Új Szó, 2013. szeptember (66. évfolyam, 203-227. szám)
2013-09-21 / 220. szám, szombat
2013. szeptember 21., szombat 7. évfolyam, 38. szám Továbbra is fennáll a kockázata, hogy a „magyarkártyával" zsonglőrködök lelkes közönségre találnak. Ebből ugyanis ma sincs hiány Szlovákiában. Konspirációs elméletek és a „magyar fenyegetés” Az IVÓ társadalomkutató intézet közelmúltban lezajlott reprezentatív közvélemény-kutatása megmutatta, milyen elterjedtek a konspirációs sztereotípiák a szlovákiai lakosság körében. A megkérdezettek 63 százalékának - kisebb vagy nagyobb mértékben - meggyőződése, hogy ma az országot nem a szlovák kormány irányítja. Sokak szerint a háttérben nemzetközi pénzügyi csoportok, idegen hatalmak, a média, titkos társaságok, különböző vallási csoportok rángatják a szálakat. GR1GOR1J MESEZN1KOV Ol’ga Gyárfásová szociológus a „titkos hatalomhoz” kapcsolódó összeesküvés-elméletek népszerűségét elsősorban a kormányzás nem kielégítő átláthatóságával magyarázza. A nem átlátható kormányzás következtében csökken a politikusokba vetett bizalom, a lakosság a politikát inkább a spekulációk szintjén értelmezi: milyen titkos kapcsolatban állhatnak a hazai politikai szereplők „tényleges kenyéradóikkal” - hazai és külföldi gazdasági csoportokkal, külföldi politikusokkal és államférfiakkal, nemzetközi szervezetekkel stb. A „magyarkártya” Léteznek azonban speciális tényezők is, amelyek a társadalom egy részét arra ösztönzik, hogy a valóságot összeesküvéselméleteken keresztül értelmezze és a közélet rejtett mechanizmusait keresse. Ide tartozik például a viszony bizonyos nemzetekkel és országokkal, valamint az a mód, ahogy a jelentős politikai erők és a véleményformáló közszereplők ezt a viszonyt interpretálják - történeti és aktuálpolitikai kontextusban. Ebben az összefüggésben külön említést érdemel a „magyarkártya”, azaz a szlovák-magyar kapcsolatok kérdése (egyrészt interetnikus, másrészt államközi szinten). A „magyarkártya” alkalmazása a szlovák belpolitikában több jelentős társadalmi tényező kontextusában értelmezendő. Számításba kell venni a magyarok és a szlovákok közös történelmét, a két nemzet hosszú együttélését azonos államalakulatokban (miközben az államalkotó státusuk változott), a számottevő magyar kisebbség jelenlétét Szlovákiában, a magyar közösség politikai képviseletének tevékenységét, valamint a szlovák többség körében létező nacionalista pártokat, amelyek magukat Szlovákia nemzetállami érdekeinek védelmezőjeként tüntetik fel. A „magyarkérdés” a szlovákiai közbeszéd és politikai kommunikáció egyik fontos témája, amely jó lehetőséget teremt a legkülönfélébb ideológiát és értékrendet képviselő politikusoknak, hogy a szlovák- magyar kapcsolatok interpretációs modelljeinek gazdag tárházából válogatva - beleértve az összeesküvés-elméleteket is - megszólítsák a táborukat. Budapest keze 1990 és 1992 között, de később is, az önálló Szlovákia megalakulása után a Csehszlovákia felbomlását kezdeményező nacionalista-szeparatista tábor két alapvető konspirációs sztereotípiát ápolgatott a köztudatban. Az egyik a szlovák függetlenség prágai ellenségeiről szólt („Prága-központúak”, ‘cseh soviniszták”, „csehszlova- kisták”, „föderalisták”, „föderális szlovákok”), a másik a budapesti „ellenségekre” vonatkozott („hungaristák”, „revizionisták”, „magyar soviniszták”). Ebben a narratívában Budapest ötödik hadoszlopát Szlovákiában a magyar nemzetiségű politikusok („irredenták”), valamint a toleranciát és a kisebbségijogok betartását hangsúlyozó többségiek („magyarbarátok”) alkották. Budapest sokat emlegetett keze a háttérben a szlovák nacionalista politika nemegy számítását keresztülhúzta, mindenekelőtt azokat, amelyek a magyar kisebbséget érintették. De nem csak erről volt szó. Amikor