Új Szó, 2013. október (66. évfolyam, 228-254. szám)
2013-10-26 / 250. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. OKTÓBER 26. ______________________________________________________________Szombati vendég 9 D imény Áron: „Most megint iszonyatos mélyvízben vagyok. Egy hét alatt három különböző szöveggel, koncepcióval kell megbirkóznom..." A Sorstalanság óta román filmesek is hívják Csendesebb évadjai után, amikor inkább filmekben játszott, ismét sűrű, leterhelt hetei-hó- napjai vannak Dimény Áronnak, a Kolozsvári Állami Magyar Színház egyik vezető színészének. Szakmai közérzete tehát jó, kisvártatva mégis hozzáteszi: félelmekkel teljes. SZABÓ G. LÁSZLÓ Mindkét filmjét fontosnak érzi az említett időszakból. A román-francia koprodukcióban készült Europolist ugyanúgy, mint Silviu Purcárete Valahol Palilulában című, Karlovy Varyban is bemutatott rendezését. Színházban akkortájt, amikor ezekben az alkotásokban dolgozott, új darabokat nem próbált, csak a régi előadásokba járt vissza. Elég volt ennyi is, vagy egy idő után már hiányzott a rendszeres színházi munka? Fiatalabb koromban jobban igényeltem a terhelést. De most megint olyan periódusát élem a pályámnak, hogy iszonyatos mélyvízben vagyok. Egy hét alatt három különböző szöveggel, koncepcióval kell megbirkóznom. Európai hírű társulat tagja, nagyon sok rendezővel dolgozik, évadonként románokkal és külföldiekkel is, akiknek a névsora az évek során fokozatosan változik. Valóban rendkívül sok rendezővel dolgoztam már, s Tompa Gábor társulatvezetőnk mellett más kiemelkedő alkotókkal is. A teljes színésszé válásom történetéhez viszont az is hozzátartozik, hogy bizonyos emberekről, akiket sokáig mestereimnek tartottam, már nem szívesen nyilatkozom ezt. Nagyon megviselt nemrég, amikor ezzel szembesülnöm kellett. Hogy akár a szakmai, akár az emberi kapcsolatrendszerünkbe komoly változás állt be. Igazán meghatározó egyéniséggé Vlad Mugur vált a pályámon. Nem én vagyok az egyetien, aki őt abszolút mestereként emlegeti. Vagyunk né- hányan. Én még szerencsésnek is mondhatom magam, hiszen harmadéves színinövendékként találkoztam vele egy olyan pillanatban, amikor hihetetlenül képlékeny és befogadó voltam. Azt a fajta színházat, amelyet jó pillanataimban sikerült elérnem, nagy arányban az ő gondolkodásából merítem, neki köszönhetem. Meglep, hogy nem magyar rendezőt említett mestereként. Vlad Mugur nem beszélt magyarul, a felesége viszont magyar volt. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, mint Lucian Pintilie. A nyolcvanas években emigrált Németországba, később visszaköltözött Bukarestbe, ahol nem nagyon szerették őt, mert meglehetősen mogorva volt. De ugyanaz a kaliber, mint Peter Brook vagy Robert Wilson. A sejtjeiben is színház volt, méghozzá elképesztően jó minőségű, alapos színház. Ha összegyűlnénk, akik benne voltunk a Cseresznyéskertjében, akkor valószínűleg két hét alatt ugyanabban a minőségben újra létre tudnánk hozni az előadást. Annyira tiszta volt, a helyén volt benne minden. Egyidejűleg mutatott költészetet és realitást tökéletes érvényességgel. Egészen különleges finomságokat tudott kihozni a színészeiből. Előadásainak felépítése, struktúrája rendkívül stabil volt. Jó rendezőnek én azt tartom, aki olyan előadást képes létrehozni, ami akkor is működik, ha színészileg aznap én nem vagyok a csúcson. Tehát Mugurhoz hasonlóan nem kizárólag a színész pillanatnyi állapotára helyezi a terhelést. Önámítás lenne ugyanis, ha azt hinnénk, hogy mindig zseniálisak vagyunk. Bár az ember igyekszik mindig százszázalékos teljesítményt nyújtani, ez lehetetien. Nem véletlenül fogalmazott úgy Törőcsik Mari, hogy pályája során négy vagy öt szép estéje volt. Tudom, miről beszél. Ha már őt hozta fel példaként, sikerült találkoznia vele? Először a Sorstalanság bemutatója után, Budapesten. Ez volt az első komoly filmszerepem. Citrom Bandi. A kolozsvári színész egyik jellemzője: a filmjét csak a bemutatón látja, korábban nem, hiszen Budapest is, Bukarest is messze van. A Sorstalanságban még utószinkron sem volt, hiszen Oscar-díjas hangmérnökkel dolgoztunk, aki minden jelenetet hasznos hanggal vett fel. Szóval véget ért. a film, kijöttem a moziból, otthagyva a családomat, mindenkit, mert