Új Szó, 2013. szeptember (66. évfolyam, 203-227. szám)

2013-09-21 / 220. szám, szombat

2013. szeptember 21., szombat 7. évfolyam, 38. szám Továbbra is fennáll a kockázata, hogy a „magyarkártyával" zsonglőrködök lelkes közönségre találnak. Ebből ugyanis ma sincs hiány Szlovákiában. Konspirációs elméletek és a „magyar fenyegetés” Az IVÓ társadalomkutató intézet közelmúltban le­zajlott reprezentatív köz­vélemény-kutatása meg­mutatta, milyen elterjed­tek a konspirációs szte­reotípiák a szlovákiai la­kosság körében. A meg­kérdezettek 63 százalé­kának - kisebb vagy na­gyobb mértékben - meg­győződése, hogy ma az országot nem a szlovák kormány irányítja. Sokak szerint a háttérben nem­zetközi pénzügyi csopor­tok, idegen hatalmak, a média, titkos társaságok, különböző vallási csopor­tok rángatják a szálakat. GR1GOR1J MESEZN1KOV Ol’ga Gyárfásová szociológus a „titkos hatalomhoz” kapcso­lódó összeesküvés-elméletek népszerűségét elsősorban a kormányzás nem kielégítő át­láthatóságával magyarázza. A nem átlátható kormányzás kö­vetkeztében csökken a politiku­sokba vetett bizalom, a lakosság a politikát inkább a spekulációk szintjén értelmezi: milyen tit­kos kapcsolatban állhatnak a hazai politikai szereplők „tény­leges kenyéradóikkal” - hazai és külföldi gazdasági csopor­tokkal, külföldi politikusokkal és államférfiakkal, nemzetközi szervezetekkel stb. A „magyarkártya” Léteznek azonban speciális tényezők is, amelyek a társada­lom egy részét arra ösztönzik, hogy a valóságot összeesküvés­elméleteken keresztül értel­mezze és a közélet rejtett me­chanizmusait keresse. Ide tar­tozik például a viszony bizo­nyos nemzetekkel és országok­kal, valamint az a mód, ahogy a jelentős politikai erők és a vé­leményformáló közszereplők ezt a viszonyt interpretálják - történeti és aktuálpolitikai kon­textusban. Ebben az összefüg­gésben külön említést érdemel a „magyarkártya”, azaz a szlo­vák-magyar kapcsolatok kér­dése (egyrészt interetnikus, másrészt államközi szinten). A „magyarkártya” alkalma­zása a szlovák belpolitikában több jelentős társadalmi ténye­ző kontextusában értelmezen­dő. Számításba kell venni a ma­gyarok és a szlovákok közös tör­ténelmét, a két nemzet hosszú együttélését azonos államala­kulatokban (miközben az ál­lamalkotó státusuk változott), a számottevő magyar kisebbség jelenlétét Szlovákiában, a ma­gyar közösség politikai képvise­letének tevékenységét, vala­mint a szlovák többség körében létező nacionalista pártokat, amelyek magukat Szlovákia nemzetállami érdekeinek vé­delmezőjeként tüntetik fel. A „magyarkérdés” a szlovákiai közbeszéd és politikai kommu­nikáció egyik fontos témája, amely jó lehetőséget teremt a legkülönfélébb ideológiát és ér­tékrendet képviselő politiku­soknak, hogy a szlovák- magyar kapcsolatok interpretációs mo­delljeinek gazdag tárházából válogatva - beleértve az össze­esküvés-elméleteket is - meg­szólítsák a táborukat. Budapest keze 1990 és 1992 között, de ké­sőbb is, az önálló Szlovákia megalakulása után a Csehszlo­vákia felbomlását kezdemé­nyező nacionalista-szeparatista tábor két alapvető konspirációs sztereotípiát ápolgatott a köz­tudatban. Az egyik a szlovák függetlenség prágai ellenségei­ről szólt („Prága-központúak”, ‘cseh soviniszták”, „csehszlova- kisták”, „föderalisták”, „föderá­lis szlovákok”), a másik a buda­pesti „ellenségekre” vonatko­zott („hungaristák”, „revizio­nisták”, „magyar soviniszták”). Ebben a narratívában Budapest ötödik hadoszlopát Szlovákiá­ban a magyar nemzetiségű poli­tikusok („irredenták”), vala­mint a toleranciát és a kisebbsé­gijogok betartását hangsúlyozó többségiek („magyarbarátok”) alkották. Budapest sokat emle­getett keze a háttérben a szlo­vák nacionalista politika nem­egy számítását keresztülhúzta, mindenekelőtt azokat, amelyek a magyar kisebbséget érintet­ték. De nem csak erről volt szó. Amikor