Új Szó, 2013. december (66. évfolyam, 280-302. szám)
2013-12-21 / 297. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. DECEMBER 21. _________________________________________________________________Szombati vendég 9 Kiss Szemán Zsófia: „Favellaturizmus, szambaturizmus, tengerpart. De sokkal mélyebbre kell menni, hogy a dolgok mögé lásson az ember..." Rio de Janeiróban is Mednyánszkyról adott elő Nagy az öröme Kiss Szemán Zsófia művészet- történésznek, a Pozsonyi Városi Galéria főkurátorának. Egy új, számára eddig ismeretlen Med- nyánszky László-alkotás került el hozzá, s már hetek óta ezt csodálja „főállásban”. SZABÓ G. LÁSZLÓ Ami égen s földön tudható, azt Kiss Szemán Zsófia tudja is a festő életútjáról. Képeit behatóan ismeri, naplóinak megfejtésében, közzétételében mondhatni oroszlánrésze volt. Ha élne Mednyánszky, bizonyára őt választaná menedzserének, hiszen nagyobb szeretettel, odaadással, önzetlenséggel messze e környéken senki nem kezeli, nem népszerűsíti, nem tálja fel a nagyközönség előtt e meglehetősen gazdag életművet. Honnan került ez a közepesnél nagyobb méretű Med- nyánszky-kép a közvetlen közelébe? Trencsénből. Végvári Lajos, a neves művészettörténész és restaurátor Budapesten már látta a képet sok évvel ezelőtt, de aztán eltűnt a szeme elől. Mint kiderült: a pesti műgyűjtőtől egy késmárkihoz került, s tőle vette meg az a trencséni úr, aki most behozta hozzánk, hogy vizsgáljuk meg a kép eredetiségét. Meg is néztük UV-lámpa alatt, így elmondhatom, hogy a festmény eredeti, kompakt és szignálva van. Ezek szerint még mindig előkerülhetnek eddig ismeretlen, ún. nem publikált Med- nyánszky-képek? Magángyűjteményekben biztosan van még jó néhány lappangó Mednyánszky-alkotás, hiszen a festő keresztül-kasul utazgatott Európában, s főleg a kisebb festményeit szétosztogatta, vagy éppen eladta, ha pénzre volt szüksége. Ilyen esetekről is tudunk. Vannak magángyűjtők, akik sokáig el sem merték mondani, hogy Mednyánszky- festményük is van. Ez a kép, a trencséni műgyűjtőtől valószínűleg az első világháború előtt készült, a témája, s ahogy a művész megfestette, legalábbis erre utal. Erdő szélén, hegyes tájon pihenő katonákat ábrázol, ami Mednyánszkynál gyakori téma. Nagyon izgultam, amikor az úr elkezdte kicsomagolni előttem a képet, mert nem akartam egy újabb Mednyánszky-ha- misítványt látni. Örülök, hogy ilyen szép, eredeti kép került el hozzánk, s bár az illető nem akar megválni tőle, tehát nem szándékozik eladni, de egy-egy kiállításra talán majd kölcsön tudjuk kérni tőle. Ami neki is jó, mert ha egy kép legitimmé váhk, és felkerül a Galéria falára, azzal növekszik az ára. Brazília nyüván messze van Mednyánszkytól. Műit Rio de Janeiróban kiderült, nem is olyan messze, mint gondolnánk. Én csak azért kötöttem így, mert nemrég jött meg egy tíznapos, brazíliai szakmai útról, amelyre bizonyára nem Med- nyánszky-reprodukciókat vitt a bőröndjében. Pedig igen. Mondja kacagva. De még mielőtt beavatna a részletekbe, hadd kérdezzem meg, hogyan jött ez a páratlan lehetőség? A Múzeumok Nemzetközi Tanácsa, vagyis az ICOM, amely hosszú évtizedek óta működik és Párizs a székhelye, minden három évben rendez egy nagy nemzetközi konferenciát, amelyen akár ezer múzeumi dolgozó is részt vehet. Mindenki, aki ezen a területen tevékenykedik. Tehát nem csupán és nem elsősorban művészettörténészek, hanem bármilyen múzeumi dolgozó, például múzeumi rendőr vagy akár nyomozó is. Huszonegy különböző szekcióban működik a világszervezet. Hogy csak pár példát, speciális területet említsek: szépművészet, restaurálás, művészeti üveg... az egyik szekció olyan múzeumokat tömörít, amelyek jeles képzőművészek által lakott házban működnek. Vagyis az illető festő ott élt és alkotott, a házat pedig halálával az államnak ajándékozta. Én ennek a szekciónak vagyok a tagja, hiszen Szlovákiában is több ilyen múzeum