a Meciar-kormány autarker megnyilvánulásai kizárták Szlovákiát az eurointegrá- ciós folyamatból, a kormány- párti nacionalista erők a magyar kisebbséget vádolták, hogy képviselői - titkon Budapesttel együttműködve - Brüsszelbe járnak befeketíteni Szlovákiát, hogy ezzel is akadályozzák az ország EU-tagságát, és végsősoron gyengítsék Szlovákiát Magyarországgal szemben. Hasonló retorikát alkalmazott a későbbiekben (2006- 2007 körül) Robert Fico miniszterelnök is, amikor kijelentette, hogy a Smer tagságát a magyar szocialisták nyomására függesztették fel időlegesen az Európai Szocialisták Pártjában - miközben a tényleges ok a Szlovák Nemzeti Párttal kötött koalíció volt. Mára a „magyarkártya” fel- használásának intenzitása - a Smer, az SNS és a HZDS képviselőiből álló első Fico-kormány regnálásának időszakához képest - csökkent. Iveta Radicová kormánya 2010 és 2012 között alapvetően barátságosan viszonyult a kisebbségekhez (a kormánykoalíció tagja volt a Híd is). A második Fico-kormány a 2012-es választások után a nemzetiségi status quo fenntartását ígérte, és deklarálta, hogy érdekében áll a békés és korrekt kapcsolatok ápolása a szomszédos Magyarországgal. Ha eltekintünk Robert Fico egyszeri kisebbségellenes megnyilvánulásától (a Matica slo- venská rendezvényén, Turóc- szentmártonban, 2013 februárjában), megállapíthatjuk, hogy a „magyarkártyát” a múltban olyan szívesen előrángató politikusok (beleértve a kormányfőt is) mintha egy képzeletbeli fiókba süllyesztették volna ezeket a lapokat - legalábbis eddig. Az persze kérdés, meddig. Van- e garancia, hogy nem porolják le újra és nem sorolják be a hagyományos repertoárjukba? A másik képe Mielőtt rátérnénk a „magyarkártya” és a konspirációs elméletek együtthatására, érdemes körüljárni egy további tényezőt, amely a magyarellenes sztereotípiák és a legszámottevőbb szlovákiai kisebbséggel szembeni gyanakvás termékeny táptalaja. Arról van szó, miként tekintenek egymásra, a másik fél ambícióira, célkitűzéseire a szlovákok és a magyarok. 2008-ban, amikor az első Fico-kormány idejében meglehetősen kiéleződtek a szlovákmagyar kapcsolatok, az IVÓ reprezentatív közvélemény-kutatásban vizsgálta a szlovákmagyar együttélés kérdéskörét. A felmérés kimutatta, hogy míg a szlovákiai magyarok jelentős többsége (a válaszadók 78%-a) úgy értékelte, romlott a helyzete a kormány politikájának következtében, a szlovákok a magyarok helyzetét változatlannak (54%), sőt, javulónak (19%) vélték. Meglehetősen nyugtalanító volt a megállapítás, hogy a szlovákok 73%-a úgy gondolta: „a magyarok többek akarnak lenni a szlovákoknál”, miközben a szlovákok 59%-a nem értett egyet a kijelentéssel, hogy „a magyar nemzetiségű polgároknak ugyanúgy fontos Szlovákia boldogulása, mint a szlovákoknak” (noha a magyarok 88%-a az ellenkezőjét állította - tehát úgy nyilatkozott, a szívén viseli Szlovákia sorsát). A szlovákok 67%-a szerint a magyaroknak nem felel meg a kisebbségi jogok aktuális szintje (ami a szlovákok szerint kielégítő), és egyre fokozzák a követeléseiket; továbbá a szlovákok 36%-a úgy gondolta, „a szlovákiai magyarok többségének titkos célja a határmódosítás és a déli területek Magyarországhoz csatolása” (a magyarok 79%-a ezt visszautasította). A szlovákok 70%-a szerint a két ország kapcsolatainak megromlásáért a magyar kormány, a magyar politikusok és a magyar közélet további szereplői a felelősek. A fenti megállapításokból a következő kép bontakozott ki: a szlovákok viszonylag jelentős csoportja szerint a szlovákiai magyarok arrogánsak, nem lojálisak az országhoz, egyre fokozzák a követeléseiket (noha a kisebbségi jogok kielégítőek), és csatlakozni akarnak Magyar- országhoz. Ezt a véleményt egészíti ki a meggyőződés, hogy a szlovák-magyar kapcsolatok problémáiért