Új Szó, 2013. november (66. évfolyam, 255-279. szám)
2013-11-14 / 265. szám, csütörtök
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. NOVEMBER 14. Kultúra 13 Valóságkódok: Dóka Béla, Erdei Krisztina, Fekete Zsolt és Kudász Gábor a Brámer-kúriában Milyen a magyar fotóművészet?- •• *r- ^ Kudász Gábor Szemétunió című sorozatának egyik darabja Erdei Krisztim Dió sor című ciklusából (Képarchívum) A címben feltett kérdésre talán nem kapnak egyértelmű választ a Valóságkódok című tárlat látogatói, az azonban bizonyos, hogy négy egyéni látásmóddal ismerkedhetnek meg a pozsonyi Brámer-kúriában. JUHÁSZ KATALIN A budapesti Magyar Fotográfusok Háza egyik legfontosabb feladata a kortárs magyar fotóművészet fiatal képviselőinek bemutatása. E célból indult a Folyamatos jelen című projekt is, amelynek keretében évente négy-négy alkotót mutatnak be. A sorozat egyik négyes fogata Dóka Béla, Erdei Krisztina, Fekete Zsolt és Kudász Gábor. Munkáikból Csízek Gabriella rendezte meg a Valóságkódok című kiállítást, amely először a pozsonyi Brámer-kúriában látható. A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma évek óta a régióban egyedülálló Nemzetközi Fotóhónap egyik helyszíne. A laikus látogató talán csodálkozik, hogy nem hazai magyar fotóművészek kaptak itt lehetőséget a bemutatkozásra. A magyarázat az, hogy a fotóhónap programját a Közép-európai Fotográfia Háza és a F0- TOFO koordinálja, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma csupán a számos pozsonyi helyszín egyike, szakmai szempontból nem szól bele a válogatásba. Azon viszont a legkevésbé sem lepődünk meg, hogy a négy fiatal Idállító művész a mai korra jellemző élet-sémákat járja körül. Hiszen mi másra reflektálnának, ha nem a jelenre? Akadnak olyan munkák, amelyek szinte beleégnek az agyunkba. Ilyen élményt jelentettek számomra Dóka Béla fotói, melyeknek mind a kompozíciója, mind a mondanivalója rendkívüli. Napsütötte falusi idillt látunk, nagy ebédlőasztalokat, hűsölést a patakban, sétákat a mezőn, és olyan tevékenységeket, amelyek nincsenek időkeretek közé szorítva. Ha „városi” szemmel nézzük ezeket a képeket, semmit sem látunk, hiszen rohanó életünk ritmusához viszonyítva nem sok történik. Ha azonban sikerül ráhangolódnunk a fotókra, megérezhetjük az időtlenséget és azt a derűt, amelyre csak egy távoli, civilizáció által érintetlen helyen lelhet rá az ember. Erdei Krisztina más irányból közelít az idillhez. Manapság egyre többen költöznek ki a nagyvárosokból, mert nincs munkájuk, nem tudják fizetni a lakbért. Ők nem romantikus kalandorok, hanem kényszerből laknak összetákolt bódékban, lakókocsikban. Erdei Krisztina gazdag érzelmi és gondolati tartalommal telített képein az őt ért élmények esszenciáját ragadja meg. Kudász Gábor a szemetet fotózza: a fogyasztói társadalom mértéktelen pocsékolását, a szeméttelepek növekedését, a természetes terek inflálódását. Azt, ahogy lassan elnyel minket a hulladék, és még mindig nem vagyunk hajlandók tudomásul venni. A felvételeken a szemét tájelemként jelenik meg, a természet részeként vagy legalábbis velejárójaként. Emiatt a természetbe való kivonulás, az egykori harmónia visszaidézése már nem lehetséges. Fekete Zsolt szintén az elveszett harmóniát keresi. Fényképein