Új Szó, 2013. december (66. évfolyam, 280-302. szám)
2013-12-14 / 291. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. DECEMBER 14. _____________________________________________________________Szombati vendég 9 Görgey Gábor: „A hatalommal való visszaélésnek komédiában megfogalmazott anatómiája ez, ami az Európán kívüli országokban is fontos kérdés..." Szíve legmélyén őrzi a sikeres pozsonyi előadást Komámasszony, hol a stukker? című darabjával Görgey Gábor a világ számos színpadán a legismertebb magyar szerző. Abszurd drámáját vagy inkább abszurd komédiáját hazai, 1968-as Thália színházi bemutatója óta Klagenfurtban, Újvidéken, Marosvásárhelyen, Grazban, Londonban, Las Vegasban, Tallinban, Marrákesben, Bukarestben, Knoxville-ben is bemutatták. SZABÓ G. LÁSZLÓ A szlovákiai színházak közül legelőször Kassán, aztán Turóc- szentmártonban, majd Pozsonyban. Ez utóbbi lett mind közül a legsikeresebb. Öt frissen végzett színész: Marián Miezga, Jakab Róbert, Lukáš Latinák, Juraj Kemka és Vlado Kobielsky formált mára legendás előadást a darabból Peter Mankovecký pompás rendezésében. Igazi színpadi parádé, színháztörténeti esemény az eredetileg vizsgadarabként megszületett, mára páratlan sikerű, Amerikát, Ausztráliát, Kanadát és Nyugat- Európát is bejárt előadás, amely minden este telt házas siker a pozsonyi Astorka Színházban. Emlékezik még a darab születésének körülményeire?- kérdezem budai lakásában, míves hangulatlámpák fényében a szerzőt, Görgey Gábort.- A hatalom gépezete ősidők óta változatlanul működik. Ez inspirálta netán a mű megírásában? Megmondom őszintén: fogalmam sincs. Mivel 1929-ben születtem, sok mindent megéltem. A harmincas évek Magyarországát, a második világháborút, az azt követő pár éves demokratikus Magyarországot, majd a Rá- kosi-rezsimet, a sztálinizmust, a kitelepítést, 1956-ot... ezek mind olyan történelmi korszakok voltak, amelyek mély nyomot hagytak bennem. Ezek az élmények, tapasztalatok nyüván kikívánkoztak belőlem. Drámát írni meglehetősen későn kezdtem el. Imi már 48-ban is írtam, de az első verseskötetem csak ’56-ban jelent meg. Közben tanultam, mert én drámaíró szerettem volna lenni. 1964-ben aztán meg is született két egy- felvonásosom, a Délutáni tea és a Hírnök jő. A Komámasszony, hol a stukker?-t 1966-ban írtam. Addig erős önmegtartóztatással vártam, hogy ne csak indíttatásom és valamiféle adottságom legyen a drámaíráshoz, hanem egyrészt történelmi, másrészt írói tapasztalatom is. Előbb meg akartam tanulni a szakmát. Színházban rengeteget dolgoztam már addig is. Különböző fordításokkal, dramaturgiai munkálatokkal, Várkonyi Zoltánnal. A Stukker „ifjúságom édes madara”. Itt tört ki belőlem az -első egész estét betöltő dráma eufóriája, az addig tudatosan lefojtott drámai véna, és a történelmi tapasztalataimat is csak innentől fogva tudtam kifejezni. Azt persze nem sejtettem, hogy a Stukker több mint négy évtized után is sajnos érvényes dráma, vagy ha úgy tetszik: a hatalombirtoklás komédiája lesz. A tehetetlen düh, a felháborodás mindarra vonatkozóan, amit addig átéltem, az összes addigi történelmi tapasztalatom benne van ebben a darabban. Amerikától Bagdadig sok helyen bemutatták már a Stukkert, ami azt jelenti: olyasvalamibe találtam bele, ami tulajdonképpen a mi világunk problematikája. A hatalommal való élésnek és visszaélésnek komédiában megfogalmazott anatómiája ez, ami az Európán kívüli országokban is fontos kérdés. Érdekes, hogy az első külföldi visszajelzés Romániából jött A hazai bemutató után a sepsiszentgyörgyi magyar színház tartott igényt a darabra. Ez engem is meglepett, hiszen 1968-ban Romániában még javában dúlt a magyarországinál sok írót tudnék említeni, akik a drámáikban mindig nagyon cizelláltan megfogalmazott esszéket osztottak fel dialógusokra. Én mindig színészekben és színpadi szituációkban gondolkodtam. A színházi tapasztalatom, a színházi működésem segített a nyugat-németországi rendezésben is. Soha életemben nem láttam az öt színészt, akikkel elkezdtük