a Meciar-kormány au­tarker megnyilvánulásai kizár­ták Szlovákiát az eurointegrá- ciós folyamatból, a kormány- párti nacionalista erők a ma­gyar kisebbséget vádolták, hogy képviselői - titkon Budapesttel együttműködve - Brüsszelbe járnak befeketíteni Szlovákiát, hogy ezzel is akadályozzák az ország EU-tagságát, és végsőso­ron gyengítsék Szlovákiát Ma­gyarországgal szemben. Hason­ló retorikát alkalmazott a ké­sőbbiekben (2006- 2007 körül) Robert Fico miniszterelnök is, amikor kijelentette, hogy a Smer tagságát a magyar szocia­listák nyomására függesztették fel időlegesen az Európai Szoci­alisták Pártjában - miközben a tényleges ok a Szlovák Nemzeti Párttal kötött koalíció volt. Mára a „magyarkártya” fel- használásának intenzitása - a Smer, az SNS és a HZDS képvi­selőiből álló első Fico-kormány regnálásának időszakához ké­pest - csökkent. Iveta Radicová kormánya 2010 és 2012 között alapvetően barátságosan vi­szonyult a kisebbségekhez (a kormánykoalíció tagja volt a Híd is). A második Fico-kor­mány a 2012-es választások után a nemzetiségi status quo fenntartását ígérte, és deklarál­ta, hogy érdekében áll a békés és korrekt kapcsolatok ápolása a szomszédos Magyarország­gal. Ha eltekintünk Robert Fico egyszeri kisebbségellenes meg­nyilvánulásától (a Matica slo- venská rendezvényén, Turóc- szentmártonban, 2013 február­jában), megállapíthatjuk, hogy a „magyarkártyát” a múltban olyan szívesen előrángató poli­tikusok (beleértve a kormány­főt is) mintha egy képzeletbeli fiókba süllyesztették volna eze­ket a lapokat - legalábbis eddig. Az persze kérdés, meddig. Van- e garancia, hogy nem porolják le újra és nem sorolják be a ha­gyományos repertoárjukba? A másik képe Mielőtt rátérnénk a „magyar­kártya” és a konspirációs elmé­letek együtthatására, érdemes körüljárni egy további tényezőt, amely a magyarellenes sztereo­típiák és a legszámottevőbb szlovákiai kisebbséggel szem­beni gyanakvás termékeny táp­talaja. Arról van szó, miként te­kintenek egymásra, a másik fél ambícióira, célkitűzéseire a szlovákok és a magyarok. 2008-ban, amikor az első Fi­co-kormány idejében meglehe­tősen kiéleződtek a szlovák­magyar kapcsolatok, az IVÓ reprezentatív közvélemény-ku­tatásban vizsgálta a szlovák­magyar együttélés kérdéskörét. A felmérés kimutatta, hogy míg a szlovákiai magyarok jelentős többsége (a válaszadók 78%-a) úgy értékelte, romlott a helyze­te a kormány politikájának kö­vetkeztében, a szlovákok a ma­gyarok helyzetét változatlan­nak (54%), sőt, javulónak (19%) vélték. Meglehetősen nyugtalanító volt a megállapí­tás, hogy a szlovákok 73%-a úgy gondolta: „a magyarok többek akarnak lenni a szlovákoknál”, miközben a szlovákok 59%-a nem értett egyet a kijelentéssel, hogy „a magyar nemzetiségű polgároknak ugyanúgy fontos Szlovákia boldogulása, mint a szlovákoknak” (noha a magya­rok 88%-a az ellenkezőjét állí­totta - tehát úgy nyilatkozott, a szívén viseli Szlovákia sorsát). A szlovákok 67%-a szerint a magyaroknak nem felel meg a kisebbségi jogok aktuális szintje (ami a szlovákok szerint kielé­gítő), és egyre fokozzák a köve­teléseiket; továbbá a szlovákok 36%-a úgy gondolta, „a szlová­kiai magyarok többségének tit­kos célja a határmódosítás és a déli területek Magyarországhoz csatolása” (a magyarok 79%-a ezt visszautasította). A szlová­kok 70%-a szerint a két ország kapcsolatainak megromlásáért a magyar kormány, a magyar politikusok és a magyar közélet további szereplői a felelősek. A fenti megállapításokból a következő kép bontakozott ki: a szlovákok viszonylag jelentős csoportja szerint a szlovákiai magyarok arrogánsak, nem lo­jálisak az országhoz, egyre fo­kozzák a követeléseiket (noha a kisebbségi jogok kielégítőek), és csatlakozni akarnak Magyar- országhoz. Ezt a véleményt egészíti ki a meggyőződés, hogy a szlovák-magyar kapcsolatok problémáiért Magyarországot