létezik. Ezek nem emlékszobák, hanem múzeummá avatott házak. És így jutunk el Mednyánszkyhoz, hiszen a nagyőri kastély, ahol a festő jó ideig élt és lakott, ma már Mednyánszky Múzeumként várja a látogatókat. Rio de Janeiró-i előadásom részben róla, részben pedig Ľudovít Fulláról és a rózsahegyi Fulla Galériáról szólt, amelynek külön érdekessége, hogy a házat az állam építtette a festőnek, sőt a ház mellé egy kis sírhelyet is felépíttetett neki, ahol aztán eltemették. Mi volt a legelső nagy szakmai élménye Rióban? Érdekes mód Rióban rengeteg olyan múzeum van, amelyet magángyűjtők hagytak az államra, és ezek a helyek mind látogathatók. Az egyik ilyen múzeumban nézegettem a festményeket, köztük sok európai alkotást, hiszen ezek a magán- gyűjtemények az egyiptomi, a távol-keleti művészettől a 19. és 20. századi művészetig nagyon színes spektrumot ölelnek fel, egyszer csak egy nagyon ismerős képre figyeltem fel. Közelebbről nézve aztán rájöttem, hogy Thomas Ender festménye előtt állok. Ő volt az az osztrák festő, akitől Mednyánszky először tanult festeni. Ender ugyanis széltébe-hosszába bejárta a Monarchiát, hogy ecsetjével tájakat, várakat, kastélyokat örökítsen meg. Hol egyszerű családoknál, hol kastélyokban szállt meg, ha pihenésre vágyott, és így jutott el Nagyőrre is, a Mednyászky-kúriába. Mednyánszky tízéves lehetett akkortájt, s mint tudjuk, állandóan rajzolt, korábban tanult meg ugyanis rajzolni, mint beszélni. Ender pedig felfedezte benne a tehetséget, és foglalkozott vele, tanította őt. Még gipszmodelleket is küldözgetett neki, azok alapján tanult meg Mednyánszky akadémikusán festeni, rajzolni. Ender későbbjelentős sorozatot adott ki a felső-magyarországi várakról, kastélyokról, de szép számban vannak táj- és városképei is. A Magyar Tudományos Akadémia gyűjteményében van is egy körülbelül száz képből, főleg akvarellekből álló sorozat, amit láttam, s az elég is volt ahhoz, hogy Rióban felfedezzem őt a múzeum falán. Ender ugyanis eljutott Brazíliába is. Ott élt és alkotott egy ideig. Sokat festett a riói öbölben, de a városról is több képe született. Nagyon örültem, hogy a világ tőlünk távol eső pontján is láthattam a munkáját, annyira jellegzetes a stílusa, hogy egyszerűen megállítja az embert. Főleg, amikor már annyira telítődik a néző a sok festmény láttán, hogy már csak arra kezd fókuszálni, azt veszi szemügyre, ami igazán megfogja, és hat rá, ami mindennél jobban érdekli. Ha Tahiti, akkor Gauguin, ha Mexikó, akkor Frida Kahlo. Brazíliáról kinek kellene az eszembe jutnia? Brazíliának nincs világszerte ismert és elismert festője. Van viszont egy fantasztikus építésze: Oscar Niemeyer. Rióban született, Corbusier-nél tanult, bejárta a vüágot, és gyönyörű épületeket tervezett. S annak ellenére, hogy ezek általában hatalmas betonkonstrukciók, valóban lenyűgözők. Rióban a Kortárs Művészeti Múzeumot tervezte, amelynek egyszerűen csodálatos a belső tere. Egyébként pedig nem is látni, hogy betonban gondolkozott, ráadásul úgy helyezi el az épületeket, hogy azok szervesen illeszkednek a környezetbe. Brazil képzőművészet, mint olyan, mióta létezik? Riót 1502-ben a portugálok fedezték fel, s mivel újév napja volt, és egy folyó torkolatánál fekszik, elnevezték Januári Folyónak, vagyis Rio de Janei- rónak. A művészetében, főleg az építészetében, szemmel látható a portugál és a spanyol hatás. A brazil művészet a 19. században kezdődik. Mivel rengeteg rabszolga érkezett Afrikából, főleg Angolából, s egészen a 19. század végéig rabszolgaság volt Rióban, Brazíliában a fekete művészet lett igazán meghatározó. Hány múzeumba jutott el a tíz nap alatt? Tizenötbe biztosan. A kortárs brazil művészetről milyen képe alakult ki? Hogy nincs olyan, legalábbis egységesen nincs. Nem lehet behatárolni. Nagyon sok képzőművész még ma is a primitív művészetből táplálkozik. Említette, hogy a konferencia résztvevői