Új Szó, 2013. november (66. évfolyam, 255-279. szám)
2013-11-23 / 273. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. NOVEMBER 23.____________________________________ ________________________________________________________Szombati vendég 9 Grendel Lajos: „A Régi idők mozijával könnyű volt megfogni a hallgatókat Még azokat is, akik korábban nem is hallottak róla. Megrendítette a világukat..." Ha száz évig fog élni, akkor is Mándy Ivánnal Két egyetem között, huszonegy évesen szerette meg Mándy Iván stílusát, hőseit, írói világát Grendel Lajos, s ahogy tréfásan megjegyzi: most már akkor is a kedvence marad, ha száz évig fog élni. SZABÓ G. LÁSZLÓ Olvasóként a hatvanas évek második felében figyelt fel Mándy novelláira, első személyes találkozásukra pontosan húsz évvel később került sor. Gondolom, ennek is, annak is története van. A felfedezésnek ugyanúgy, mint a nagy találkozásnak. Hatvanhatban-hatvanhét- ben egy fiatal pap volt Léván, Bíróczy Sándor, akivel én jó barátságban voltam. Ő járatta a Vigíliát, és én azon keresztül ismertem meg a kortárs magyar irodalmat. Mándy Ivánt, Mészöly Miklóst, Ottlik Gézát, Szabó Magdát, Nemes Nagy Ágnest. A matematika-fizika szakot már megszakítottam akkor, de a Bölcsészkarra még nem vettek fel. Emlékszem Rónai György kritikáira a Vigíliában, hónapról hónapra írt valakiről, tulajdonképpen az ő írásai hozták közel hozzám a kor jeles alkotóit, köztük Mándy Ivánt is. Hatvankilencben jelent meg Mándy Iván válogatott novelláinak kötete, az Egyérintő. Abba abszolút beleszerettem. S mivel akkoriban már írtam is, évekbe telt, míg le tudtam vetkőzni a mándyságomat. Bár Mándy mondatszerkezetét nem lehet megtanulni, annyira belém vésődött a stílusa, hogy egyszerűen képtelen voltam megszabadulni tőle. Hülyeségeket írtam. Első bekezdés, második bekezdés, aztán hirtelen elakadtam, elolvastam, mit írtam... rémes volt! Nem akartam én hasonlítani hozzá, eszemben sem volt, csak annyira a hatása alá kerültem, hogy én is elkezdtem tőmondatokban, szálkásan fogalmazni. Csak amíg nála eljött, nálam a leghalványabb jelét sem mutatta a csoda. Nyilván váratott magára. Ma már tudom: Mándy volt a legelemibb kapcsolatom a magyar irodalommal, holott személyesen akkor még nem is ismertem őt. Hol találkoztak legelőször? Budapesten, a Művész cukrászdában. Nyolcvanhatban vagy nyolcvanhétben. Bementem, és ott ült Mándy. A fiam is velem volt, aki akkor hathét éves lehetett. Odamentem hozzá, bemutatkoztam, s nagy meglepetésemre azt mondta: már hallott rólam. Hellyel kínált, leültem az asztalához, és elbeszélgettünk. Ezután többször is találkoztunk. Nyolcvanhat és kilencvenegy között az Új Hold című irodalmi magazinnak a csehszlovák részét állítottam össze. Nemes Nagy Ágnesnek hordtam az anyagot, aki baráti kapcsolatot ápolt Mándyval. Szigorú asszony volt, mindig csak egy-két szerzőtől publikált az általam ajánlottak közül, a többit félretette. Félévente gyűjtöttem össze neki új anyagot, és ő döntötte el, néha Lengyel Balázzsal együtt, hogy ki kikerül be a lapba, és ki nem. Megismerkedésünk idején Mándy meglehetősen elfogult volt Nemes Nagy Ágnessel. Össze is jártak, helyenként vitatkoztak. Tréfásan ugyan, s a maga szelídségével, de mindig „boszorkányként” emlegette őt. Az Új Hold antológia révén tehát Mándynak is áttekintése volt a szlovákiai magyar irodalomról. Ki kell, hogy mondjam: elég lesú jtó véleménye volt róla. Főleg a hatvanas-hetvenes