Új Szó, 2013. október (66. évfolyam, 228-254. szám)
2013-10-19 / 244. szám, szombat
20 Szalon ÚJ SZÓ 2013. OKTÓBER 19. www.ujszo.com Ami beindítja az értelmezés eroszát, az a szöveg: a redundáns elemek sokasága, a tagságokkal, kitüntetésekkel, nevekkel való takarózás Jaro Stílek esete a kortárs képzőművészettel Nem kritikát írok, nem is képelemzést, inkább élménybeszámoló ez. Egy közelmúltban látott pozsony-óvárosi butiktárlatról szeretnék szólni - néhány vászondarabról a Lőrinckapu és a Gorkij utca közti business passage vitrines tereiben. Pestiesen szólva „nettó ZS kategória” - engem mégis szenvedélyesen izgat a dolog. CSANDA MÁTÉ Jaro Šulek exponátumait nézem tehát. A munkák mellé függesztett szövegtestek valóságos körzetiként szorulnak a műre (az ún. alkotásra) - és ahelyett, hogy kondicionálnák, kalibrálnák vagy kijelölnék az értelmezés medreit, egyenesen diszkvalifikálják. Megvásárolható cuccok (75 eurós egységáron), ráadásul nem is az eredeti alkotásokat, hanem azok vászonra nyomtatott kópiáit látjuk. A replikák és a szöveges kommentárok rendre ugyanolyan textúrájű és méretű vásznakon lógnak. (Meglehet, hogy ez már egy konceptualista ráfi- nesz, mű, másolat és kommentár finoman jelzett közös nevezőre hozása?) Túlhangsúlyozott referenciák Magukkal a prímekkel most nem is foglalkoznék: csinos, tisztességes, florális-ornamen- tális paszták, afféle színgazdag, batikolt összhatással, az elmaradhatatlan csurgatásokat (te- kance) is beleértve. Akiknek a tiszta absztrakció túl meredek, szintén találhatnak valamit: itt is, ott is erősen stilizált szempárok bújnak elő, szétmosott figurák, félúton Joan Miró és Gustav Klimt képi világa között. Ami beindítja az értelmezés VÝSTAVY JARA ŠULEKA Domáce výstavy •Bratislava. Ptotfany. B Bystrú., htáxmv rv.v., uúenee, Smm •2004 - Slovenská Narodím , iyotenj.*iy xamä Zahraničné výstavy •Česka republika: Karte - ....a Pi • Nemecko - Mníchov; Berlin •Holandsko Maasincbl •Bulharskí elifco Tumovp •Monako: >aco •Francúzsko Parii •Veľká Británia: Londýn •USA: las ■ • ..jas •Spojené arabské emiráty: Dubai Exkluzívne výstavy Exkluzívna výstava v t, 2005 •Prestížna výstava na Art and fashion festivale v Dubaji (Spasené Arabské Emiráty) Exkluzívna výstava v r. 2009 •Lukraiivnaýýstava obrazov wo V.I.P. priestoroch slávneho futbalového štadióna WEMBLEY v Londýne« (Anglicko) Exkluzívne výstavy v t. 2010 •Svetová výstava EXPO 2010. Sanghaj • Slovensky pavilón - od 1.5 2010 do 31 10 201.0 (Cma) •Medzinárodné výeiavp or-gam/ovaná tasíariskym prezidentom a pariameruom (Taliansko) Exkluzívna výstava v t, 2012 •Exkluzívna výstava obrazov slovensky r n ofympxxvXov v slovenskom OH dome v kráľovských historických pnestoroch institute Of Oirecäffis na PaH MaH počas letných OH v Londýne Organizátorom vyšla vy je spoločnosť My Gallery s r o Kurator vystavy JUDr Martina Pacalova kontakt 00421 911 558 404 ___________________________-_______________________ „A mi keretben van, az kép. Amit egy kiállításon mutatnak be, az műtárgy. Ami egy éjjeli stúdióban hangzik el, az avantgárd. Amiről a kritikusok írnak, annak valami jelentősnek kell lennie." (Norbert Bolz) (Képarchívum) eroszát, az éppen a szöveg: a redundáns elemek sokasága, a túlhangsúlyozott referenciák, a tagságokkal, kitüntetésekkel, nevekkel