapító rendező volt Marosvásárhelyen, jól ismerte Emil František Buriant. Amikor először voltam Prágában, Burian lányával dolgoztam, s nekem ez felejtehteden élmény marad. Nagyon szeretem Prágát. Hajói tudnék csehül, Szívesen élnék itt egy ideig. Majd tíz év múlva, ha visszavonulok, lehet, hogy itt fogok meghúzódni. Addigra a gyerekeim is kirepülnek, nem kell a nagy ház, elég lesz egy kisebb is. Még nem tudom, hol, mert dél is vonz, de Prága is számításba jöhet.