a friss levegőt, a zöld füvet, az érintetlen természetet igyekszik megjeleníteni. A jól megkomponált képeken az alakokat úgy „aranzsálja” a térben, hogy az emberi test beleolvadjon a környezetbe. „A távoli alakok is mintha a közelben lennének: valósak és mégis mintha csak lebegésükben lennének éppen ott, ahol. Létezésük titka így nyilvánul meg egy pillanatra és örökre” - írta a fotókról Csízek Gabriella, a kiállítás kurátora. Mind a négy művész felkiáltójeleket használ. Arra igyekeznek figyelmeztetni, hogy messze kerültünk a természettől és a természetestől, nem tiszteljük a környezetünket, és észre sem vesszük azt, amit ezáltalelveszítünk. PENGE Pengeéles versek az óceánon túlról Be kell vallanom, szinte semmit nem tudtam eddig az emigráns kubai irodalomról, ami viszont magyar fordításban eljutott hozzám - hála a fordítóknak, Ferdinandy Györgynek és Rózsássy Barbarának -, az egy életre szóló, markáns élmény. A Láng Éle című kötet szerzőjével, Heriberto Her- nández Medina költővel személyesen is találkoznunk kellett volna még 2012-ben. A sors - egy revolvergolyó formájában - közbeszólt, és értelmetlenül félbeszakította a verseket, az életet, a pályát, amely éppen delelőre ért volna. A befejezettség és a töredékesség miatt elszomorodik az olvasó és a pályatárs. Idézem a költőt, akinek megismeréséhez csak kapaszkodók maradnak: „S szólha- tunk-e a fennköltségről / kopogó, üres szavainkkal?” Heriberto Hernández Medina alig 48 évet élt, ebből majdnem négy évtizedet egy szellemet és embert szorító kommunista diktatúrában, Kubában. Mi sem természetesebb tehát, mint hogy verseiben a legfontosabb téma a szabadság, a haza és a hazát- lanság, valamint a szerelem. Persze, joggal mondhatná az olvasó: ezek avítt témák Európában, pláne nekünk, magyaroknak, a mi poétáink a 19. században foglalkoztak ilyesmivel. Ám ez a kubai emigráns költő - aki Miamiban próbált meg érvényesülni - egyedülállóan modem módon, az európai kultúrán szocializálódott olvasó számára igencsak különleges hangulatokat és verstrópusokat kínálva szeretteti meg velünk ezt az ismeretlen irodalmat. Szinte mindegyik vers elképesztő hőfokon izzik, olvasóként egyik ámulatból a másikba esünk. Nem szoktunk hozzá ekkora őszinteséghez és tisztasághoz. A Szászi Zoltán kritikai rovata mai magyar költészet egyre több poétájának verse politikai hovatartozást mímel, szekértáborozik, a sorok között rejtjelez. Ezzel szemben ez a karibi ember, ez a spanyolajkú alkotó éget a verssoraival: „Mint melleden is, / nő a dudva. / Hogy ide tartoztál egykor, / mára ki tudja?” A vékony, puha kötésű kis könyvecske egyre rongyosabbá válik. Olvasom naponta. Ferdinandy György és Rózsássy Barbara nagy tisztelettel és érzékenyen nyúlt a versekhez - a lezárt életmű egy marék gyémántjához. Jó lenne többet markolni ebből a lángból. Heriberto Hernández Medina: A Láng Éle - válogatott versek. Orpheusz kiadó, Budapest, 2012. Értékelés: •#•###•900 Ma kerül a mozikba ZdenékTyc lassú ritmusú, poétikus és bensőséges drámája a vészesen közeledő elmúlásról, a végső elengedésről Ahogy még soha, úgy fog végződni ez a nyár TALLÓSl BÉLA Ahogy még soha, úgy fog végződni a nyár az idős festő, Vladimír Holas (Jiri Schmitzer) számára. Az ismeretlen helyzetre készül ő és két nő az életéből - a 35 éves Karla (Petra Špalková), valamint az 55 éves Jaruna (Taťjana Medvecká). Vladimír festőként sose szerzett országos hírnevet, csupán saját szűk régiójában, a járáson belül ismerik. 