való takarózás, a helyszínek mint trófeák egzakt számbavétele. Az biztos: Jaro Šulek személyében alaposan behálózott művészről van szó, a tagságok felsorolásában olyan intézmények szerepelnek, mint a Mueum of Modem Art Monaco (Monaco) (sic!), a Who is Who International Club, Laus- sanne (sic!) vagy éppen a Detvianska umelecká kolónia. A szomszéd táblán, a külföldi kiállítások között csupa helynevet olvasok. Semmi további adat, csak a város mint értékképző referencia: Németország: München, Berlin; Monaco: Monaco; Nagy-Britannia: London; USA: Las Vegas; Egyesült Arab Emirátusok: Dubai. Satöbbi. Ezután egy kövér betűs kiemelés jön („Exkluzív kiállítások”), minden tételnél megismételve az exkluzív jelzőt (ex-cludere: kizárni, kirekeszteni). Első fegyvertény: „Presztízses kiállítás a dubaji Art and Fashion fesztiválon”. Rögtön alatta: „Lukrativ kiállítás a híres londoni fut- ballstadion, a WEMBLEY V.I.P. tereiben” (sic!) - a London szó mögött zárójelbe téve, hogy Anglia. A lukrativ szó egy különösen izgalmas öngól (mégis, kinek lukrativ?) - alighanem a kurátor sem volt egészen tisztában a szó jelentésével, csak az egy sorral feljebb szerepeltetett „exkluzív” jelzőhöz képest akart újat mondani. Jellemző jegy a nagy elődökre való hivatkozás is, illetve az alkotói eljárás kivételességének a hangsúlyozása (ha hihetünk a feliratnak, ezt a technikát ma az egész világon csupán ketten művelik, maga Šulek meg egyjapán fazon - valahogy úgy, mint „annnak idején a kubizmusban Picasso és Braque”). Megtudjuk azt is, hogy Šulek munkássága „az avantgárd neoszürrealizmus kortárs irányzatához” sorolható. Azt sem átallották feltüntetni, hogy a projekthez egy doktorált szakember személyében kurátor is tartozik (egy JUDr. titulust viselő hölgy). A kurátor mint meta-művész kényszeres feltüntetése is alighanem csak egy nobilitációs gesztus. A „rossz” mű mint izgalmas tünet Amúgy honnan is beszélek én (ki beszél belőlem)? Talán túl gyakran esem abba a hibába, hogy csak a jó (jónak vélt) művekkel foglalkozom - a rossznak ítélt munkákból pedig reflexszerűen formai kvalitásokat lúgoznék ki, az elméleti mélység vagy a koncepció hiányára (zavarosságára) hivatkozva. Pedig a „rossz” művekhez megéri becsülettel közelíteni, izgalmas tünetként kezelni, beszéltetni őket, felfedni, melyek azok a beszédstratégiák, amelyek miatt marginálisnak hatnak (hányféleképpen lehet rossz, lapos, naiv és dilettáns egy mű). A komáromi Európa udvar bronzfigurái, a farkaslakai bádogkrisztus, Tinka pozsonyi, Duna parti szobra: mind-mind izgalmas, értékes tünet. Igaz, közben óvatosnak kell lennem, nehogy egy csuklómozdulattal kijátsszam és ütköztessem őket az avantgárddal vagy az establishment által fősodornak tartott szférával, amihez képest eleve csak selejtként, anakronisztikus iparosmunkaként kerülhetnek ki az összehasonlításból. Egy ideje tehát nem annyira az exponátumok érdekelnek, mint az őket életben tartó szövegburkok, diskurzív köntösök, a tágabb értelemben vett szövegek és a művek viszonya. Az a bizonyos textuális bikini, amely Boris Groys szerint elengedhetetlen járuléka minden „műnek”, és amely nélkül az alkotás csupasz, meztelen (és védtelen). Mindez eszembe juttatja az ismert tézist: az avantgárd objektum sem elsősorban formai