évek itteni magyar irodalmáról. Én ezen nem is csodálkoztam. Szólt valakiről az elismerés hangján? Most mondjam azt, hogy rólam? Ha ez az igazság! Egyébként elég diplomatikus volt. Ha nem szerette az illetőt, inkább nem beszélt róla. Legemlékezetesebb beszélgetésük hová kötődik? Hamburg, a magyar irodalom napjai. Tél volt, 1992 februárja. Négyünket hívtak meg. Mándyt, Tolnay Ottót, Szilágyi Istvánt és engem. Mészöly Miklós beteg volt és nem jött el. Akkor már félig-meddig szabadok voltunk, de a régi rezsim még mindig kísértett itthon. Kelet és Nyugat között sokkal nagyobb volt a különbség, mint ma. Kettőnkön kívül szét is széledt mindenki a városban. Elmentek vásárolni. Mi ketten mondtuk csak azt, hogy nem érdekelnek bennünket az üzletek, nem megyünk sehova. Beültünk inkább egy hangulatos kávéházba, és a fél délutánt átbeszélgettük. Nagyon jól érezte magát Mándy. Ott érezte magát igazán jól, a kávéházban. Az volt az ő természetes közege. A szállodában azt is megfigyeltem, hogy nem közlekedett lifttel. Gyalog járt fel a szobájába. Néha meg se találta. Ez olyan vele született tulajdonsága volt. Kereste, de nem találta. Külföldre is csak a feleségével járt. Említette is, hogy ő már akkor is külföldön érezte magát, ha átment Budára. Hamburg sem lopta be magát különösebben a szívébe. Igazából csak a kávéházban engedett fel. Egyik este egy Hamburgban élő magyar lány alaposan rám hajtott, vedd fel, vedd fel, suttogta Mándy. Milyennek mutatkozott azon a bizonyos délutánon? Szelídnek, félénknek, visszahúzódónak? Egyáltalán nem volt félénk. Inkább ironikus. De nem olyan fölényesen ironikus. Gőgösnek nem láttam soha. Inkább metszőén ironikusnak? Még annak sem. Egyszerűen iróniával közelített az emberekhez. Ha hidegen hagyta valami, nem törődött vele. De az iróniáját egyfajta szeretet itatta át. Két, egészen különböző világ, még az írói stílusuk is merőben más, mégis ennyire egymásra tudtak hangolódni! Ami a stílusát illeti: mesélte, mennyire imádja Faulknert. Nemcsak Hemingwayt. Holott Faulkner abszolút nem passzolt az ő stílusához. Mándy mellett ki állt még hasonlóan közel az akkori énjéhez? Mészöly Miklós. De az első Mándy volt. Mészölyt a hetvenes évek közepén szerettem meg. Mándy megelőzte őt nálam. Mi fogta meg akkor olyan elementárisán az ő írói világában? Az, ahogy a VIII. kerületet láttatta. A hely mítosza. Én addig soha nem jártam a VIII. kerületben, de amikor először mentem oda, Mándy írásaiból már mindent tudtam a Teleki és a Mátyás térről. Pont olyannak láttam ezeket a helyeket, amilyennek az ő novelláiban megismertem. Még ebben is annyira a hatása alatt voltam! Mindent az ő személyiségén keresztül láttam. Bármilyen furcsán hangzik is, ha ő nincs, talán soha nem jutok el a VIII. kerületbe. Ehhez tényleg meg kellett ismerkednem vele és különös figuráival. Az ő hősei ugyanis, bár realista figurák, egyszerűen olyan mitikus fényt kapnak, hogy engem nemcsak a születésük idején, a hatvanas években, hanem még ma is elbűvölnek, amikor már behatóan ismerem őket. Az ördög konyhája, a Régi idők mozija máig nagy hatással van rám, pedig ma másképpen élünk. Kezembe veszek egy Mándy- könyvet, és átlépek egy másik világba. Az egyetemen több évfolyam hallgatóit ismertettem meg Mándyval. A Régi idők mozijával könnyű volt megfogni a hallgatókat. Még azokat is, akik korábban nem is hallottak róla. Kis túlzással elmondhatom: megrendítette a világukat. Előfordul, hogy