Új Szó, 2013. szeptember (66. évfolyam, 203-227. szám)
2013-09-23 / 221. szám, hétfő
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. SZEPTEMBER 23. Vélemény És háttér 7 A rendszerváltás egykori ifjú generációjának, a szülők nemzedékének tükre A csendes nemzedék Bizonytalanok, nem igazán tudják, mihez kezdjenek az életükkel, a munkában nagy jövőt nem látnak, negyedük munkanélküli, de abból alig 14 százalék keres munkát. LOVÁSZ ATTILA Véleményük nincs, vagy nem mondják, a közügyek iránt nem érdeklődnek, önállósulni nem akarnak, az intézményekben nem bíznak, passzívak, szervezetekbe nem lépnek, közösségeket nem alkotnak és bizalmatlanok. 15-29 évesek, Y-generáci- ónak is hívjuk őket. Egy szociológus szerint ók a csendes nemzedék. Az elején leszögezem: szakmám miatt ennek épp ellenkezőjével találkozom. Aktív, agilis, véleményt mondó s vállaló, tenni akaró fiatalokkal. Távol áll tőlem az „ezek a mai fiatalok!” kezdetű véleménynyilvánítás, csak saját nemzedékemet értékelném vele. De a közvéleménykutatás, amelyből mondatokat idéztem, hátborzongató tükör. A rendszerváltás egykori ifjú generációjának tükre. A szülők nemzedékéé. Az Iljúság 2012 nevet viselő, reprezentatív magyar felmérés eredményeit akár Szlovákiára is levetíthetjük. A felmérés nagy mintán készült, a 360 oldalt meghaladó összesítés nyilvános. És szomorú. A szülők nemzedékét (bár hivatalosan sosem, csak Baráth Gergelynek köszönhetően) Piramis nemzedékként említhetjük, az aluljárók hibás sorsú, lakótelepi, pa- nelprolis, de szüleik értékrendjével szembeforduló, kiutat kereső generációnak. A kommunizmus egyre emberarcúbb változatában felnőtt fiatalok még lázadtak, a rendszer jeles képviselőit gerontokráciának tekintették, a kommunizmust legyőzendőnek, vagy legalábbis megkerülendőnek. S lettek ski- zoidak, otthon máshogy beszéltek, mint nyilvánosan, a farmer, a Boney-M és a Led Zeppelin a lázadás jele volt, de még a táncházmozgalom is közösségi és lázadó megnyüvánulás. S bennük volt a jóra való igény, a vágy. A rendszer ezt a maga módján kezelte: ha kell nekik Neoton, kapnak, a Beatrice koncenrtjeit is csak néha tiltották be, megjelentek a nyugati lemezek, a nyugati ülatszerek, a nyolcvanas évekre meg a generáció, amelyik levette a farmert, diszkóba járt, pénzt akart keresni, és a rendszerváltásban a Maria Hü- ferstrassét látta. S most siratja a késő kommunista rendszert, mert az olyan biztonságos volt, meg jó - hagyjuk, hogy mi lenne, ha csak két hétre visszatérnénk az akkori időkbe. A Piramis nemzedéknek s az utánuk jövőknek megadatott a diktatúra bukása, az eufória és a kiábrándulás. Meg a lehetőség. Nem mindig éltünk jól vele, s az eredmény itt van. Véleményük nincs, vagy nem mondják, közügyek kizárva, önállósulni nem akarnak. Ez a 15- 29 éves Y-generáció. Mert mit lát az Y generáció? A sikeres szülőt, aki hol a megélhetésért, hol a jobb életszínvonalért hajt, este járva haza. Vagy nem hajt, de akkor gyomorfekélyt okozó feszültségben él, mert nincs munka, a számlák megjönnek, néha a végrehajtó is. Jobb esetben. A rosz- szabbikban egyre nagyobb görcsoldó a pohár, a család lezüllik, a kilátástalanság borítékolható. Meg azt látja, hogy egy országot lelopni képes garnitúrából vannak a celebek, következmények és arcpír nélkül, s a karrier útja nem a tudás és szakképzettség, hanem a tévés tehetségkutatónak nevezett szörnyűség. Diplomát akar, megszerzi, nem mindig nagy erőfeszítéssel, majd a munkaerőpiacon meglátja diplomája nulla eurós értékét. Meg látja a szomszéd gyereket, aki mutyi- zik, ügyeskedik, lenyúl, BMW- vel jár. Az intézmények nem érte vannak, hanem azért, hogy szívassák. Mégis