Magyarországot és a magyarokat terheli a felelősség. Az ellenséges tömb A fent vázolt elképzelések mintegy megágyaznak a „magyar összeesküvésre” vonatkozó sztereotípiák terjedésének Szlovákiában. A szlovák „nemzeti értékrendű” pártok a magyarkérdés terítéken tartásához, a választóikkal folytatott kommunikáció céljaira egy elképzelt „tömböt” konstruálnak, melynek része a Szlovákiában élő magyar közösség, annak politikai képviselete, a magyarok mint nemzet, a magyar állam, a magyar kormányzat és intézményei, a teljes magyar politikai élet. A konstrukció megalkotói azután megfogalmazzák gyanújukat: Magyarország célja, hogy megnehezítse Szlovákia belső fejlődését, és a magyar kisebbséggel együttműködve elérje az autonómiát, majd ezt követően megszerezze Szlovákia területének egy részét. Eme nézetek hívei Magyarország és a szomszédos államok kapcsolatának nyilvános interpretációjában Magyarország állami politikájának mindenkori expan- zionizmusát hangsúlyozzák. Annak idején a Smer és az SNS például ennek a „terjeszkedésnek” - végsősoron Nagy-Ma- gyarország visszaállításának - az eszközeként bélyegezte meg a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumát. A külhoni magyarokról szóló törvény a „nemzeti értékrendű” politikusok (pl. Dusán Caplovic) narra- tívájában összekapcsolódott „Magyarország régóta tartó és céltudatos törekvésével, hogy egyesítse Nagy-Magyarország területét és elérje Trianon revízióját”. A szlovák nemzeti oldal szerint a magyar kisebbség képviselőinek a részvétel a közügyek intézésében az állam szempontjából kockázatos, veszélyezteti az ország érdekeit, a szlovákokat, aláássa az állam intémé- nyeinek működőképességét és Szlovákia területi integritását. 2004-ben, amikor az MKP a kormánykoalíció része volt, Ján Slota, az SNS elnöke kijelentette: „Ha nem akad senki a szlovák kormányban, aki megakadályozza az MKP Dél-Szlovákia autonómiájának kivívására irányuló törekvéseit, Szlovákia egy éven belül elveszti ezeket a területeket.” Slota szerint a magyarok gazdasági hatalomra törnek, ezért követelik a földek visszaszolgáltatását a restitúció keretében, egyre nagyobb befolyásra tesznek szert a szlovák gazdaságban („vállalatok és bankok kerülnek magyar kézbe”). Az SNS elnöke emellett az MKP és a magyar hírszerzés kapcsolatára is utalt. Lelkes közönség A „magyar fenyegetés” rémképét nem csak a radikális nacionalista SNS tartotta napirenden. Megalakulásától kezdve aktívan hozzájárult ehhez a Smer is. A külhoni magyarokról szóló törvényről folyó politikai vitában a Smer az SNS-ével azonos retorikát alkalmazott. Általában véve „a magyarokat” kockázati tényzőként tüntette fel. 2001-ben Fico azt állította: „Mikulás Dzurinda kormánya ahhoz asszisztál, hogy a magyarok koordináltan, kívülről és belülről, lépésről lépésre megerősítsék a pozícióikat Dél-Szlová- kiában. Ä Smer nem fogja ölbe tett kézzel nézni ezt a játékot, melynek hosszú távú célja Nagy-Magyarország felélesztése.” A Smer is erősítette a közvéleményben azt az érzést, hogy a magyar kisebbség politikai képviselete (az akkori MKP) egy idegen hatalommal karöltve a szlovák államiság aláásásán ügyködik. 2004-ben Fico kijelentette: az MKP tevékenysége arra irányul, hogy a szlovák kormány „elveszítse befolyását az ország déli területein, és lépéseit a szélsőjobboldali, nacionalista Fidesszel egyezteti”. A „magyar fenyegetés” a szlovák belpolitika örökzöld slágere. S noha ma a szlovákmagyar kapcsolatok lényegesen kiegyensúlyozottabbak, mint a 2006-2010-es időszakban, továbbra is fennáll a kockázata, hogy a „magyarkártyával” zsonglőrködök lelkes közönségre találnak. Lelkes közönségből ugyanis ma sincs hiány Szlovákiában. Fordította: as Ellenségkép. Egy emlékezetes választási plakát 2010-ből. (Somogyi Tibor felvétele)