bizonyos idő elteltével újra ugyanazt a Mándy-novellát olvassa? A hatvanas években íródott Diákszerelmet talán tízszer is elolvastam már, és még mindig izgalmasnak találom. Megjegyzem: Krúdyval is így vagyok. Szeretem. Van, aki soha nem kap rá az ízére. De például Jókai, Kosztolányi kevésbé megosztó, mint Krúdy, Mándy vagy Gelléri. A Diákszerelem nekem is első olvasásra a kedvencemmé vált. Filmszakadás egy moziban. Norman Wilson és Gloria Colman ott állnak a vásznon egy régi kertben, a fiú szerelmet vall a lánynak: „A diáksapkát katonasapkával cserélem fel, de senki és semmi nem szakíthat el bennünket egymástól.” Azzal eltűnnek a vászonról, hirtelen felgyullad a fény, füttykoncert, káromkodás, lábdobogás, majd egy jegyszedőnő a vászon elé ül, és elmeséli a történetet. De ami ezt az egészet érdekessé teszi, az a nézőtéren kialakult hangulat, az emberek közbeszólásai, feszültséggel teli várakozásuk, a történet végének szabályszerű kikövetelése. Mándy annyira belülről szól! És halkan! Vannak, akik erre nagyon érzékenyek, őket komolyan meg is szólítja, meg is érinti. Felszínre hoz olyan tartalmakat, amelyek nem mindenkiben vannak meg. A felületes emberekből biztosan hiányzik. Mondhatni, a maszkulin típusoknak ez nem a sajátja. Mándy, akárcsak Krúdy, inkább a feminin lelkű olvasókhoz szól. Krúdyt is csak egy réteg olvassa. Kaffka Margitot vagy Török Gyulát még kevesebben. De például Mándy köre nem szűkül tovább. Engem Krúdy és Mándy már fiatalon is jobban izgatott, mint Móricz vagy Móra. A maszkulin ember látása racionális, a feminin lelkűek érzelmileg sokkal gazdagabbak. Mándyhoz pedig érzékeny lélek kell. Sokkal érzékenyebb, mint például Móriczhoz. Enyhe túlzással úgy is fogalmazhatnék: kétfajta irodalom van. Maszkulin és feminin. Mészöly Miklóst a maszkulin vonalba sorolom, Mándyt vagy Ottlikot a feminin- be. Hunyady Sándor: fele-fele. A Mándy-novellák nyomán született filmek közül melyiket látta? A Sziget a szárazföldönt még hatvankilencben. Megtudtam, hogy az ő írásai alapján készült, és már mentem is a moziba. Csodálatos film. Szabadíts meg a gonosztól. Az is remekmű. Minden kockája Mándy. Magánemberként végül is milyen képet hagyott az emlékezetében Mándy Iván? Abszolút természetes. Legelsőre ez jut eszembe róla. Kedves volt, de nem udvari- askodott. A véleményét kerek perec kimondta. Hellyel-közzel kemény is tudott lenni. Egy írótársamat, még a hatvanas évek közepén, amikor első ízben járt nálunk, és az Irodalmi Szemlébe is ellátogatott, egy picit talán meg is sértette. Fiatal szerkesztő volt az illető, neki jutott a feladat, hogy bemutassa Pozsonyt az írónak. Mándy hallgatta, hallgatta, aztán idegesen rászólt egy idő után: „Elég már! Ne beszéljen annyit!” Kilenc- venkettőben előhoztam neki ezt a történetet Hamburgban, de akkor már elismerően szólt a kollégáról. A mából nézve, korunk irodalmi értékeit tekintve milyen helyet jelölne ki Mándy Ivánnak a magyar irodalomban? Klasszikus. Ez vitathatatlan. Nekem elég egy mondat, és azonnal felismerem, hogy azt ő írta, vagy hogy az olyan mándys. Hrabal és ő nagyon különböző alkotók, de a korai Mándy, az ötvenes-hatvanas évek Mándyja nagyon erős lelki kapcsolatban áll Hraballal. Mándy szerette is Hrabal elbeszéléseit. Mindketten a hétköznapok gyarló, esendő embereit szerették. Tehát továbbra is a kedvencei között tartja számon őt. Most már halálomig az marad. Velem lesz még akkor is, ha száz évig élek.