megoldásai révén kíván rendet bontani - csupán máshogyan, másfelől (másféle szövegregiszterek által) akar megszólítva lenni, másféle közönséget kíván magának teremteni). Persze azon is el lehet csúszni, ha a művész személye túlságosan előtérbe kerül, motivációs háttere, alkotói habitusának kérdése valósággal rátelepszik a munkára (ahogy azt Norbert Bolz megjegyezte, a művész mint esztétikai szubjektum mára sok esetben a gondolkodás akadályaiéit). Még valami: ha egy keletszlovákiai zsákfalu kultúrházá- ban látnám ugyanezt, egy pillanatig sem ékelődnék rajta. Itt viszont, a puccos luxusboltok és a színházi kávézó hibird terében, a „doktor kurátori’ nevét látva, megpróbálok kritikusan közeledni. Ennyit a kontextus erejéről. Talán egy fantomnév, talán egy kísérlet Nem, nem a képek érdekelnek. Sokkal inkább egy alsóbb szint, amely a tetszés-nem tetszés, illetve az esztétikai ítélet- alkotás szintjétől szigorúan elkülönítendő. A művek után végigmérem a helyszínt is: egy luxuspasszázs, a méregdrága márkaboltok, a törtfehér műkövek és márványberakások mindmind a hely státusát hangsúlyozzák. Nem tudok nem gondolni Brian O'Doherty hasonlatára: a történetiségét magán cipelő, intézményesített művészet olyan, akár egy toldozott- foldozott, folyton bővülő, zegzugos ház, egymásból táplálkozó - és egymás mellett mégis elbeszélő - terekkel: egy dadakonyha, egy szép, szürrealista padlás, egy kritikusoknak fenntartott ebédlő, egy öngyilkosok szobája, az alagsor szedett-ve- dett szálláshelyei, ahol a félre- siklott projektek hajléktalanok módjára szunnyadnak... Ahogy kerülgetem a munkákat, egyre erősödik bennem egy sejtés. Hogy ez az egész, úgy, ahogy van, egy nagy pszeudo- kiállítás: mivel ilyen konzekvens, vegytiszta módon alkalmazza a dilettáns elemeket, talán egy posztkonceptualista háttérakció. Talán egy inter- médiás doktorandusz vizsgaanyaga, amely félig-meddig a közönséget is szondázza. Egy projekt, melyben Jaro Šulek csupán egy fantomnév, és amely némi intézménykritikai utalással a marginalitást és a dilettantizmust emeli témává. EKHO Titkok és hazugságok, rendezők, nézők és politikusok PELLE JÁNOS Mindenkinek ajánlom, ha teheti, nézze meg a Pintér Béla Társulat Titkaink című előadását a budapesti Szkéné Színházban. Nem csak azért, mert a produkció figyelemre méltó érv a napjainkban is dúló, vagy két éve kezdődött „teátrum-vitában”. (Ennek lényege: lehet-e az ellenzékiség esztétikai kategória, és miképp viszonyuljon a kulturális kormányzat a politikai tabudöntögetéshez?) Van azonban az új Pintér-előadásnak egy másik, kevésbé aktuális olvasata is, és ez talán még fontosabb. A színház új produkciója az 1989/90-es rendszerváltás óta először tárja fel hitelesen és önmarcangolóan azt a máig fájó, elmérgesedett sebet, melyet a kommunista rendszer titkos- szolgálata ejtett a ftiagyar társadalom testén. Kezdjük az első kérdéskörrel, mely láthatóan összefügg az élesedő választási kampánnyal. A színház körül is felforrtak az indulatok, elég, ha a Nemzeti körüli, nagy nyilvánosságot kapott összecsapásokra utalunk. Alföldi Róbert - egyébként kifejezetten tehetséges rendezéseiben - nagy súlyt helyezett a kétharmados többséggel kormányzó politikusok által hirdetett értékek és eszmények megkérdőjelezésére, jelszavaik kifordítására, amit