és a magyarokat terheli a fele­lősség. Az ellenséges tömb A fent vázolt elképzelések mintegy megágyaznak a „ma­gyar összeesküvésre” vonatko­zó sztereotípiák terjedésének Szlovákiában. A szlovák „nem­zeti értékrendű” pártok a ma­gyarkérdés terítéken tartásá­hoz, a választóikkal folytatott kommunikáció céljaira egy el­képzelt „tömböt” konstruálnak, melynek része a Szlovákiában élő magyar közösség, annak po­litikai képviselete, a magyarok mint nemzet, a magyar állam, a magyar kormányzat és intéz­ményei, a teljes magyar politi­kai élet. A konstrukció megal­kotói azután megfogalmazzák gyanújukat: Magyarország cél­ja, hogy megnehezítse Szlová­kia belső fejlődését, és a magyar kisebbséggel együttműködve elérje az autonómiát, majd ezt követően megszerezze Szlová­kia területének egy részét. Eme nézetek hívei Magyarország és a szomszédos államok kapcso­latának nyilvános interpretáció­jában Magyarország állami po­litikájának mindenkori expan- zionizmusát hangsúlyozzák. Annak idején a Smer és az SNS például ennek a „terjeszkedés­nek” - végsősoron Nagy-Ma- gyarország visszaállításának - az eszközeként bélyegezte meg a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumát. A külhoni magyarokról szóló törvény a „nemzeti értékrendű” politiku­sok (pl. Dusán Caplovic) narra- tívájában összekapcsolódott „Magyarország régóta tartó és céltudatos törekvésével, hogy egyesítse Nagy-Magyarország területét és elérje Trianon revízióját”. A szlovák nemzeti oldal sze­rint a magyar kisebbség képvi­selőinek a részvétel a közügyek intézésében az állam szempont­jából kockázatos, veszélyezteti az ország érdekeit, a szlováko­kat, aláássa az állam intémé- nyeinek működőképességét és Szlovákia területi integritását. 2004-ben, amikor az MKP a kormánykoalíció része volt, Ján Slota, az SNS elnöke kijelentet­te: „Ha nem akad senki a szlo­vák kormányban, aki megaka­dályozza az MKP Dél-Szlovákia autonómiájának kivívására irá­nyuló törekvéseit, Szlovákia egy éven belül elveszti ezeket a területeket.” Slota szerint a ma­gyarok gazdasági hatalomra törnek, ezért követelik a földek visszaszolgáltatását a restitúció keretében, egyre nagyobb befo­lyásra tesznek szert a szlovák gazdaságban („vállalatok és bankok kerülnek magyar kézbe”). Az SNS elnöke emel­lett az MKP és a magyar hírszer­zés kapcsolatára is utalt. Lelkes közönség A „magyar fenyegetés” rém­képét nem csak a radikális naci­onalista SNS tartotta napiren­den. Megalakulásától kezdve aktívan hozzájárult ehhez a Smer is. A külhoni magyarokról szóló törvényről folyó politikai vitában a Smer az SNS-ével azonos retorikát alkalmazott. Általában véve „a magyarokat” kockázati tényzőként tüntette fel. 2001-ben Fico azt állította: „Mikulás Dzurinda kormánya ahhoz asszisztál, hogy a magya­rok koordináltan, kívülről és be­lülről, lépésről lépésre megerő­sítsék a pozícióikat Dél-Szlová- kiában. Ä Smer nem fogja ölbe tett kézzel nézni ezt a játékot, melynek hosszú távú célja Nagy-Magyarország feléleszté­se.” A Smer is erősítette a közvé­leményben azt az érzést, hogy a magyar kisebbség politikai kép­viselete (az akkori MKP) egy idegen hatalommal karöltve a szlovák államiság aláásásán ügyködik. 2004-ben Fico kije­lentette: az MKP tevékenysége arra irányul, hogy a szlovák kormány „elveszítse befolyását az ország déli területein, és lé­péseit a szélsőjobboldali, naci­onalista Fidesszel egyezteti”. A „magyar fenyegetés” a szlovák belpolitika örökzöld slágere. S noha ma a szlovák­magyar kapcsolatok lényegesen kiegyensúlyozottabbak, mint a 2006-2010-es időszakban, to­vábbra is fennáll a kockázata, hogy a „magyarkártyával” zsonglőrködök lelkes közön­ségre találnak. Lelkes közön­ségből ugyanis ma sincs hiány Szlovákiában. Fordította: as Ellenségkép. Egy emlékezetes választási plakát 2010-ből. (Somogyi Tibor felvétele)

Next

/
Thumbnails
Contents