annyira megrázott a film, s előbb Szabó István, majd Törőcsik Mari lépett hozzám. Egyikük sem ud- variaskodott, amikor gratulált. Láttam rajtuk, hogy valóban megérintette őket a film. Hogy mit mondtak, arra már nem emlékszem, hiszen azokban a percekben még nem voltam magamnál. Nem számoltam vele, hogy ennyire erős lesz, amit csináltunk. A mai napig érvényesnek tartom ezt a munkát, és büszke vagyok rá. Kertész Imre szavaira sem emlékszik? Ő is maximálisan elégedett lehetett az alakításával. Vele már a fogadáson találkoztam, egy egészen más helyzetben. Mivel tudtam, hogy Citrom Bandi valóban létező szereplője a regénynek, azt kérdeztem tőle: „Ilyen volt ez a fickó?” Valószínűleg életem végéig elkísér Kertész Imre válasza: „Nem, nem ilyen volt. Kopasz volt, alacsony és köpcös. De belülről pont ilyen.” Akkor megnyugodtam. A rendező mellett egyébként a partner is nagyon fontos számomra. Ha színpadon néha azt érzem, egyedül is meg tudok oldani valamit, és nem támaszkodom a partneremre, hátulról nagyokat ütök a fejemre. A Köves Gyurit játszó Nagy Marcellel a Sorstalanságban érzékenyen tudtunk reagálni egymás játékára. Színészileg olyan módon érintett meg, hogy legtöbbször elég volt figyelnem rá, vele mennem. Magát a történetet, mindazt, amit Kertész Imre megírt, hogyan élte meg? Tizenegy éves lehettem, amikor édesapám bányamérnökként valamilyen konferenciára utazott Lengyelországba. S akkor eljutott Auschwitzba is, a múzeumba. Hozott vagy húsz diát, amiket én számtalanszor végignéztem. Középiskolás koromban már holokauszt-irodal- mat is olvastam. Egy árnyalattal tájékozottabb voltam a témában, mint a kortársaim túlnyomó többsége. Ez a fajta meglepődés már nem volt bennem. Az, hogy a produkció a tökéletes hitelességre törekedett, hogy minden olyan legyen, mint akkor, érződött. Kertész Imre nem is akart bemenni a barakkba. Azt mondta: „Ez túl közel van. Az életem.” Ha ez volt az első komoly filmes munkája, kinek jutott az eszébe, hogy játszik Kolozsváron egy tehetséges színész, aki a legmegfelelőbb lenne Citrom Bandi szerepére? Olvastam, hogy szereplőválogatás lesz. Játszani akartam a filmben, elküldtem az anyagomat. Kihívtak, leültettek, és volt egy hihetetlen beszélgetés kamera előtt. Arra kértek, meséljek az akkor még pici fiamról, arról, hogy tanítok a főiskolán, milyen szerepeket játszom a színházban. Nagyon kellemes volt az egész. Aztán újra kihívtak, közös felvétel készült rólunk Marcellel, majd hosszabb csend után közölték velem, hogy enyém a szerep. Koltai Lajos, a film rendezője megvárta ugyanis, míg Kertész Imre friss Nobel-díjasként Budapestre érkezett, megmutatta neki a fotót, hogy rendben lesz-e. Ez volt a folyamat. A rendező kiválasztott, az utolsó igent pedig az író mondta ki. Megítélése szerint hány fokkal lépett magasabbra a szakmai ranglétrán a Sorsta- lanságnak köszönhetően? A mai napig sokan azonosítanak a filmmel, bár az idén Kisvárda színházi fesztiválján már a Mansfeldet is felhozta valaki. A Sorstalanság bemutatója után sokan azzal gratuláltak, hogy engem most fel fognak fedezni. Én egyáltalán nem érzem, hogy a pályám ettől hi- heteden lendületet vett volna. Voltak kapcsolódó dolgok, de azokon is dolgoznom kellett. Purcárete rendezése, a Valahol Palilulában után is ez volt. Hogy engem most felfedez a film. Ami azóta sem történt meg, és nem is fog valószínűleg, hiszen ez sokkal bonyolultabb folyamat. Nem leszek filmsztár, de nem is zavar, ha időről időre jó minőségű munkákban vehetek részt. Azzal többet érhetek el. Egy gyorsétkezdés reklám után egyébként, amelyet Magyarországon forgattam, megtörtént, hogy kapucnival a fejemen kellett járkálnom, mert felismertek az utcán, hogy: „Jaj, ez az a csávó!” Tudom, hogy sokan köpnek a reklámra, én szeretem, ha minőségi munka. Csak néhány snitted van rá, hogy bebizonyítsd: szakmailag a helyeden vagy. Nagyon jó kontroll. A Sorstalanság is az volt. Önbizalmat nyertem a film nyomán. Kiderült, nem kell attól rettegnem, hogy levet a mozivászon. Pozitív visszajelzéseket addig csak a színházi szerepeim révén kaptam. Saját szememmel csak akkor, a film láttán tudtam ellenőrizni, hogy rendben van, amit csináltam. Nem kellett fülem-farkam behúzva menekülni, hogy