Új Szó, 2013. december (66. évfolyam, 280-302. szám)
2013-12-03 / 281. szám, kedd
Egy futballfuggő naplójából (Észak-Csehország) Szombat délben érkezem meg Drezdába. Késő őszi melankólia ellen nincs jobb orvosság, mint egy Dynamo Dresden- Kaiserslautem terápiás előadás a Bundesliga II-ben. Egy drezdai futballmeccs sosem csak sportesemény, hanem lelkiállapot. Felemelő, magával ragadó, eksztatikus lobogás. S íme, szemtanúja lehetek a csodának: a szerencséden, lesajnált hazai csapat 3-2-re győz a listavezető K’lautern ellen. Az utolsó percek hangulatát leheteden szavakkal visz- szaadni. Huszonnyolcezer ember üvölti magából kivetkőzve, hogy Dy-na-mo, Dy-na-mo, a meccs vége pedig egyeden hatalmas, kollektív eksztázis. „Que sera, sera, die Dresdner sind wieder da!” így kell berúgni a győzelemtől. A belvárosban tarkán csilingel a karácsonyi vásár, puncs, grog és forralt bor gőzölög. A mézeskalácsos fabódék útvesztőjében egyszer csak kis placcon találom magam, egy bábszínház (Puppen Theater) nézőterén, de hamar búcsút kell intenem a mókás („vitézlászlós- palacsintasütős”) előadásnak, mert százhetven kilométerrel odébb vár a Jablonec-Sparta Prága mérkőzés. Este hétre érkezem meg Jablonec nad Nisouba, ahol már hó takará el a bérei tetőt. Úgy látszik, a jabloneci klíma sosem változik, évszaktól ftiggedenül hideg, nyirkos, ködös. Nem vénnek való vidék A Kaufland előtti parkolóból százkilós sörhasak imbolyognak a stadion felé, piros arc, vörös orr és Sparta-sál. Rumosüvegek emelkednek a magasba, és rekedtes, részeg kappanhangok üvöltik bele a jabloneci éjszakába: „Už jsme, už jsme tady, pŕijeli jsme z Prahy, prijeli jsme randit Sparte ožrali jak Dáni.” Emlékszem néhány spartás arcra a kilencvenes évekből, eljöttek megnézni a Kassa- Juventust, már a vonatról „erősen ittas állapotban” (alakváltozat: mattrészegen) szálltak le, s végül a széksorok alatt horkolták végig a meccset. Jablonecben senki nem horkol a mínusz két fokban, a játék látványos, bár a végére klasszikus bundameccsnek tűnik, 2-1-ről 2—3-ra alakul az eredmény, „napínavou bitvu rozhodí stŕídající Matéjovsky’, írták a cseh lapok. Ach, jo. Éjjel: alvás egy 21 négyzetméteres garzonlakásban, felfújható matracon (ezúton is üdvözlet az észak-csehországi exilumbm élő szepsieknek!), másnap délelőtt pedig, hogy az indián-fíling teljes legyen, megmásszuk a Drábské svétnicky nevű vadregényes sziklákat, csupa szűk szurdok és hasadék, Winnetou a husziták földjén (így kell gyermeknek maradni, kalandfilmet élni). Mníchovo Hradišté főterén azt javasolja egy helyi öreg, ha enni akarunk, menjünk a szomszéd faluba (Nová Ves u Bakova), ott van a környék legjobb bospűdkd}^. Ez volna a Restaurace Jizera, s az ajtóra kifüggesztett tábla szerint „je držitelem certifikátu za vynikající péči o čepované pivo”, ezt kipróbálnánk, športu zdar! Odabent erősen másnapos, táskás szemű pincér lép elő a cigarettafüstből, s elhűlve figyeli, ahogy jegyzeteket készítek az édapról (a hely mottója: „Dej si točenou!”), azonnal ellenőrnek néz, azt a kérdést pedig végképp nem érti, hogy a sarokban recsegő tévét átkapcsolhatjuk-e a Tottenham-Manchester Unitedre. Hogy mire? A pincér zavartan néz ránk, az ádumpolt éjszaka után lelassult a reakcióideje, mi pedig szedelőzködünk, hogy elérjük a háromkor kezdődő Mladá Boleslav-Baník Ostrava meccset. A boleslavi stadionban valami förtelmes cseh giccsmetál szól, mint kiderül, a hazai csapat harcias himnusza, „každýho rozkopem, to néni fór... rozsekat je na kusy, vlkűm je dáme žrát... dneska tady bude dusno, žhavý jsme jak drát”. Hm. Ehhez képest a mérkőzés meglehetősen barátságos, szinte már szelíd játszadozás. A Baník vagy ennyire gyenge, vagy ők a cseh REAC, és szingapúri befektetőjük kérésére sokgólos vereségekben utaznak, mert olyan simán, mondhatni tiltakozás nélkül adták meg magukat (félidő 3-0, végeredmény 4-0), mintha azt gyakorolták volna egész héten, hogyan kell utolsó emberként rosszul helyezkedni, luftot rúgni, lestaktikánál szájtátva beragadni. A második félidőt nem várjuk meg, érdekesebbnek ígérkezik a Bohemians 1905-Zbrojovka Bmo mérkőzés, ötre már Prágában vagyunk, s nem bánjuk meg: a Ďolíčekben füstbombák rég elfeledett illata fogad, hazaértünk. A vendégszektorban néhány súlyos elmebeteg folyamatosan provokálja a szervezőket, a szpíker sokadszor szólítja fel normakövető magatartásra a brünni huligánokat, akik válaszként megpróbálják bedönteni a kerítést. A mérkőzés ezen a ponton (1-1-es állásnál) tíz percre félbeszakad, máglyák gyúlnak a lelátón, tűzoltók trappolnak kilométeres slaggal, kommandósok osztanak pofonokat etc. Csak a szokásos. S ha valaki azt kérdezi, miért utazunk megtakarított pénzünkön focimeccsekre, hóban-fagyban is akár, s jó volt-e végigfa- gyoskodni egy téli hétvégét a tribünökön, az soha nem fog megérteni bennünket, fütballfüggőket. Naná, hogy jó volt. Imádtam! Gazdag József
