Új Szó, 2013. szeptember (66. évfolyam, 203-227. szám)

2013-09-05 / 206. szám, csütörtök

16 Iskola utca UJSZO 2013. SZEPTEMBER 5. www.ujszo.com Beiratkozási ösztöndíj a Rákóczi Szövetségtől Több mint ötezer magyar iskolakezdőnek „Aki tanít, az örökkévalóságnak dolgozik: soha nem tudhatja, a hatása hol érvéget.“ (H. B. Adams) Kivételes tanáregyéniség volt (Képarchívum KÖZLEMÉNY Több mint 3500 felvidéki, közel 1400 partiumi és mint­egy 350 délvidéki magyar isko­lakezdő részesül a Rákóczi Szövetség beiratkozási ösztön­díjában. Szeptember 3-án Kassán, a Márai Sándor Alapiskolában vette kezdetét a Rákóczi Szö­vetség Beiratkozási Program­jának keretében a magyar isko­lakezdők ösztöndíjainak át­adása. Az ösztöndíjakat szep­tember és december között több mint 100 felvidéki, 50 partiumi és 30 délvidéki ma­gyar településen tervezi átadni ünnepélyes keretek között a Szövetség. Az előzetes beiratkozási adatok szerint megállapítható, hogy nem csökken a magyar iskolakezdő gyermekek száma az előző évekhez képest Szlo­vákiában. A Rákóczi Szövetség 2004-ben kezdődött beiratko­zási programja keretében min­den felvidéki magyar iskola­kezdőt ösztöndíjban kíván ré­szesíteni. A komáromi Ipari Szakkö­zépiskola diákjai már harma­dik éve alkalmazhatják azt az U Print dimension elnevezésű térbeli nyomtatót, mely a gépé­szeti szaktantárgyak tanításá­ban felbecsülhetetlen segítsé­get jelent. Az elméleti, prog­rammal történő tervezés után ugyanis e csodálatos szerkezet­tel megvalósítható a térbeli el­készítés. A berendezés bármüyen bo­A felvidéki tapasztalatokra alapozva a Rákóczi Szövetség programját az idei évben kiter­jesztette a partiumi Bihar me­gye mintegy 1400 magyar isko­lakezdőjére, illetve a Délvidék 31 szórványtelepülésének kö­zel 350 magyar iskolakezdőjé­re, tekintettel a térségekben tapasztalható asszimilációs fo­lyamatokra. Az ösztöndíj értéke 10 ezer forint, amit támogatási szerző­dés keretében vehetnek át az iskolakezdők szülei. A program célja, hogy rá­irányítsa a magyar családok fi­gyelmét a magyar iskolavá­lasztás fontosságára és helyes­ségére. A Beiratkozási Program minden év decemberében veszi kezdetét az óvodások meg­ajándékozásával, illetve a szü­lők levél útján történő megszó­lításával, amiben a magyar is­kola előnyeire, az ott megsze­rezhető többlettudás lehetősé­gére, valamint a magyar közös­ség megmaradása és a magyar iskolaválasztás közötti össze­függésre hívják fel a szülők fi­gyelmét. (RSZ) nyolult alkatrész előállítására alkalmas műanyagból. A tanu­lók ennek révén különféle al­katrészek gyártóiként még job­ban elmélyülhetnek a kivitele­zés birodalmában. A modem berendezés elősegíti a tanulók kreativitásának fejlesztését az alkatrészek térbeli elképzelé­sével kapcsolatban. Az üyen és ehhez hasonló műszaki taneszközöknek is köszönhe­tően az iskolában a szaktantár­gyak oktatása a lehető legma­gasabb szintű. (T. K.) Lassan legendává válik Vojtek Sándor, a komá­romi egyetem nemrég fi­atalon elhunyt oktatója. Egykori pozsonyi gimná­ziumi diákjainak elbe­széléseiből egy egészen különleges pedagógus alakja bontakozik ki, aki együtt él, együtt lélegzik az osztályával, és min­den szabadidejét, inven­cióját, kreativitását a ta­nítás szolgálatába állítja. V1TÁLANNA Ez már most alig hihetően hangzik, amikor pedig sokak emlékezetében élénken él. Épp ezért igyekszünk felidézni, mi­lyen volt, hogyan tanított, még most, amíg valódi hús-vér lé­nyét nem homályosítják el a le­gendák. A visszaemlékezők volt diákjai: Gálán Angéla tévés újságíró, Matrka Simon rajz- filmes-grafikus és Prikler Má­tyás filmrendező. A tanár személye fontosabb, mintáz, amit tanít. (Karl Augustus Menninger) G. A.: A legjobb szó rá, hogy kivételes. Sanyi minden szem­pontból kivételes volt. A tanév első napján mindenki egy nyomtatott névjegykártyát ta­lált a padján a nevével és alatta ezzel a szöveggel: „Az I. A egyik legreményteljesebb tanulója”. Számomra ez nagyon pozitív, bátorító gesztus volt. P. M.: A