rossz voltam. A Sorstalanság azon kevés munkáim közé tartozik, amely nagymértékben tompítani tudta erős önkritikámat. A filmes lehetőségeket tekintve melyik irányban érzi nyitottabbnak az utat: Budapest vagy Bukarest felé? Mindkét út előtt vannak akadályok. Társulati tag vagyok. Ha sok a színházi munka, a filmes ajánlatot nem tudom elfogadni. Magyarországra egyébként kevésbé hívnak. Nem vagyok celeb, annyira sokat pedig nem forgatok, hogy intenzíven jelen legyek a köztudatban. Két-há- rom évente játszom magyar filmben, az pedig kevés ahhoz, hogy igazán ismert legyek. Korosztálybeli jeles magyarországi kollégái sem kapják gyors egymásutánban a jobbnál jobb filmszerepeket. Én sem becsülöm alá a helyzetemet. A legkevésbé sem. Bukarest felé az alapvető akadály az akcentus. Bár épp a filmes munkáknak köszönhetően egyre jobban beszélek románul. Úgy oldódnak bennem a görcsök, úgy tanulom a nyelvet, hogy román rendezőkkel dolgozom. Az nagy lendületet ad, amikor becsöppenek egy román nyelvi közegbe, és dolgozni kell. De a román néző akkor is felfedezi az erdélyi akcentust. Az müyen? Az erdélyi románok a kettős magánhangzókat kevésbé hajlítják egybe, mint a moldvaiak vagy a havasalföldiek. Purcárete filmjében azonban olyan kiváló román színész szinkronizált, hogy a feleségem az első két percben szentül meg volt győződve róla, hogy engem hall. Ott vitatkoztam vele a sötétben a bemutatón, hogy nem, ez nem az én hangom. Lélegzetvételre, intencióra, rezdülésre, gondolatra pontos és alázatos volt a kolléga. Purcárete filmje, a Valahol Palilulában szép köröket fut a vüágban. A történet főhőse, a fiatal gyermekgyógyász, akit a hatvanas évek végén egy elhagyott román kisvárosba helyeznek ki, a rendező barátja volt. Ő mesélt neki rengeteget kezdő éveiről, és az alapján született meg a forgatókönyv. Purcárete aztán hozzátett még néhány figurát, történetet, és rendezett belőle egy sajátos képi világú, stilizált, nem kevés igazságtartamú filmet, amely végig fantasztikumba van ágyazva. Én vagyok az orvos, aki főszereplő és rezonőr is egyben. Megérkezem a kisvárosba, hogy majd szülész leszek, és gyerekeket gyógyítok, erre kiderül, hogy ott nem is születnek gyerekek. Az orvos azt hiszi, két-három hét, és nem marad tovább, aztán mégis ott ragad, annyira megszereti ezt az elviselhetetlennek tűnő helyet. Hihetetlenül szép történet. S az Europolis? Egy évvel a válogatás után, amikor már nem is gondoltam a filmre, egyszer csak kétségbeesve keresnek, hogy kezdődik a forgatás. Este tízkor leszálltam a repülőgépről Franciaországban, és másnap délelőtt már kamera előtt álltam. Sulinán, ahol a Duna egyik ága beomlik a Fekete-tengerbe, él egy léhűtő, egy semmire se jó fickó - őt játszom én -, aki megtudja, hogy a harminc éve halottnak hitt nagybácsija most valóban meghalt Franciaországban, és ő az örökös. Később azonban kiderül: az örökség gyakorlatilag adósságot jelent, a vissza- úton meghal az anyja, otthon pedig már elzálogosították a lakásukat. Ebben is van elvontság, misztikum. Sok szempontból szerethető a film. Mansfeld, Kalandorok, A vizsga. Ezeket a filmeket már a Sorstalanság után, magyar filmrendezőkkel forgatta. Ávós hadnagy vagyok az elsőben, román rendőr a másikban, titkosrendőr a harmadikban. Ilyen szerepeket előszeretettel osztanak rám. Nagyon megtisztelő számomra, hogy olyan kollégákkal dolgozhatok együtt, mint Rudolf Péter, Haumann Péter vagy Kulka János, akiket gyerekkoromban a tévében néztem Nagyváradon. Ezekben a filmekben kisebb szerepeket játszom, de ha van egyfajta színészi erényem, akkor az, hogy soha nem akarom, hogy fontosabbnak nézzenek a vásznon vagy a színpadon, mint ameny- nyire az általam megformált figura fontos. Ebben szeretnék kitartani. Tompa Gábor nagy hírű társulatának oszlopos tagjaként nyilván fontos külföldi vendégszereplésekről beszélhetne, mégis, amikor a szakmai közérzetéről kérdeztem, felemás választ adott. „Jó, csak sok bennem a félelem” - mondta. Mélyebben nem is szeretnék belemerülni a válaszba. A félelmeim nem társulaton belül gyökereznek. Ott csak dolgoznom, helytállnom kell. Az aggaszt, ami a társulat zárt világán túl történik. Ott sok a nonszensz, de abba én nem szólhatok bele. Szkárossy Zsuzsa felvétele