különböző szekciókba csoportosultak. Hány tagja volt egy ilyen nemzetközi csapatnak? Abban a szekcióban, amelynek én is a tagja voltam, majdnem százan voltunk. A legtöbbjük, gondolom, öntől hallott először Mednyánszkyról vagy Fulláról. De meg lehetett fogni őket, fel lehetett keltem az érdeklődésüket. A legtöbb reakciót a párhuzamvonással váltottam ki bennük, amikor a századforduló más, jelentős tájképfestőihez hasonlítottam Mednyánszkyt, hiszen a naturalista, impresszionista stílus szinte minden nemzet művészetében megvan. A braziloknál is? Bizonyos mértékig igen. A hasonlóságot nem volt nehéz felfedezni. Ha a konferencia mellett minden napra jutott legalább egy múzeum, mennyit látott magából a városból? Eljutottam például a Tijucába, Rio nemzeti parkjába, amely egy hatalmas kiterjedésű erdő a hivatalosan hat, nem hivatalosan tizenkét mülió lakosú nagyvárosban. A Tijuca nemcsak a festők paradicsoma, a gazdag műgyűjtők is itt építettek villákat. A favellába, Rio híres nyomornegyedébe is elvittek bennünket, ahol deszkából, bádoglemezekből és összehordott téglákból tá- kolt viskókban, kunyhókban, lepusztult körülmények között él vagy kétszázezer ember. És ott, a hatalmas nyomor közepén építettek fel egy favellamúzeumot, hogy a turistáknak meg tudják mutatni, hogyan él Brazíliában a legszegényebb társadalmi réteg. Szabadon sétálgatott a viskók között? Sétáról szó sem lehetett. Busz- szal vittek-hoztak bennünket, s csak a múzeum előtt szánhattunk ki, hiszen irtózatosan veszélyes a környék. Egyedül meddig merészkedett el a szállodából? Például a Niemeyer tervezte múzeumba, ahol furcsá mód nem is a kiállított művek nyertek meg, hanem maga az építmény. Bevallom, az annyira lenyűgözött, hogy igazából nem is tudtam másra koncentrálni. A leghétköznapibb élményeim viszont nagyon vegyesek. Először jártam Brazíliában, de nem állítom, hogy jaj, de nagyon visszavágyom. Nem tudnék hosszabb ideig ott élni. Megérkezésünk után egyébként azonnal figyelmeztettek bennünket, hogy vigyázzunk, az utca nagyon veszélyes közeg. Hogy ne viseljünk ékszert, és csak az útlevél másolatát tartsuk magunknál. Azt is tanácsolták, hogy ne utazzunk városi busszal, csak taxival. Bár a külügyminisztérium idevonatkozó oldalain is rengeteg felkiáltójelet találtam, szerencsére semmiféle rossz élményben nem volt részem, pedig naponta elvitt a városi busz a favella mellett. Mindezek ellenére vegyesek az érzelmeim. Piszok, bűz és szemét szinte mindenütt. Pedig csak tizenhathúsz fok volt, amikor ott jártam. Elképzelni sem akarom, müyen lehet a helyzet az ottani kánikula idején. Mindenütt tömeg, a forgalom hatalmas, az utak bedugultak, a metró majd a foci VB-re készül el. Favellaturizmus, szambaturizmus, tengerpart. Minden van az idelátogató idegeneknek. De sokkal mélyebbre kell menni, hogy a dolgok mögé lásson az ember. Tehát ha jövőre újra mehetne... ... nem dobbanna meg a szívem, nem igazán örülnék. Ha mégis visszamennék, akkor a brazil vidék élete érdekelne. Most nem hagytuk el Riót, bár a Megváltó Krisztus szobrához, ami a város fölött áll, elvittek bennünket. Művészeti alkotás az is, vagy nem? Nevezhetjük annak. Valójában art deco stílus. Egyszerűségével nagyon megnyerő. Hogy mennyire monumentális alkotás, azt akkor érzi az ember, amikor ott áll a szobor talapzata alatt. Úgy tekint a hegyről a városra, mintha magához akarná ölelni. 1921-ben Párizsban tervezték, de tíz évbe telt, amíg elkészült. Vasbetonból van, zsírkővel fedve, az adja meg a fehér hatást. Krisztus arcát és a kezét egy francia szobrász külön készítette el. Ha azt mondom: brazil konyha, elsőre mi jut az eszébe? Hogy a fűszerek miatt elég idegen a mienktől. Ami viszont nagyon ízlett, az a caipirinha. Brazil specialitás. Cukornádlikőr. Zöldcitrommal adják, és bár elég erős, talán már pálinkának is nevezhető, nekem nagyon ízlett. Főleg egy élménydús nap végén...