szülei mintáját követi, életét eladósodással kezdi, és nem tudja, mi lesz holnapután. Mindezt nem ő okozta, nem érti, és ami a legrosszabb, nem is akarja már érteni. Ót hagyják békén. A múlt századnak is volt egy csöndes nemzedéke. A két világháború közötti. Passzív, beletörődő, s csak abban különbözött, hogy az intézményekben még bízott. Ágyútöltelék lett belőle, és két gyilkos ideológia áldozata. A párhuzam hátborzongató - de ettől még párhuzam. A csöndes nemzedék hallgatása fáj. Vagy legalábbis fájnia kellene. De nagyon. KOMMENTÁR Elfogadható bizonyítvány S1DÓ ZOLTÁN Nincs születésnapi torta, nincsenek méltatások, mégis a napokban sokszor felbukkant a hírek folyamában a pénzügyinek induló, maj d gazdaságivá szélesedő világválság kirobbanásának 5. évfordulója. Bár a recessziók a kapitalizmus természetéhez tartoznak, a mostani mégis nyugtalansággal tölt el bennünket - túl hosszúra és túlságosan mélyre sikeredett, miközben még mindig nem látjuk a fényt az alagút végén, legalábbis az Európai Unióban. Az alacsony fejlettségi szintről induló, ám máig masszívan dübörgő Kínától most tekintsünk el. Már annyian megjósolták a válság végét, majd annyian fújtak visszavonulót, hogy inkább nem bocsátkozunk merész prognózisokba. Hiábajósolni nehéz, különösen ha a jövőről van szó... A napokban a Fico-kormány két pozitív adattal próbálta felcsillantani a reményt: a pénzügyi tárca szerint idén a gazdaság nem 0,5, hanem 0,8 százalékkal nő, az országos munkaügyi központ pedig azt jelentette, augusztusban az állástalanok száma júliushoz képest 7000-rel esett vissza. A kis öröm is öröm, mégsem állíthatjuk azt, hogy végre felszálló ágba kerültünk. Egyrészt a néhány tizedszázalékkal gyorsabb növekedés voltaképpen a statisztikai hibahatáron belül mozog, érdemi hatását senki sem érzi meg, legfeljebb az államkasszába folyik be 50-60 millió euróval több. Másrészt a munkanélküliek száma a nyár folyamán szinte mindig mérséklődik. A 370 ezer állástalan továbbra is óriási szám, ráadásul minden második érintett már legalább egy éve nem talál magának munkát. Az a helyzet, hogy az elmúlt öt rideg év annyira kifacsarta a fejlett országokat, annyira kisöpörte a tartalékokat, úgy megviselte a lakosságot, hogy csak lassú, kezdetben alig érzékelhető fellendüléssel számolhatunk. A jövőben mi sem leszünk többé nagyot ugró, évi 8-10 százalékkal növekvő tátrai tigris. Az elmúlt években érzékelhetően nőtt a lemorzsolódók száma és a vagyoni különbség, a háztartások fogyasztása mérséklődött. A krízis egyfajta bizonyítványt állított ki a világgazdasági válság szereplőinek. De mára kimondható, Szlovákia nem bukott meg a nehéz időszakban. Az euró átvételét megemésztettük, nem okozott versenyhátrányt, mint a dél-európai országok számára, a hazai bank- rendszer nem roggyant meg, nem szorult állami mentőövre, a termelékenység érezhetően nőtt, már az uniós átlag 80 százalékán vagyunk, végezetül a gazdaság összteljesítménye napjainkban 6 százalékponttal meghaladja a 2008-ban elért csúcsszintet. Arról se feledkezzünk meg, hogy a krízis csapásait a társadalom nemesen tűrte. A lakosság nagyobb mobilitással reagált, ha nem talált helyben munkát, akkor külföldön helyezkedett el, nem voltak általános sztrájkok, zavargások, és a szélsőséges mozgalmak (legyenek balvagy jobboldaliak) sem erősödtek. Egy kicsi, a külpiacoktól függő, a világ politikai színpadán alig 20 éve szereplő országtól talán ennél több nem is várható el. Bár a politika és a gazdaság világában ismeretlen a hála fogalma, vagyis Szlovákia jó viselkedése nem jár pluszpontokkal, talán annyi ho- zadéka mégis lehet a helytállásnak, hogy a