az olvasópróbákat. Mivel nekem kellett eldöntenem, ki melyik szerepet játssza a darabban, azt találtam ki, hogy mindennap másvalakire osztom ugyanazt a szerepet. Régi színházi regula: a jó szereposztás fél siker. Az ötödik napon eldöntöttem, ki játssza Cukkit, ki lesz K. Müller, ki a Méltóságos úr.... és akkor arattam az első győzelmet, mert minden színész arca felderült, és azt mondták: „Mi is pontosan így gondoltuk!” Ezután nagyon jól tudtam dolgozni velük. Görgey Gábor, a rendező milyen viszonyba került Görgey Gáborral, az íróval? is sokkal keményebb kommunista diktatúra. Ennek ellenére be tudták mutatni, méghozzá nagyon nagy sikerrel. Az első nyugati bemutató sem váratott sokáig magára. 1983-ban a Nürnberg melletti Erlangenben került közönség elé a darab, méghozzá a saját rendezésében. Dolgozott már ezt megelőzően ilyen minőségben? Életem első rendezése volt ez. Később többször is rendeztem, és nemcsak ezt a darabot, de mindig csak Magyarországon. Ez az erlangend vállalkozás felért egy halálugrással. Gondoljon csak bele: ismeretlen színészeket idegen nyelven instruálni! Bár mindig azt mondtam: az én drámaírói létem nem egy íróasztal mellett ülő drámaíró élete, hanem egy színházi gondolkodású drámaíróé. Németh Lászlótól Illyés Gyuláig nagyon is volt a bohózat, csak éppen nem ismertem rá benne a saját darabomra. De az ember megír valamit, szabadjára bocsátja, és onnantól kezdve a színházak és a rendezők prédája lesz. Ezzel számolni kell. De láttam olyan előadásokat is, amelyeket el sem tudtam volna képzelni, mégis nagyon tetszettek. Amerikában kétszer is előadták a darabot, nagyszerű színészekkel. Kelet-Európábán abszolút létező személy a műparaszt, a rezervátumparaszt, a skanzenparaszt. De miután Amerikában sem hortobágyi, sem Csínom Palkó-sze- rű figura nem létezik, az angol fordítás viszont precíz és nagyon találékony, az ottani rendező megtalálta a megoldást. Egy buta cowboyt csinált belőle, és így is remekül működött a dolog. Ugyanúgy kiderült a figura földhözragadt butasága. A legmeglepőbb előadás hol született a Stukkerből? Itthon. A saját butaságomnak köszönhetem, hogy belementem. Fiatal színésznők csapata Ezzel a rendezői munkámmal tulajdonképpen kontrolláltam a másik énemet, a drámaíróit. Tehát hogyjól alakítottam-e ki a szituációkat, a dialóghelyzeteket, és jó helyen vannak-e a csattanók, a poénok, jól vannak-e proporcionálva. Ez volt a próbatétel. Hál’istennek sok vitám nem volt önmagámmal. Ma nem egy rendező nagyon elrugaszkodik az írott anyagtól, bár a kortárs drámaírók szövegeivel kesztyűs kézzel bánnak. Mégis megkérdezem: volt olyan színrevitele a Stuk- kemek, hogy alig ismert rá? Volt. Szófiában bohóctréfát csináltak a darabból, bohócmaszkokkal. Egyszerűen elveszett a hatalmi játék, a hatalomváltás struktúrája és amo- ralitása, hogy akinél a stukker van, az valósággal kizsigereli a többit. Nagyon kedves, nagyon játékos, sőt még élvezetes játszotta, öt végzős színinövendék. Ez a budapesti előadás volt szerencsére az egyetlen női változata a történetnek, és katasztrofálisan sikeredett. Nem a tehetségük miatt, hanem mert ez egy férfidarab. Hatalmi pozícióban ugyanis a férfiak vannak. Többször megírtam már: Európában, sőt világszerte kétségtelen a férfiak dominanciája a politikában. Ők teszik tönkre az életünket. Teret kellene végre engedni a nőknek is. Nem véletlenül lázadnak fel a nők a Lüszisztratében. Azt mondják a férjüknek: amíg háborúztok, nincs szex. A Stukker azért férfidarab, mert a világot a férfiak rontják el. A tudósokat, az orvosokat, az írókat, a tanárokat természetesen kizárom ebből, egyedül a politikusokra gondolok. Én imádok női szerepeket írni. A legtöbb darabomban mindig van legalább egy olyan női szerep, amelyben megfogalmazom a nőimádatomat, de nem feltétlenül erotikus értelemben. Megírtam már többször is: a matriarchátust szeretném visz- szahozni a politikába, mert egy nő, akinek férje van, gyereket szült, az tudja igazán, mit jelent elveszítem valakit a háborúban. A