kártyát elolvasva mindenki meglepődött, hogy miért pont ő, aztán kiderült, hogy mindenki ezt kapta. Sze­rintem Sanyi ezt komolyan gondolta, és fontosnak tartotta tudatni velünk, hogy bízik bennünk. V. A.: Úgy hallottam, sokat követelt a diákoktól. P. M.: Igényes volt, de úgy, hogy nem bántott, ami elég nagy művészet. Magával szemben sokkal igényesebb volt, mint velünk szemben. G. A.: Sokat követelt. Nem is tudta mindenki tartani vele a tempót, de ő nem tudta alább adni, és neki volt igaza. Különö­sen az olvasónaplóval szenved­tünk sokat. Elolvasni a művet és leírni a tartalmát - ez nála nulla pont volt. Feladott 10-20 kér­dést, és szinte minden kérdés végén ott volt, hogy miért? Egy igazi mester soha nem harcművészed technikákat tanít csak, hanem az életet magát. (ZhangErYu) M. S.: Sanyi azt akarta, hogy az irodalmon keresztül megta­nuljuk észlelni a vüágot. Gon­dolkodni tanított. Kitágította a látókörünket. V. A.: Milyenek voltak az órái? M. S.: Nem volt diák, aki ne élvezte volna őket. Vidám órák voltak, mindenki csipogott, de általában a tananyag körül folyt ez a csipogás és vidámság. Sanyi előadott, és mi jegyzetel­tünk, mint az egyetemen. Na­gyon sokat és nagyon szépen beszélt, érdekességeket fűzött Vojtek Sándor 1972-2013 a témához, olyasmit, ami nem volt a tankönyvekben. Nekünk rögtön lejött, hogy rendkívül művelt ember. G. A.: Úgy kell elképzelni, hogy amikor például a Szigeti veszedelmet tanultuk, akkor ő mindenkinek egyenként másolt egy kazettát, amelyen korabeli zene volt, hogy az adott kort ze­neileg is befogadjuk. Mindenki­nek krétapapírra másolt egy festményt, amely a törökök és a császári seregek harcát ábrázol­ta, ezt kellett valamivel összeha­sonlítanunk, elemeznünk. És így csinálta végig. ,A tanár sokkal fontosabb ember, mint a miniszterelnök.” (HajósAndrás) P. M.: Ma is megvan az a ha­talmas paksaméta, amit négy év alatt begépelt és fénymásolt számunkra. Más pedagógus azt mondja a diákjainak, olvassátok el a tankönyvben. Mi négy évig nem használtunk tankönyvet. Nem akarom, hogy patetikusan hangozzék, mert azt nagyon nem szerette, de ha akkor, 14-től 18 éves koromig nincs ott Sanyi, ma nem az vagyok, aki. G. A.: Ez egészen biztos. Ke­vés olyan találkozás van, ami egy életre meghatározó. Sanyi nekünk ilyen volt. P. M.: Vagy 28 tanulóból né­gyen művészi pályára men­tünk: Angéla filmes, Matrka Simon rajzfilmes-grafikus, Oszlik Péter színész lett, én rendező. Ezen is le lehet mérni Sanyi hatását. Ugyanilyen nagy hatással volt azokra is, akik jo­got, orvosit vagy mást végez­tek. De nem úgy, hogy kis Sa­nyikat akart volna belőlünk nevelni. Épp ez a fantasztikus a dologban. V. A.: De mit adott? Mi az, amire megtanított? P. M.: Alapvető dolgokra. Egyfajta szabadságra. Hogy vállaljuk önmagunkat, legyen önálló véleményünk. Amit adott, az rengeteg dologból állt össze. Iskolán kívüliekből is. Például elvitt minket párszor moziba, én akkor kaptam rá a filmekre. Nehéz ezt így megfo­galmazni. Olyan, mintha azt kérdeznéd, hogy egy szülőnek mit köszönhetsz. V. A.: A szülőnek kötelessé­ge nevelni, a mai pedagógus­nak viszont nincs nagyon ideje arra, hogy személyiségformá­lással is foglalkozzon. P. M.: De Sanyi nem mai pedagógus volt. Ó egy ufó volt. Közben olyan is, mint egy jó szülő. Ha kellett, megvédett, ha kellett, leszidott. A pedagó­gusok maroknyi csoportjához tartozott, a bozótharcosokhoz, akik fanatizmusból tanítanak, nem pedig azért a kevéske fize­tésért, amit kapnak. M. S.: Mi altkor úgy vettük, hogy van a tanári kar és van „a” Sanyi. Hozzá be lehetett men­ni a szünetekben a tanári kabi­netbe, csak úgy beszélgetni. Ott ült felrakott lábbal az ab­lakban, egyik kezében kávés­csésze, a másikban cigaretta, olyan volt, mint egy bohém en- tellektüel. ,Amíg diák az ember, nem érti meg, milyen sokkal tartozik a tanárainak. Erre csak később jön rá, amikor már többet tud a világról. ” (Darren Shanj G. A.: Furcsa kettősség volt benne: egyszerre volt nagyon gyermeki és