a kulturális tárca mint művészi koncepciót tudomásul vett. Amikor viszont lejárt Alföldi ötéves megbízása, azt nem hosszabbította meg a minisztérium, hanem Vidnyánszky Attilát nevezte ki, aki egészen más stílusú, kevésbé provokatív színház létrehozására tesz kísérletet. Alföldi leváltását a színházi szakemberek és a kritikusok jelentős része önkényesnek, Vidnyánszky koncepcióját pedig „ósdinak és halva születettnek” tartja. Ugyanakkor az ellenzéki kritikusok és közírók szerint minél élesebben konfrontálódik a színház a fennálló hatalommal, annál izgalmasabb produkciókat hoz létre. Ezt vallja egy másik jeles rendező, Schilling Árpád is, aki a Krétakör Színház Korrupció című produkciójával még nyíltabban politizál, mint ahogy Alföldi: szinte szó szerint elismétli a baloldali ellenzék „mutyizós” vádjait Orbán Viktorellen. Pintér Béla színháza ellenzéki ugyan, de más úton jár. Nem ragad le a felszínen, megpróbál mélyebbre ásni, egészen a mostani bajaink gyökeréig. Felidézi azt a korszakot - a hetvenes évek végét és a nyolcvanas évek legelejét -, amikor a kultúrának, napjainkkal ellentétben, még komoly politikai súlya volt, hiszen szinte az egyetlen kifejezési formáj a volt az ellenzéki véleményeknek. Ebben az időben, amikor a kommunista Románia megkeserítette a magyarok életét, és Szlovákiában is feszültséget gerjesztett a kisebbségi Pintér Béla színháza nem ragad le a felszínen, megpróbál mélyebbre ásni, egészen mostani bajaink gyökeréig. kérdés, a Budapesten szerveződő és a határokon átnyúló táncházmozgalom alternatívát jelentett a teljesen kiüresedett, de hivatalból hangoztatott „internacionalizmussal” szemben. A Titkaink című dráma tragikus hőse egy Balia Bán István nevű tudós koreográfus és népzene- gyűjtő, aki balszerencséjére pedofil hajlamú, és erről a belügyi titkosszolgálat tudomást szerez. Mivel ezért börtön fenyegeti, megzsarolják, hogy súgja be a táncházmozgalom vezetőjét, aki titokban egy ellenzéki folyóirat szerkesztője. Az erkölcsi gátlásoktól bénított, de vágyainak ellenállni képtelen tudós „lebuktatja” barátját, Tatár Imrét. Aztán átveszi a Kossuth-dí- ját, majd öngyilkos lesz. A darab érezhetően megtörtént eseményekre épül, és rendkívül szug- gesszíven jeleníti meg azt a feldolgozhatatlan csapdahelyzetet, melyben a magyar értelmiség évtizedeken át vergődött, és amelynek a hatása ma is érezhető. Utaljunk csak a Titkaink utolsó jelenetére, amikor a táncházmozgalomba először befurakodott besúgó, immár az új rendszer kulturális minisztereként, a besúgott táncházvezető egykor reformkommunista illúziókat dédelgetett, államtitkár feleségével ad át magas kitüntetést az áldozattá vált Tatár időközben felnőtt fiának. Lenyűgöző előadás, fantasztikus színészi alakításokkal. Elhangzik benne a színpadra állított kultúrpolitikus, Áczél-Pán- czél György szájából az eredetileg Kádár Jánostól származó, tömörített idézet: „Egyikünk sem tökéletes, és bizony mindannyiunknak vannak titkai (...) Nem vagyunk hibátlanok, (...) de a valóság józan fanatikusai vagyunk, és a jó kompromisz- szumok robotosai.” Jó, hogy napjainkban Magyarországon kevesebb a politikai titok, mint egykor. Viszont a választási kampány közeledtével átpolitizálódott a színház. Amiből - szerencsés esetben - a nézők profitálnak.