stabil feltételek jövőre már akár 2 százalék feletti gazdasági növekedést is hozhatnak - ilyen tempó felett pedig fokozatosan csökken az állástalanok száma és kissé bátrabban nőnek a bérek. Márpedig e két tényező lenne a lassú kilábalás legfontosabb jótéteménye. A Nyugat ostorozása, a liberalizmus nem haldoklik, hanem már halott, nemzeti identitás, eurorealizmus, jólét helyett munka Tradicionalista receptek a, jó világ” végére JARÁB1K BALÁZS Megfigyelők és bennfentesek szerint Vlagyimir Putyin rég nem látott energiával, triumfa- lizmussal és zsoviálisan kezelte szokásos, háromórás expozéját a Valdai Fórumon (ahová Ján Čarnogurský is hivatalos volt). A Valdai Fórum immár hagyományos konferencia, ahol a vüág különféle szakértői, elemzők, akadémikusok és egyre több politikus is azon vitatkozik, merre tart Oroszország. Hogy mitől volt Putyinnak széles jókedve, azt sokan találgatják. A szíriai szerepvállalás biztos az egyik fő ok, bár az orosz gazdaság helyzete, és amilyen gyorsan változik a globális energiapiac (az oroszokhátrányára), nem sok okot ad a kedélyeskedésre. Annyi bizonyos, hogy korábban az Oroszországgal eleve szimpatizáló, nem túl kritikus külföldi vendégeket hívták meg (például Čamogurskýt), de most az orosz ellenzék is jelen volt, ráadásul szerepet is kapott. Putyin beszédét akár az egyre nagyobb hangsúlyt kapó tradicionalizmus, mmt politikai koncepció újradefiniálásának is te- kinthtjük. Ennek alappillérei a Nyugat morális válsága, értékrendjének (amiből kizárólag a politikai korrektség, ületve a „homoszexualitás” van kiemelve) ostorozása, a többség akaratának érvényesítése (többségi , jog”), és a nemzeti identitás hagyományos, ortodox értékrendre való alapozása, valamint a kisebbségi jogok betartása. Tulajdonképpen nincs ebben semmi új. Ami azonban új volt, az a nagyobb legitimizációhoz való fordulás. Kritikus külföldi megfigyelők meghívása, az orosz ellenzék szerephez juttatása, az egyik legtisztább helyhatósági választások megrendezése és a regionális választások visszaállítása mind-mind a legitimizáció visszaállítását szolgálja. De a demokráciának sem rossz. Szinte ugyanakkor tartott egy szintén több mint érdekes beszédet Orbán Viktor Magyarország tiszteletbeli konzuljai számára. Orbán a politikai korrektséggel kezdte, az identitás problémájával folytatta, oda kilyukadva, hogy bár az EU-ban vagyunk, keletre kell tekintenünk. Hmm, vajon koordináltak, ők ketten? Félreértés ne essék, mind a két beszéd azért rendkívül fontos, mert a két vezető azt mondja, amit gondol. S az vesse rám az első követ, aki rosszra gondol. Orbán egyébként még azt is találta mondani, hogy Magyarországon nem volt (fülke) forradalom, a kormány nem euroszkeptikus, hanem eurorea- lista. Emóciók nélkül könnyen értelmezhető gazdasági kontextusba helyezte csonka Magyar- országot, a liberalizmus már nemcsak haldoklik, hanem meg is halt, és jólét helyett munkát ajánlott terápiaként. Volt egy (alig publikált) harmadik beszéd is a múlt héten. A holland király, akinek semmilyen politikai hatalma az országban nincs, azt találta mondani, hogy annak a világnak, ahol a jólétet az állam garantálni tudja, tulajdonképpen vége. Hollandiára, az első burzsoá forradalom, az első nemzeti bank és tőzsde hazájára érdemes odafigyelni. A holland király szerint, akinek nem kell a választási preferenciák miatt aggódni, az egyéni szerepvállalásnak jön el azideje. A tradicionalisták (is) azon aggódnak, hogyan lehet a változásokat békésen „lemenedzselni”. Általános recept nincs, de talán Orbán Viktor jobban odafigyelhetne Vlagyimir Putyin immáron az ellenzéket is bevonni kész politikájára.