nagyon bölcs. Pe­dig csak 25 éves volt, amikor ta­nított bennünket. Nagyon ki­forrott dolgokat mondott, be­szélt az emberi szenvedésről is, főleg az orosz klasszikusok kap­csán. És hogy épp ezért minden pillanatot megragadva, inten­zíven kell élni, belső szabad­sággal, képmutatás nélkül. Ezt így szó szerint nem sulykolta, de mindig ez jött ki az egészből. M. S.: Volt egy másik furcsa kettősség is: nagyon barátságos és nyitott volt, ugyanakkor megkövetelte a dolgokat. Elein­te az órákon is úgy viselkedtem vele, mint a barátommal, de az­tán rájöttem, hogy barátság ide, barátság oda, készülni kell. Egy ideig eltartott, amíg ezt rendez­ni tudtam a fejemben. P. M.: Soha nem kiabált. Úgy tudott kemény dolgokat mon­dani, hogy nem sértődött meg az ember, inkább elgondolko­dott. Rossz jegyet adni nem volt számára probléma. De mindig tudtuk, nagyon szeret minket. V. A.: Ez hogyan nyilvánult meg? P. M.: A hozzáállásában és abban a hatalmas többletmun­kában, amit végzett. Csak évekkel később tudatosítottam, mennyit invesztált belénk. Időben, energiában, pénzben. G. A.: De megnyilvánult pél­dául abban is, hogy két kará­csonyra is levelet írt nekünk, mindenkinek személyre sza­bottan. V. A.: Az iskolával kapcso­latban? G. A.: Nem, inkább emberi dolgokról. Mindenkire figyelt, mindenkiről volt gondolata, meglátása. Kicsit a véleményét is elmondta az emberről. V. A.: Jó osztály voltatok? G. A.: Nem voltunk rossz osz­tály. De mint mindenhol, nálunk is akadtak olyanok, akik nem tudtak mit kezdeni a liberális hozzáállásával, áradó módsze­rével, és ellógtak az órákról. Mindig humánusan igyekezett ránk hatni. És ezt azért, azt hi­szem, mindenkiértékelte. P. M.: Olykor elfoghatta a bizonytalanság a módszereit il­letően. Ezért mondta el nekünk a szalagavatón Lázár Ervin me­séjét Bab Berci kövéről. Az volt a lényege, hogy négy éven át, akárcsak Bab Berci a követ, ő is faragott, csiszolt minket, ami olykor fájdalmas is lehetett, és nem mindig tudta, jól csinálja- e. De közben megszeretett minket, és, mint mondta, jó, hogy voltunk egymásnak. Homo ludens P. M.: Iszonyatosan játékos volt. A diákokkal szembeni igé­nyességét is játékossággal ol­dotta. Minden karácsonyra kap­tunk tőle ajándékba valami ap­róságot. Egyik karácsonyra mindenki egy darab Sanyit ka­pott - ő mondta így. Ez egy könyvjelző volt, a tintás ujjle­nyomatával, egy haj tincsével és egy pici vérfolttal. Elmesélte, hogy zsilettpengével megvágta az ujját, és amikor már az iksze- dik könyvjelzőt gyártotta, nem serkedtkitöbb vér. V. A.: Nem morbid ez egy ki­csit? G. A.: Szó szerint a vérét ad­ta az osztályáért. Egyszer ha­gyott nekünk egy talányos üzenetet, amiből meg kellett fejtenünk, hogy hol rejtőzik. Sikerült, és a „két oroszlánnál”, a régi rendőrség épülete köze­lében találtunk rá. Jutalmul ünnepélyesen letegeződött ve­lünk. V. A.: Az emberben óhatat­lanul felvetődik a kérdés: lehet tanítani évekig ekkora intenzi­tással? Hushegyi Ildikó nyelvta­nár: Ugyanüyen intenzitással tanított a komáromi egyete­men is, ahol továbbvitte azt, amit a Duna utcán kikísérlete­zett. Sanyiban benne volt a művészi és az egyedi, ez tette az óráit nem mindennapivá. Sovinszky Zsuzsa egyetemi oktató, Komárom: Az óráin a játékosság volt az alap. Maxi­malista volt, ha úgy érezte, unalmas volt az óra, máris újí­tott. Sokat éjszakázott, fárad­hatatlan volt. Nem tudott más­ként, csak lelkesedéssel dol­gozni. (Fotó: ISZ) írjatok az Iskola Utcának! Kedves Olvasóink, két hónapos szünet után ismét jelentke­zünk Iskola Utca mellékletünkkel. Továbbra is szívesen vár­juk diákok, tanárok beszámolóit iskolájuk eseményeiről, eredményeiről, valamint a tehetséges diákokat bemutató írásokat, melyeket az iskolautca@ujszo.com vagy az ujszo@ujszo.com e-mail-címre küldhetnek el. Rétjük, hogy a fotókat jpg formátumban, külön csatolják a küldemény­hez, ne a Word dokumentum részeként. Modern taneszköz a tudás szolgálatában Segíti a kreativitást BESZÁMOLÓ

Next

/
Thumbnails
Contents