szlovák parlamentben akad azért néhány nő, köztük Magda Vášáryová, akit Jin Menzel filmjéből, a Sörgyári capriccióból ismerhet. Bécsből is ismerem őt, ahol egykor nagykövetként dolgozott. Én akkor miniszterként találkoztam vele. Gyönyörű nő, ezt nem lehet kihagyni, és a színészi kvalitásairól is csak felsőfokon lehet beszélni. Visszatérve a Stukkerre: minden színrevitelét nyilván nem láthatta, de azok közül, amelyekre eljutott, volt még olyan nagyon emlékezetes? A temesváriaké. Egy tehetséges rendező, Vadas László munkája, aki a kolozsvári román társulattal az Örömállam című darabomat zseniálisan állította színpadra. Ő is fiatalokra osztotta ki a szerepeket, csak volt egy alapvető tévedése, amit szóvá is tettem neki. Minden szereplőt kerekekkel, csapágyakkal ellátott ládára ültetett, azon gurultak ide-oda. Hiába volt remek a színészek alakítása, attól, hogy megszűnt a demarkációs vonal a hatalmat bitorló valamelyik szereplő vagy a másik, tétlenül dekkoló, terrorizált figura előtt, megszűnt a terror érzete is. A pozsonyi előadást kétszer is látta. Őszintén mondom: imádom. Zseniálisak a fiúk, tetszett a rendezés, és biztosan nagyon jó a fordítás is, hiszen hallottam a nézők reagálását. Nagyon kényes darab ez, mivel az öt figura ötféle társadalmi osztályt, habitust képviselve ötféle nyelven beszél. Nem lehetett könnyű ezt érzékenyen lefordítani. Anélkül, hogy szépíteném, retusálnám a véleményem, ezt az előadást a topon értékelem. Fantasztikus a fiúk fogadalma is. Pozsonyban, a 200. előadáson ugyanis azt mondták: amíg ők élnek, és függetlenül attól, hogy melyik színházba veti őket a sors, ők ezt a darabot mindig játszani fogják. Egészen a halálukig. Gyönyörű, nem? A vereckei vérszerződés ehhez képest kutyafüle! Van még egy darabja, amely ekkora nemzetközi sikert ért meg? Sajnos nincs. Egy időben, amikor mindenütt a Stukkert kérték, mérgesen azt mondtam: van nekem még húsz másik darabom, lehet miből választani! A Rokokó háborút is nagyon szeretem. Ugyanabban az évben írtam, mint a Stukkert. Nagyon aktív életem volt akkor. írtam, fordítottam, miközben halálos beteg voltam. Nagyon súlyos rákban szenvedtem. Úgy éreztem, gyorsan írnom kell, amíg csak tudok, s ettől nagyon termékeny lettem. A Stukker pár hét leforgása alatt kész volt. Nagyon nagy fájdalmak közepette készültem el vele. Állandóan feküdnöm kellett, s akkor még írógép volt, nem komputer. Asztalossal csináltattam magamnak egy olyan állványt, amelynek a hátsó lábai magasabbak voltak, elöl pedig volt egy ütközője, így tettem magamra az ágyba, és fekve is tudtam dolgozni a géppel. Halálos beteg voltam, de nagyon akartam élni. Első házasságomban született lányom akkor volt egyéves, és azt mondtam, nem hagyhatom itt. Ez olyan erőt adott, hogy bár a leleteim alapján reménytelen eset voltam, felépültem. Húsz kobaltbesugárzás után, a laboratóriumi leleteim alapján azt mondta az orvosom: teljesen érthetetlen és megmagyarázhatatlan, de meggyógyultam. Hogy még sokáig élvezhesse a Stukker sikerét. És megírhassam a többi darabomat. A Rokokó háborúval egyébként díjat nyertem egy drámaíró-pályázaton. 1967-ben mutatták be Kaposváron, a színházi fesztiválon. Élményszerű- en, érzékelhetően az volt életem legnagyobb sikere. A darab, a rendezés, a díszlettervező, a férfi és női főszereplő díjat kapott a fesztiválon. Ez akkora színházi ünnep volt! Ráadásul akkor másztam ki a betegségből, akkor váltam járóképessé, de abban az időben halt meg az édesanyám. Életem első színházi bemutatója volt, néhány héttel anyám halála után. Ott ültem végig a kórházi ágyánál, a Nobel-díjas Nelly Sachs halálódáit fordítottam, miközben javában zajlottak a próbák Kaposváron. Halál, temetés, fiesta. Furcsa sújtása és ajándéka az életnek. Minden így fonódik össze. A rossz a jóval, a rettenetes a kellemessel. Mit üzen az öt pozsonyi színésznek? Azt, hogy a szívem legmélyén őrzöm a csodálatos előadásukat, és a fogadalmukat is, amit tettek. A lelkem legféltettebb szentélyébe vannak bezárva. Imádom őket.
