Új Szó, 2013. november (66. évfolyam, 255-279. szám)
2013-11-19 / 269. szám, kedd
SzÍNFOLK 18 A műsorban dunántúli ugrást, gömöri és jobbágyteleki táncokat és Kiiküllő menti összeállítást mutatott be a Mátyus Néptánccsoport (András Imre Kóczán felvételei) Utánpótlásból nincs hiány Húszéves a Mátyus Néptánccsoport BARTALOS ÉVA Felsőszeli. Nemrég ünnepelte megalakulásának huszadik évfordulóját a felsőszeli Mátyus Néptánccsoport. Az ünnepi műsorban a régió néptánccsoportjai is felléptek. A néptánccsoport 1993-ban alakult újjá, ekkor vette fel a Mátyus nevet. Kezdetben a Csemadok helyi szervezetében táncoltak, a Felsőszeli Ifjúsági Szervezet megalakulása óta a szervezet művészeti csoportja. A húsztagú csoportban alap- és középiskolások, egyetemisták és dolgozó fiatalok is táncolnak. „Voltak tagcserék, de a létszám állandó. Elsősorban hazai, felvidéki táncokat adunk elő, de magyarországi és erdélyi táncokat is” - mondta Molnár Bea, a csoport vezetője. A Mátyus Néptánccsoport rendszeres fellép a régió kulturális rendezvényein és Magyarországon is vendégszerepeit. Molnár Bea elmondta, szerencsés helyzetben vannak, a csoportban nem jelent gondot az utánpótlás. „A helyi alapiskola alsó és felső tagozatán is van tánccsoport, az előadások motiválják őket- tette hozzá a csoportvezető.- Fellépőruháink vannak, a hagyományos népviseletet nem tudnánk megfizetni, de igyekszünk, hogy korhű és a tájegységeknek megfelelő legyen” - mondta Molnár Bea. Az ünnepi műsorban a Mátyus Néptánc- csoport és a Bicskás zenekar mellett bemutatkozott a kosúti Berkenye Néptánccsoport, a dunaszerdahelyi Dunaág Néptáncegyüttes, a győrszentiváni Cserók Néptáncegyüttes és az egyházgellei Pósfa zenekar. A csoportnak saját zenekara is van. A Bicskás zenekar az alapiskolában jött létre, akkor Kisbicskás néven zenéltek. „Ők kísérik a tánccsoportot. Amikor nagy műsort adunk, zenekari számokkal töltik ki a programot” - mondta a zenekarról a csoportvezető. A Mátyus Néptánccsoport a tallósi Via Bohemica fesztiválon is fellépett (A szerző felvétele) ÚJ SZÓ 2013. NOVEMBER 19. www.ujszo.com Az Ipoly mente erősen hagyományőrző vidék, ahol a szokások mellett a viseletét is megőrizték Alsó Ipoly mente népviselete Keresztelőre indul a rokonság, Ipolyszalka (A szerő felvételei) Munkaruha, a gyermek ünneplőben, Ipolyszalka Az Ipoly mentén fekvő falvakat a néprajzi közvélemény egybehangzóan a palócokhoz sorolja és „Ipoly-völgyi palócok”- nak hívja az e területen élő magyar parasztokat, noha van olyan vélemény is, hogy az Ipolyságtól Párkányig húzódó területen lakók „palócok”, mások éppen a palócoktól elhatárolódó táji, népi öntudatukat emelik ki. MÉRY AAARGIT Az Ipoly mente területén nyolc viseleti alcsoportot különítettünk el, az adatközlők által is hangsúlyozott kisebb- nagyobb jelentőségű viseleti megkülönböztető jegyek alapján. Az egyes alcsoportok kelet-nyugati és északi határa stabilnak mondható, de dél felé bővíthetők az Ipoly túlsó partjának magyarországi falvaival. Az Ipoly mente - hasonlóan a Zoboraljához - erősen hagyományőrző vidék, ahol a szokások mellett a viseletét is megőrizték egészen a 20. század 60-70-es éveiig. Az Ipoly alsó folyásánál fekvő Ipolyszalka, Ipolykiskeszi, valamint az Ipoly-Duna szögében fekvő Bajta, Leléd és Helemba hagyományos viseletével az Ipoly túlsó oldalán fekvő Ipoly- tölgyes és Letkés viselete mutat azonosságot. Ennek a hét községnek a népe a legidősebbek emlékezete szerint (1900 táján) egybehangzóan összetartozónak tartotta és érezte magát életszemléletben, életrendben, hiedelemben, szokásban és viseletben. Már a kisgyermekeket is maguk varrta mgecskében és süsüben tették a pólyába. A süsüt, a réklit elmosott anyagokból varrták, majd a nagyobbacska gyermekeket - fiúkat, lányokat egyaránt - a maguk készítette „obonyos” szoknyába, „obonyba”, Helembán „melles szoknyába” öltöztették egészen iskolás korig. Ha egy kisfiú iskolás kora előtt nadrágot kapott, azt „trityisnek” csúfolták. Ebben a korban lábbeli nemigen volt. Nyáron természetesen mezítláb jártak, télre több gyereknek is csak egy-egy pár téli cipőre vagy csizmára tellett, amit felváltva viseltek. A nagyobbacska lányok haját „brekacsba” fésülték. A fejtetőn a hajat „barazda”, „tetőbarazda” választotta ketté. Kétoldalt a fülre csavarták, majd hátul hármas fonással két ágba befelé fonták, és ezt a tarkón keresztbe tűzték. Az emberek (férfiak) viselete főleg házi vászonból készült, és az 1930-as évekig volt általános, az 1940-es évek után viszont már csak az idősebbek viselték, illetve nyáron aratáshoz a fiatalabbak is. Helembán az 