0 maga sem elégedett a képeivel. Ezen a különleges nyáron az elégedetlensége intenzívebben tör rá, mint valaha. Ha ereje engedné, megsemmisítene minden képet, hogy ne maradjon utána olyasmi, ami FILMKOCKA Ahogy még soha * Szlovák cím: Ako nikdy ■ Színes cseh-szlovák lélektani dráma, 2013, 93 perc ■ Rendező: Zdenék Tyc ■ Operatőr: Patrik Hoznauer ■ Szereplők: Jirí Schmitzer, Petra Špalková, Taťjana Medvecká, Marek Nemec nem tökéletes. Karla, Vladimír egy nemzedékkel fiatalabb élettársa szintén festő. Esténként biciklire ül, és éjszakai túrákra indul a lakatlan környéken, amelyek hosszú úszással érnek véget a közeli tóban. Jaruna ápolónő, ő gondozza Vladimírt, aki visszautasította a kórházi kezelést. Fájdalmain már csak a morfium segít. Rákbeteg - ez az állapot teszi mássá számára és a két nő számára ezt a nyarat. A festő lenyűgöző vidéki környezetben él fiatal élettársával, aki kezdetben nehezen viseli Jaruna állandó jelenlétét. Ám a nyár, amely úgy fog végződni számukra, ahogy még soha, összehozza őket. Jaruna felfedi Karla előtt, miért érzi úgy, hogy neki is helye van a férfi életében, pontosabban: miért van joga ahhoz, hogy végső napjaiban mellette legyen. Bevallja, évekkel korábban szenvedélyes viszony fűzte őket egymáshoz. Erről Jaruna férje és gyermeke is tudott és tud, s ha nem is kitörő örömmel, de elfogadják, hogy a különleges nyarat a festővel tölti. A két nő szinte értelmetlen viaskodását a haldokló Az idős festő, Vladimír Holas (Jiri Schmitzer) „megtisztulása" (Képarchívum férfiért feszültebbé teszi a festő rég nem látott fiának (Marek Némec) megjelenése. Soha nem volt jó viszonyban az apjával. Vladimír nem kötötte magához apai szeretettel, ellenkezőleg: kiállhatatlanságával, összeférhetetlenségével elüldözte. A férfit a halál közelsége sem változtatta meg. Robbanékony, támadó, feszült indulatoktól terhelt minden egyes perc, amit a betegágya mellett töltenek. Még a pap is úgy véli, mellette csak meglenni lehet, élni nem. Vladimírnak nincsenek olyan pillanatai, amelyekben megértést, elfogadást, odaadást tanúsítana. Elutasítani, támadni, marni tud csak. A két nő mégis ott ül az ágya mellett. Az utolsó pillanatban, amikor a férfi megérzi a véget, kinyújtja a karját a nők. felé végső, átsegítő búcsúkézfogásra. A hirtelen megtalált szeretet érintése ez, vagy a félelem bevallásának a jele? Szép, lassú ritmusú és poétikus Zdenék Tyc filmje. A nyári természettel, a festői táj zugaival, a beérett gyümölcsökkel (cseresznyét, barackot, almát tisztítanak, esznek, befőznek), az idillikus környezettel,'a homályba boruló festőműterem csendjével állítja szembe a vészesen közeledő elmúlást, a haldoklást. De nem csak az agóniáról szól a film. Arról a nehezen kezelhető állapotról beszél, amit az elmúlás hoz magával. Az aggódásról, amit az elvesztés, a hirtelen nemlét ébreszt a hozzátartozókban. S ebbe bele kell érteni az osztozkodás, a va- gyonelosztás gondját is. A komor téma ellenére nem lehangoló a film. Inkább az elmére, mint az érzelmekre hat. Sok mindent segít értelmezni.