1880-as évektől kezdődően nyáron vászongatyába, télen a Menyasszony és vőlegény a 20. század 40-es éveiben, Helemba Rojtozott, hímzett ünnepi vászon- gatya, Bajta zsinórozással és elöl két ellenzővel (két oldalt nyitott) fekete „adriányból” (kiváló minőségű posztószövet) varrott magyar öltözetben jártak. A nyáron viselt bő szárú gatyát mesterke. díszítette, az ünnepieket pedig különös gonddal ráncolták. A vászoninget viszonylag korán felváltotta a gyolcsing. A zsinóros „kislajbit” (mellényt) télen-nyáron viselték. Az ing fölé „ingmentőt”, „ingkacát” vagy mint Bajtán mondták „ingrehúzót”, „untercit” öltöttek. A fiataloké világos mintájú „pargétból”, az idősebbeké szürke vagy sötétbarna anyagból készült. Szabásminta alapján ezt műiden asszony meg tudta varrni. Öltözetük elmaradhatatlan tartozéka a melleskötény volt, amelyet hétköznap és vasárnap egyaránt viseltek úgy, hogy az egyik végét mindig feltűzték a derékhoz. A fekete adriány öltözetet 1925 táján felváltotta a kék posztóból fekete zsinórozással készült és szintén magyar öltözetnek mondott ruhaegyüttes. A fekete posztó csak a 30-as években jött divatba. Az úgynevezett magyamad- rághoz a dolmány illett, ezt azonban már csak az igen jómódúak engedhették meg maguknak. Csupán néhány nagygazdának volt bokáig érő „téli bundája”, amit subának neveztek. Emlékeztek még a fehér és veres (barna) bundára, amit szőrével befelé viseltek. Ezen a vidéken a legrégebbi adatok szerint a menyecskék haját „stupétosnak” mondták, illetve stupétosba fésülték. A fülek fölött összesodort hajat kontyba tekerték, rá kontyto- kot erősítettek. Templomba menet erre fehér, az idősebbeknek fekete homlokpántot, „fejszorítót” kötöttek. Erre tüli „tilangli” vagy „nyecces”, esetleg selyemkendőt tettek úgy, hogy látsszon a fejszorító. A 20. század első harmadában a hátrakötő kendőnek mondott viseletdarab az az elem, amely közvedenül rákerül a hajkonty- ra. Ekkor kezdett elterjedni a „kikötött fej” ünnepi alkalmakra is. Rendszerint különféle színben „tearúzsás” kasmírkendőt használtak, s ezt úgy igazították, hogy a „tearúzsa” mindig középen, a homlok fölött legyen. E fölé került nagyünnepeken az elöl megkötött vagy megtűzött „fősőkendő”. Inget kétfélét viseltek. A szűk ujjút vagy a fölé rétegződő ingvállat, az „egyinget”. Ehhez kétféle pruszlik járt, a nyakig csukódó, illetve mélyen kivágott, amelyhez vállkendő is tartozott. A vászon ingváll és pendely köténynyel kiegészítve képezte a teljes munkaruhát. Az ingvállas öltözéknek négy fő fajtája volt a hagyományos viseletben. Legrégibb a „kaca”, „tőtött kaca”, „farkaskacamaj”- ami bélelt téli öltözet. Vékonyabb téli öltözet volt a „testálló kabát”. Kívül hordott vékony ujjas a „betétes lipityő, lebegő”- ez az asszonyok kedvelt télinyári ruhadarabja. Végül pedig a „blúz”, amely a lipityővel együtt napjainkig megmaradt. Manapság is viselik a ködmönt. A pendely sajátossága a hímzés a derékpánton. Nyáron úgy öltöztek, hogy ez kilátsszon. Fölötte hurka formájú farpámát „vászonpofándlit” is viseltek, ez tartotta a szoknyákat. A pendely és a bő, ráncos felsőszoknya közé 5-8 alsószoknya került. A hét falun belül egy-egy falu lányait, asszonyait olyan apró jelek alapján lehetett megkülönböztetni, mint a felső ruhák színvilága. Szálkán például a sö- tétebb, Leléden az élénkebb színeket kedvelték, és ezüstelemek is kiegészítették a nők öltözékét. A női viselet további jellemzője az „egyőtő” vagy „egyő- töző” szigorú megtartása. Az egyőtöző azt jelentette, hogy a viseletdarabok közül bizonyos alkalmakhoz csakis és kizárólag a közösség által jóváhagyott és elfogadott ruhadarabokat lehetett felöltem. Más volt az „egyőtöző” hétköznap a munkába, más a kisebb, illetve nagyobb ünnepekre, más a táncba és más tavasszal, nyáron, ősszel, télen. Az egyőtözőt általában a vászoning és a „pentő” képezte, erre ősszel, télen „moldony” (szövet) alsószoknya került, felette 2-3 „vasalt szoknya”, ez rendszerint fehér gyolcsból készült, az ünnepiek alját ki is hímezték, és az alkalomnak megfelelő felsőszoknya, köténnyel kiegészítve. A felsőtestre az ing fölé pruszlik került, majd a „lipityő” nevű ujjas. A fejre a hátrakötő kendő fölé bársony, temó vagy selyem „fősőkendőt” előrekötő kendőt kötöttek. Munkához, főleg nyáron nem viseltek sok alsószoknyát, és a kelme is változó volt. Gyakran a már elmosott, elhordott szoknyákba dolgoztak. ÍV.' 'érgnrmm Szerkeszti: Grendel Ágota. Levélcím: Szinfolk, Lazaretská 12,814 64 Bratislava 1 aMMaaSJHi____________________________________________Telefon: 02/59 233 442, e-mail: agota.grendel@ujszo.com ________
